Damon Albarnról előbb mondanánk azt, hogy a legnagyobb sztárok környékén tébláboló szaki, mint hogy az egyik legnagyobb popsztár. Azzal meg csak rátesz egy lapáttal a Blur énekeseként indult, mindenféle produkcióval kísérletező, hírnevét pedig épp egy ilyennel – igen, a Gorillazzal – bebetonozó, most 50 éves zenész, hogy az idei Sziget első igazi napjának nagyszínpadi fő koncertjét egy semmilyen sárga pólóban nyomja végig.

A Gorillaz bő egy éven belül harmadszor látogat Budapestre, és a kisebb promófellépés, majd az arénakoncert után most igazi tömeg előtt lép fel. És miután az Arénát nem sikerült megtölteni, jó hír, hogy a közönséget nem csak az itt állomásozó brit és holland csapatok képezik. "Ilyen egy európai fesztivál" – mondja elégedetten az énekes, és valóban: a közönség is épp olyan színes, mint a népes banda, amelynek tagjai tulajdonképpen már az első pillanattól háttérzenészként adták a Gorillaz törzsét. Ehhez mérten nem is nagyon villannak fel egy pillanatra sem – átengedik a teret annak a kinyúlt pólónak meg a gazdájának.

Mert a népes felvonuláshoz, na meg a Gorillaz topslágergyűjtemény első két albumának zenészkavalkádjához képest itt most úgy tűnhet, ez a produkció itt Albarn igazi szólóprojektje, nem a halk önsajnálatba fulladó szólólemeze, a 2014-es Everyday Robots, és nem is az operája, a Dr. Dee.

Vagy legalábbis ez az a gyermeke, amelyiket egy fesztivál több tízezres közönsége előtt tudja mutogatni.

Mindez azért lehet fura, mivel az eredeti koncepció nem ez volt: a Gorillaz excentrikus rajzfilmfigurák seregeként, igazi virtuális zenekarként futott be a kétezres évek elején – a kevéssé koncertbarát koncepció sem zavarta őket, kihozták a maximumot az ötletből. Ehhez képest az eredeti „felállásra”, vagyis a Jamie Hewlett grafikusművésszel kitalált képregényzenekarra ezen a turnén már legfeljebb néhány háttérvideó emlékeztet. És tulajdonképpen már azt se viszik túlzásba, néhány régi videoklipet kapunk a kivetítőre, ha már olyan remekül összerakták őket annak idején, vagy éppen, a legfrissebb húzódal a Humility esetében néhány hónappal ezelőtt.

Furának tényleg fura ez így, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy régen minden jobb volt, de zavarónak egyáltalán nem mondanánk. Vagy ha mégis nagyon bele akarunk kötni, hát leginkább azért tesszük, mert 2D elveszítette frontemberi pozícióját, Albarn meg a sárga pólójával hiába áll a színpad közepén, a brit értelmiség minden világfájdalmával az arcán egyáltalán nem tűnik annak.

Aztán pontosan fél órával a koncert kezdete után enyhül ez az érzés. Nem, Damon Albarn ellazulására ekkor még várnunk kell, de megjelenik a színpadon a Gorillaz hiphop különítményének első és legnagyobb csapata, a De La Soul. És az is kiderül, hogy a 2010-es Plastic Beach-ről – a zenekar utolsó igazán emlékezetes albumáról – ismert Superfast Jellyfish csak bemelegítés, annak sem utolsó, az előtt, ami vár még ránk.

Így utólag el kell ismerni, hogy a koncert olyan hőfokon zajlott a mozdulatlan levegőjű augusztusi kánikulában, hogy ha nem kapunk az elején fél órát Damon Albarnnal meg a sárga pólójával (és olyan számokkal, mint a Last Living Souls vagy a Tomorrow Comes Today), még megperzseltük volna magukat. Vagy ha nem költőiek, hanem realisták akarunk lenni: megfulladunk az ugrálás miatt felvert porban és hőgutát kapunk.

Így amikor a koncert kétharmadánál a kivetítőn a rajzfilmfigurák között feltűnt Bruce Willis, és a Stylóval felrobban a hangulat, már megvan a kellő alapozás (bátrabbak még valami italt is hozhattak mostanra), és innentől nincs megállás. A friss-ropogós, a korábbiakhoz képest laza mókának tűnő új album, a The Now Now finisbe be-beiktatott dalai is leginkább azt a szerepet játsszák, mint mojitóban a szóda: engedik még jobban élvezni az igazi ízeket, a Dirty Harryt, a Feel Good Inc.-t, a Kids with Gunst vagy éppen a ráadás legvégére hagyott Clint Eastwoodot.

Itt jön el aztán az a pillanat, amikor végre a virtuális banda is hallathatja a hangját. A rajzfilmzenekar kibontakozásához az is hozzájárul persze, hogy a rapbetétet előadó Del the Funky Homosapien nemrég leesett a színpadról, így őt most tényleg csak virtuális valójában láthattuk – de hát nehéz ezekkel a rajzfilmfigurákkal.

Részben nekik – pontosabban az énekes rajzfilmbetéteknek – tudható be az is, hogy profi módon fegyelmezett a produkció. Kezdve onnan, hogy a fesztiválkoncertek másfél órájánál eleve tíz perccel hosszabb előadás hajszál pontosan kezdődik – ami Kendrick Lamar fiaskója után különösen nagy öröm –, pontban 23 órakor ér véget, és láthatóan a kettő között is minden az utolsó mozdulatig meg van komponálva és végre van hajtva. És a végére még Damon Albarn is láthatóan ellazul a sárga pólójában.