Tom Hardy többet érdemel annál, hogy egy rossz képregényfilmben égesse magát

Kicsit sem az a baj Ruben Fleischer (Zombieland) jól érzékelhetően szanaszét vágott filmjével, hogy ez tulajdonképpen egy Pókember nélküli Pókember-film, hanem sokkal inkább az, hogy annyira feleslegesen semmilyen, mintha az utóbbi évtizedben nem mutatták volna meg páran, hogyan is érdemes ezt legalább élvezhetően csinálni.

Intercom

Meg hát, a végeredmény siralmas összhatását tekintve talán nem is baj, hogy Venom itt úgy csinál (illetve az alkotók csinálnak úgy), mintha a képregények rajongói nem Peter Parker csillagok között beszerzett, csalóka új ruhájaként ismerték volna meg, még a nyolcvanas években.

Venom eredetileg ugye a Pókember élő kosztümjeként kezdte szétzilálni a szuperhős lelkét, aki aztán nagy nehezen megszabadult tőle – és a huncut szimbióta megtalálta magának többek között Eddie Brockot, az újságírót. Na, őt alakítja most Hardy, és olyan ripacstempóban teszi ezt, hogy két ordítozás és hajtépés között mintha ő maga is elnézést szeretne kérni tőlünk, hogy figyelnünk kell közben.

Intercom

Igazából az a legkínosabb, hogy a Venom valóban olyan, mintha nem is létezne, mintha egy szimbióta megzabálta volna a filmet, még mielőtt a vászonra került volna: majdnem a feléig vezeti be a nagy semmit, de azt igen komótosan és jelentőségteljesen, pedig ez, így, csak egy egyszerű testrablós történet – a képregények univerzumának hatása, összefüggései kikacsintás szinten is csak alig képviseltetik magukat. A tapasztaltabb nézőknek az az időszak juthat eszébe róla, amikor Hollywoodban még csipesszel nyúltak csak hozzá a képregényekhez. Az az a dolog, amiben rajzolt kockákban ugrálnak mindenféle harisnyás alakok, meg hülye szörnyek, nem?

Intercom

Na, akkor most mi is csinálunk egy ilyen (anti)hősös, hülyeszörnyes filmet, mert van hozzá egy remek, rendkívül népszerű, erős kiállású színészünk, s felkészült trükkcsapatunk! Nyomjuk!

Az biztos, hogy valamennyivel jobban jártunk volna, ha a Venom „R”, vagyis a legmagasabb korhatár-besorolás szerint készül el – nem azt mondom, hogy sokkal beljebb lettünk volna egy nyíltan beleket rágcsáló bestiával, de akkor legalább nézni lett volna mit – így meg leszámítva néhány vastagabb beszólást,

bemondásra kell elhinnünk, hogy mennyire brutális is ez az egész sztori, s mennyire hátborzongató lehet az, amikor egy ilyesfajta zselés fekete izé beléd mászik, és igyekszik átvenni az irányítást.

Néhány gonosz viccre azért futotta Fleischeréknek, és akkor mintha Hardy is ráérezne a filmre, de aztán ez hamar elmúlik, s ott áll szerencsétlen ismét talpig CGI-ban, s próbálja elhinni magáról, hogy ez az egész nem olyan ciki, mint amilyen popcornfilmeket Michael Fassbender szokott időként elvállalni.

Intercom

De bizony olyan, nagyon olyan, és érzik ezt a kollégák is, Michelle Williams éppúgy, mint Riz Ahmed: van a színészeknek egy olyan arckifejezése, amelyet akkor szoktak használni, amikor a kellemetlen haknikat kell túlélni valahogy, és a Venomban a színészek végig ezt a grimaszt használják, természetesen önvédelemből. Közben meg nyilván abban reménykednek, hogy a vágóasztalon majd csoda történik.

Hát, nem történt.

Persze, lehet őket ezért sajnálni, de azzal sincs probléma, ha inkább azzal foglalkozunk, ami nézőként a dolgunk: megpróbáljuk túlélni ezt a szűk két órát, s reménykedni abban, hogy Hardy ezután majd okosabban választ magának szuperhős-szerepet, illetve nagyobb szerencséje lesz legközelebb. Mert helye, az lenne neki ebben a zsánerben – csak rossz cégnek mondott igent.

Tévedni emberi dolog

– pláne, ha osztozni kell a testünkön egy parazitával!