| Novák János, a Kolibri Színház alapító igazgatója |
„Orvos édesapám csellistakarrierre vágyott. Szerinte Kodály meg Toscanini csellistának készült, de nem gyakoroltak eleget, ezért lett belőlük karmester és zeneszerző. A gordonkázást mint a földi lét csúcsát szánta nekem” – emlékszik családi pályaorientációjára a 65 éves, Jászai Mari-díjas csellista, zeneszerző, rendező, színházigazgató. Gordonkatanári diplomával ösztöndíjat kapott Münchenbe, ahol látta a Le Grand Magic Circus „meseszerű, korlátokat nem ismerő, szentimentális előadását”. Az Ady-est sikere nyomán Surányi Ibolya, az Egyetemi Színpad irodalmi műsorainak szerkesztője, egy gyerekdarab rendezésére kérte fel. „Mindig utáltam a gyerekelőadásokat – mondtam –, mire ő: »Akkor olyat csináljon, amilyet szeret.«” Megrendezte tehát első gyerekelőadását, a Vándor mókát. Zeneszerzőként a Thália, a Madách, a 25. Színház előadásaiban működött közre, filmzenéket is írt. Szerző- és zenésztársa volt Cseh Tamásnak, akire az indulásukat, az Ad Libitum együttes felállását idéző új estjével is emlékezik. 1992-ben pályázaton elnyerte az akkor megalakult Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház azóta is megőrzött igazgatói posztját. Kimagasló sikere a Bors néni 1980-as megrendezése, előbb Dajka Margit, most Molnár Piroska főszereplésével. A színművészetin 2003-ban drámapedagógiából diplomázott. A Nemzetközi Színházi Intézet elnökhelyettese, tagja a Magyar Színházi Társaság legfőbb grémiumának. Ikrei révén két unokája van. Második házasságából született lányával és nevelt gyermekével a fővárosi Visegrádi utcában él. Novák Emil operatőr-filmrendező az öccse. „Ady Bibliaként ott van az ágyam mellett. Jókedvemben, rosszkedvemben hetente írok belőle dalokat.” |
HVG: Az óriáscsecsemőt, Vajda Gergely operáját rendezte meg nemrég. Újra a felnőtt nézőkre kacsingat, mint egykor, ifjú igazgatóként?
Novák János: A Megyeri gyalog galopp bemutatónkat 1994-ben valóban felnőtteknek szántuk, hat éven át telt házakkal játszottuk. Ma már azt is inkább ifjúsági előadásnak tartom. Színházként még Angliában is a mi színpadra állításunk után jött divatba. Vajda Gergő operája a tizenéves korosztály szellemében íródott, a Déry Tibor-féle avantgárd groteszkségével, szemléletével közel áll a kamaszokhoz. A zene és a bábok mitikus dimenzióba helyezik a darabot, amely a férfiélet stációit véget nem érő körforgásként, a nőkhöz való viszonyon, a hatalom manipulációin keresztül járja végig.
Túry Gergely
HVG: Több évtizedes pályája alatt változott a gyerekszínház?
N. J.: Sikerült elérni, hogy ma már a legjobb művészek és az új generációk számára is kihívás és önkifejezési lehetőség ez a terep, ezért mi is rengeteget tettünk. Sokáig maradék pénzből és próbaidőből, éppen ráérő színészekkel pipálták ki a feladatot. Újdonság, hogy korcsoportok igényeihez igazodunk, nem általában a gyerekeknek játszunk. Tabutémákról is beszélhetek a kiskorúaknak a színpadon. De megijeszteni nem szabad őket. Ha nehéz történetet hozok szóba, azt feloldom előadás közben. Nem kivezető utat kínálok a szorongató témában. A nézők iránt érzett felelősségvállalás különböztet meg minket a felnőttszínházaktól.
HVG: Újításuk a nekem humbuggyanús csecsemőszínház. Mit nyújthatnak féléves gyerekeknek?
N. J.: Számos felfedezést kezdetben értelmetlen humbugnak tartottak, olyanokat is, amelyek ma már az egész emberiséget boldogítják. Szerencsére a csecsemőszínház megértésére nem kell évtizedekig várni. Elég elmenni és megnézni, hogyan működik. Kezdetben én is kételkedtem. Utólag mondták el annak a norvég egyetemnek a munkatársai, akik 2000-ben meghívtak minket a 0–3 éves korú gyerekeknek szánt előadásokra kiírt pályázatra, hogy az ötlet hallatán úgy viselkedtem, mint a hálóba került hal, amikor vissza akar kerülni a vízbe. Itthon akkor még axiómának számított, hogy négyéves kor alatt ne nézzen színházat a kicsi, mert egy életre tönkretehetjük. A norvég és az olasz példák győztek meg arról, hogy ez merőben új színházi műfaj. Ma már minket is a „felfedezők első hullámához” kapcsolnak világszerte. Az egész országban tehetséges művészek követik a példánkat. Fontos tudni, hogy ezek az előadások nem csupán a kicsikhez szólnak, a felnőtt nézőknek és művészeknek is a világ újrafelfedezésének örömét kínálják.
Túry Gergely
HVG: Ötven fölött, számos szakmai sikerrel a háta mögött ült be az „iskolapadba”. Mi újat tudtak tanítani magának a színművészetin drámapedagógiáról?
N. J.: Vicces volt, bár nem fiatalokkal kerültem össze, hanem hozzám hasonlókkal, akiknek kellett valamilyen papír a további munkájukhoz. Nagyszerű kollégákkal ültem szemben, többekkel már korábban dolgoztam együtt. Örültem, ahogy megpróbálták megfogalmazni a saját hivatásukat, és egy-két szakmai fogásba is beavattak; ezekbe barátként biztosan nem láttam volna bele.
HVG: Egyszer úgy nyilatkozott, hogy az 1970-es években azért volt kitüntetett terep a színház, mert ott megjelenhettek a társadalomban elfojtott új gondolatok. Ma is így látja?
N. J.: Az új gondolatok ma is testet öltenek a színházakban, de ma már más fórumok is rendelkezésre állnak a vélemények ütköztetésére. Persze színházakon belül és kívül is tele vagyunk konfliktusokkal, érzékeny a lelkünk, hamar meg tudunk sértődni és sérteni másokat. De a döntő pillanatokban, érezve a közönség támogatását, vállvetve dolgozunk, és egy méterrel a föld fölött járunk.
HVG: Hogy tudott 1992 óta minden színházigazgatói pályázaton a helyén maradni?
N. J.: A színházi karriervadászoknak nem a gyerekszínház a céltáblájuk de az előadásaink minősége, a társulatunk növekvő elfogadottsága, nemzetközi sikereink segítettek a megmaradásban. Azok az első generációk, amelyek nálunk szerették meg a színházat, ma már felnőttek. Büszkék lehetünk, hogy hozzájárulhattunk egész emberré növekedésükhöz.
Túry Gergely
HVG: Sokszor kényszerült kompromisszumra? Ha kellett, MMA-s konferenciának adott helyet, és számos fontos nemzetközi megbízatása mellett „beiratkozott” az Emmi színházi bizottságába is.
N. J.: Ezeken a fórumokon el tudtam érni, amiért az ASSITEJ nemzetközi ifjúsági színházi szövetség magyar központja már régóta küzd. A Teátrumi Társaság saját szlogenje lett, hogy évente egyszer minden gyerek jusson el színházba. A minisztériumi bizottságban, az olyan témákban, amelyek esetében mások felkészültebbek voltak, csatlakoztam a döntésekhez. A budapesti színházak és a bábszínházak ügyében számított a tájékozottságom. A bábszínházak képviselete külön is az én feladatom volt. Megmaradtak ezek a társulatok, és ha nem is maradéktalan boldogságban, de biztonságban működhettek, és fantasztikus előadásokat köszönhetünk nekik. Ha volt értelme a bizottsági részvételemnek, akkor ez az.
HVG: Miért a múlt idő?
N. J.: Biztosan csak arról beszélhetünk, ami már megtörtént: 26 évet megéltünk, és minden saját munkám, a zeneszerzéstől a Cseh Tamás- és Ady-esteken át a rendezésig becsatornázódott ide. Döntögettük a korlátokat, baromi jó dolgokkal álltunk elő, újítóként kukorékoltunk, akkor is, amikor épp nem hajnalodott, de minden reggel megerősíti a hitünket, hogy nem kukorékolunk hiába.
A cikk eredetileg a HVG 2018/33. számában jelent meg.
