A világegyetem, s benne a Fidesz Vörös tere, a Kossuth tér is tágul. Most épp magába olvasztja a szomszédos Vértanúk terét. Legalábbis ezt kell gondolni Wachsler Tamásnak, a Steindl Imre-program vezetőjének érveléséről. Wachsler a Kossuth tér 1944 előtti arculatának 2011-ben elhatározott helyreállításával magyarázza a Vértanúk terén álló Nagy Imre-szobor eltávolítását. Helyére – e gondolatmenet jegyében – az 1918–1919-es forradalmak áldozatainak emléket állító, az 1930-as években felavatott és a második világháború után ledöntött Nemzeti Vértanúk emlékművét építik vissza.

A tér neve erősebbnek bizonyult a szobroknál. Bár 1945 után átnevezték a kommunista vértanú Ságvári Endréről, a rendszerváltást követően ismét Vértanúk terére keresztelték, de eredeti névadó szobra már szinte teljes feledésbe merült, és az odakerült Nagy Imre-szobor az ötvenhatos vértanúkra emlékeztetett.

Gerő András történész szerint ha így tágul a Kossuth tér, akkor nincs messze az az idő, amikor a kőhajításnyira lévő Szabadság tér irredenta emlékműveit is újra felállítják. A Nemzeti Vértanúk emlékműve az önmagát a két forradalom ellenében meghatározó Horthy-rendszer szimbolikus, sőt szakrális alkotása volt. Az még nem problémás, hogy a vörösterror áldozatainak emléket állítanak, de a fővárosban nincs emlékműve a nem kevésbé véres fehérterror halottainak. Száz évvel a történtek után bizonyára megérett már az idő arra, hogy a vörös- és a fehérterror áldozatainak akár közös mementójuk legyen. Ehelyett a Horthy-korszak külsőségeit és ideológiai toposzait ismételgeti a kormány. Ami legújabban a Magyar Idők által vezényelt kultúrharc avantgárdellenességében is tetten érhető. Bár Orbán Viktor új kulturális korszakot ígért, ezek szerint ennek valódi tartalmára még nem leltek rá.

A robusztus, haraszti mészkőből faragott alkotás a Horthy-rendszer szokása szerint egyszerre használt vallásos és pogány elemeket, mint arra Pótó János Az emlékezés helyei című könyvében rámutat. A szobor központi eleme hatalmas kőpillér volt, tetején a nagyszentmiklósi aranykincsről ismerős bikafejek tartottak egy szarkofágot. A kőpillér Parlament felőli oldalán Hungária koronás nőalakja állt, alatta A nemzet vértanúinak 1918–1919 felirat. A kőtömb másik oldalán azt a pillanatot örökítette meg a szobrász, amikor egy erőteljes, izmos férfi épp legyőzi a kommunizmust jelképező sárkányszerű szörnyeteget. Ez volt egyébként a kezdeményező Fehér Ház bajtársi szövetség emblémája. A szövetség tagjai jelentős szerepet játszottak a forradalmak leverésében, elnökük, Friedrich István – a megszálló román hadsereg tudtával – puccsal buktatta meg Peidl Gyula szociáldemokrata miniszterelnököt 1919-ben, utat nyitva az új berendezkedésnek. Az emlékművet valójában azért állították, hogy a forradalmak áldozatainak neveit felvéssék rá.

A vágy, hogy a forradalmak, így a hírhedt Lenin-fiúk áldozatainak szobra legyen, egyidős az ellenforradalmi rendszerrel. Huszár Károly miniszterelnök a kommün utáni első nemzetgyűlésben már ígéretet tett arra, hogy megőrzik mindazoknak a nevét „akik mint a nemzet, az állami rend és a kereszténység mártírjai, a magyar nemzet jövendőjéért folytatott harcokban életüket, egészségüket, családi boldogságukat elvesztették”. A rendszer azonban még sokáig el volt foglalva a konszolidációval, így csak egy évtizeddel később követte az elhatározást a megvalósítás. A szobrot először a mai Március 15. térre szánták, de annak erős lejtése miatt elálltak a tervtől. Ezek után került a Nádor utca, Vécsey utca és Báthory utca találkozásához – számol be róla Liber Endre Budapest szobrai és emléktáblái című könyvében. Bár a szerző nem említi, de talán az is szerepet játszhatott az elhelyezésben, hogy épp szemben, az Országház lépcsőjén ravatalozták fel a kommün idején a ludovikás puccskísérlet 18 vöröskatona áldozatát.

Az Esti Kurír arról írt, hogy Lechner Jenő építőművész és Füredi Richárd szobrász már 1928-ban elkészült az emlékmű mintáival, de a főváros nem találta azokat elég méltónak, és visszadobta a terveket. A következő évben újra megejtett szemlén is úgy találta a polgármester, hogy Hungária alakjából „hiányzik a méltóság és a fenség”. Hiába készült el 1930-ra a kőpillér a szarkofággal, a szobrokat csak három évvel később helyezték el a talapzaton, és a következő évben avatták fel. Igaz, akkor a legnagyobb pompával, Horthy Miklós és rendszerének valamennyi notabilitása jelenlétében.

A nevekkel még nagyobb bajban voltak, és még a felavatás után is kerültek fel újabb, megörökítésre méltónak talált vértanúk a kompozíción lévő kőtáblákra. A tudomásunk szerint 497 nevet számláló lista Tisza Istvánnal kezdődött, akit az őszirózsás forradalom napjaiban gyilkoltak meg ismeretlen katonák. A többit településenként rendezték sorba, külön csoportban az egyház, a Ludovika Akadémia és a csendőrség vértanúit. A nevekkel most is probléma van, mert nincs a szobornak teljes fotódokumentációja, így a hiánytalan névsor nem ismert.

Nem sokkal a vértanúk emlékműve után adták át a tér túloldalán álló – nemrég szintén újrafaragott – Tisza István-szobrot. A két, eszmei alapvetésében közös alkotás sorsa nemcsak a születésében, a bukásában is összekapcsolódott. A Fővárosi Tanács 1945 áprilisában úgy döntött, hogy a már lerombolt Tisza-szoborhoz hasonlóan „eltávolítja a Vértanúk terén lévő ellenforradalmi emléket”. Vas Zoltán polgármester csak augusztus elején adott utasítást a munkára, ám „Budapest népe” nem tudta megvárni, amíg megkezdik a bontást, és szeptember végén ledöntötte a szobrot – állt a hivatalos közleményekben. Annyira azért nem lehetett spontán az akció, mert a Filmhíradó is jelen volt, amikor a „főváros ifjúsága ledöntötte talpazatáról az éktelenkedő Ellenforradalmár-emlékművet”, amely „az új, demokratikus Magyarország mártírjainak megcsúfolása volt”.

Miközben a kormány minden 1945 utáni emléktől megtisztítja a Kossuth teret, a képviselői irodaház környezetében formálódik egy új panteon. Kövér László a Heti Válasznak hat évvel ezelőtt adott interjújában beszélt arról a kevés reakciót kiváltott tervéről, hogy „a Kossuth tér és a képviselői irodaház közötti térségben a nemzethez kötődő, jobb- és baloldali, valóságosan progresszív történelmi szereplőknek állítsunk szobrot”. Nagy Imre emlékműve (lásd Két part között című írásunkat) talán ezért kerül a Jászai Mari téri képviselői irodaház szomszédságába, a Marxot és Engelst ábrázoló egykori alkotás helyére. Nem messze onnan, a Markó utca–Széchenyi rakpart tengelyében áll a 2005-ben felavatott Bibó István-szobor. A Kövér László házelnök által három évvel ezelőtt felavatott, Kéthly Anna szociáldemokrata politikusra emlékező mű pedig a nemrég példásan felújított Olimpia parkba került. Oda, ahová Kovács Béla kisgazda politikus szobrát is átszállították a Kossuth térről, pedig azt az első Orbán-kormány állíttatta fel.

A cikk eredetileg a HVG 2018/31. számában jelent meg.