HVG: Szorongók, magányosak, kommunikációképtelenek új elbeszéléskötetének, a Szerelmes ufóknak a főhősei. Súlyos kortünetnek érzi ezeket a zavarokat?
Terézia Mora: Ők túlérzékenyek, mégis elfogadható életet élnek. Kiépítették a maguk stratégiáját, ami elég monoton meg szűk, de nincs más lehetőségük tisztességesen megbirkózni a mindennapokkal. Ha úgy viselkednének, mint az úgynevezett normális emberek, akkor tönkremennének. A légynek sem ártanak, csak rájuk fogják, hogy csodabogarak. De én is inkább vagyok különc, mintsem hogy mások elvárásaihoz igazodjam. Nem iszom pusztán azért, mert ez a szokás a buliban. Udvariasságból sem mondom, hogy hiszek a homeopátiában. Megbotránkozást keltek, mert ki merem jelenteni, ateista vagyok, vagy elárulom, kire szavaztam.
HVG: Kire szavazott?
T. M.: A Kétfarkú Kutya Párttal szimpatizáltam, de hogy ne vesszen el a szavazatom, a parlamentbe jutás szempontjából esélyesebb MSZP-re voksoltam. Levélben, Berlinből. Persze, ki tudja, hol landolt az a levél. Németországban is taktikázom a választásokon. A szociáldemokraták a győzelemmel nem kecsegtető körzetekben külföldit vagy nőt állítanak. Nálunk egy török származású hölgy volt a jelölt. Őt, a kétszeresen kisebbségit választottam, hátha nő a renoméja a pártban, ha több szavazatot kap.
Filep István
HVG: Mióta vonzódik azokhoz, akik kilógnak a sorból?
T. M.: A magukat vállaló embereket gyerekkoromtól mélységesen tisztelem. Kis faluból származom, ahol könnyű csodabogárnak lenni. Már attól is, ha verset olvas, uram bocsá', ír az ember, mint az egyik falunkbeli nő. Először is egyedül élt egész életében, plusz vette a bátorságot, és amatőr létére nyilvánosan előadta a költeményeit. Sokkal boldogabb volt az őt megmosolygóknál. A maratoni ember egyik mintája is régi élményem. Gimnazistakoromban vonattal jártam iskolába. Az egyik vasutast úgy csúfolták: az intelligens. Mert nem röstellt olvasni, gondolkodott az aktuális eseményekről, sőt maratoni futó volt. Egyszer elmesélte, hogy a hétvégén lefutotta a bécsi maratont. A nyolcvanas években, amikor háromévente lehetett Nyugatra utazni. Egy fillérje sem volt, az állomáson aludt, a futás útvonalán osztogatott banánt és narancsot ette. Mindenki vigyorgott a vasúti kocsiban, én meg azt gondoltam róla: „Te vagy az én hősöm, és ezt egész életemre megjegyzem.”
| Félig-meddig |
Egyik ágon német ajkú családból származik a Sopronban 1971-ben született alkotó, aki nemrégiben megkapta a legjelentősebb német irodalmi elismerést, a Georg Büchner-díjat. Regénytrilógiájának második részéért, A szörnyetegért 2013-ban Német Könyvdíjban részesült. Édesanyja kétéves koráig csak németül beszélt vele. Hungarológiát, színháztudományt és forgatókönyvírást német felsőoktatási intézményekben tanult. Kislánya büszkén hirdeti, hogy félig német, félig magyar, igaz, osztályának legalább a fele kétlaki vagy külföldi. Az író feminizmusa gyerekkori eredetű. „A családban hárman voltunk magukat eltartó, független, gondolkodó nők, és tisztán látszott, hogy otthon mi vagyunk a teremtés koronái” – mondta félig tréfásan a Fertő tó közelében levő házukban, ahol a nyarakat töltik. Jelenleg regénytrilógiája befejező részén dolgozik. Délelőtt saját művet ír, este fordít. Többek között Bán Zsófia, Darvasi László, Esterházy Péter, Örkény István, Parti Nagy Lajos műveit ismertette meg a német olvasókkal. |
HVG: Mi az oka annak, hogy új kötetében az elbeszélések zöme sejthetően nem magyar történet?
T. M.: Talán azért lehet ez így, mert bizonyos dolgok Magyarországon nem történhetnének meg. Nehéz elgondolni, hogy egy menekült művészpár itt illegálisan bujkálhatna. Az egyik első kérdés, amit ismerősök aggódva feltesznek itthon, hogy milyen az élet azzal a sok menekülttel Berlinben. Abszolút normális, mert az felnőtt demokrácia, és megoldják, hogy senki ne heverjen megalázott kutyaként az utcán. Ezért nem is böki a szememet. Mivel nem vagyok rasszista, nem zavar, hogy ott „lebzselnek” a tereinken. Azt is elmondom, az idegengyűlöletet szító sztorik itthon propagandaszövegek, és nem értem, hogy tudják ezt ennyien benyalni.
HVG: Hol talált rá az elbeszélések német hőseire?
T. M.: Magasan iskolázott, újpolgári réteg lakik a környékünkön, olyanok, akik a műveltségük alapján kerültek be ebbe a körbe. Próbálok a közelben vásárolni, ügyet intézni, hogy dolgozni tudjak. De elég, ha kinézek az ablakon, és látom, hogy a postát vezető férfi – akinek persze az összes beosztottja nő – hajnalban elsepregeti a hivatal előtti kövezet fugáiból az oda dobott cigarettacsikkeket. Ez azt jelentheti, hogy fontos neki a rend, de lehet, hogy tisztaságmániás. A posta előterében lakozó hajléktalant általában békén hagyta, de egyik nap kipenderítette. Mi történhetett? Kiöntött valamit, piszkot csinált? Az ilyen apró élményekből kiindulva is történetek sorát lehet kihozni.
HVG: Magyarul 2001-ben megjelent első kötete után egy interjúban azt mondta, túl poroszosnak érzi Berlint. Megváltozott időközben a véleménye?
T. M.: Poroszos lettem én is, de lehet, hogy hozzászoktam, más dolgok meg eltűntek. Berlinnek ma liberális, kozmopolita az imázsa. Amikor odaköltöztem, érződött az NDK-hatás. Lényegében annak a portásországnak a poroszos változatát láttam, amit itt rühelltem. Ha ügyeket intéztem, rögtön leharapták a fejemet, de 1993 körül az ott dolgozóknak továbbképzésen elmagyarázták, hogyan kell az ügyfelekkel bánni. Máig félve lépek be az ilyen hivatalokba, de szerencsére nem tértek vissza a régi idők. Magyarországon viszont egyre bizalmatlanabb vagyok. Régen, ha bárhol külföldön magyart láttam, úgy éreztem, összeköt minket a közös nyelv. Ma már csak úgy tudok megbízni benne, ha meggyőződöm a beállítottságáról. Részt vettem Németországban egy európai uniós projektben, ahol írókat kértek meg, válasszák ki és fordítsák le a hazájukra legjellemzőbb irodalmi művet. Móricz Zsigmond Tragédia című elbeszélését választottam, mert azt láttam, még mindig érvényes a főhős öngyilkos stratégiája: nincstelenként elmegy a földesúr lányának a lakodalmába, és az a célja, hogy kizabálja őket a vagyonukból. De megfullad, mert torkán akad egy falat hús.
HVG: Kezdőként úgy nyilatkozott: biztos, hogy magyarul is fog írni. Mi történt közben?
T. M.: Rájöttem, hogy nem tudok. Tizenkilenc évesen mentem el Berlinbe, a felnőttszókincsem ott alakult ki. A szörnyeteg című regényemben a magyar feleség naplóját magyarul írtam meg, de vért izzadtam vele. Sokszor azon kaptam magam, hogy németül fogalmazok, csak közben fejben szinkronfordítást végzek.
HVG: A Harmonia Caelestisszel debütált német fordítóként. Tanult valamit Esterházy Pétertől?
T. M.: Épp a második könyvemet írtam, és meg akartam találni a saját hangomat. A Harmonia fordítása közben jöttem rá, hogy mindent felhasználhatok, ami a rendelkezésemre áll, nincs mitől félni, nincs veszítenivaló. A mondat annak az oldalán áll, aki írja. Jó volt Esterházyval dolgozni, mind a ketten szerettük a munkát. Összeültünk a balatonfüredi fordítóházban, és öt napig a sokoldalnyi kérdésemmel, illetve az ő megjegyzéseivel foglalkoztunk. Nem róla beszéltünk, nem rólam, nem voltak játszmák.
Filep István
HVG: Hogyan éli meg, hogy a hatalom éppen átkozza Esterházy műveit?
T. M.: Ez a bizonyos „kultúrharc” évek óta elkezdődött a külföldi könyvvásárokon is. A magyar fél moderátornak kért fel, elvállaltam a beszélgetést az általam sokra tartott magyar íróval, ám hamar hozzácsaptak egy általuk futtatott alkotót. Erre én visszamondtam a fellépést. Ők meg lefújták az egészet, így egyik szerző sem mutatkozhatott be. Máskor egy nyáron át olvastam új magyar könyveket, mert fordításra kellett volna ajánlani műveket a német kiadóknak. Utolsó pillanatban kiderült, a magyar minisztérium mondja meg, hogy mit javasoljunk. Moderátortársam azt tartotta etikusnak, ha nem lépünk vissza, így azon kellett dolgoznom, hogy sikerüljön olyat mondanom a gyenge művekről, amivel nem alázom meg magamat. Eddig ilyen sunyin intézték az ügyeket, de mélységesen sértettek lettek attól, amiért hozzám hasonlóan már sokan nem hagyják, hogy felhasználják őket. Kiléptek a nyilvánosság elé. Bíznak benne, hogy az emberekkel megetetett gyűlöletkampány után ez is hatni fog. A nem olvasó többség persze szajkózza majd, hogy Esterházy és a többi kipécézett nem jó író. A már az óvodában is bevezetendő „keresztény nemzeti neveléssel” átírhatják az irodalmi kánont, ha a szülők ugyanúgy hagyják, mint hajdan a marxista–leninista értékrend érvényesülését. De hogy komikum is legyen a dologban: napok óta az egyik kultúrharcos érvén röhögünk. Szerinte Esterházy azért olvashatatlan, mert csak szavakat írt egymás után. Eddig én is tévedésben éltem. Azt hittem, szavakból állnak össze a mondatok.
A cikk eredetileg a HVG 2018/33. számában jelent meg.
