HVG: Mi inspirálta a Remélem, legközelebb sikerül meghalnod 🙂 című filmje zaklatási témájú forgatókönyvének megírására, amelybe még a nemzetközi metoo-botrányok előtt kezdett bele?
Schwechtje Mihály: Valós eset. Nagy-Britanniában egy lány internetes zaklatás miatt öngyilkosságot kísérelt meg, és túlélte. Ekkor valaki ráküldött egy sms-t: „remélem, legközelebb sikerül meghalnod”, és a lány megölte magát. A gépek mögé bújva elkövetett arctalan kegyetlenkedést pontosan jellemzi ez az üzenet. A metoo-tól annyiban elválasztanám a tinédzserek közötti internetes zaklatást, hogy ők még kialakulatlan személyiségek. Miközben keresik a helyüket a világban, könnyen válhatnak áldozattá vagy zaklatóvá. Előfordulhatnak az előbbi esethez hasonló szörnyűségek, amikor valaki belehal egy infantilis tréfának szánt vagy ténylegesen gonosz üzenetbe. Mégis úgy gondolom, ha valaki zaklatóvá vált, eltévelyedett, nem szabad egy életre megbélyegezni. Muszáj megértetni vele, hogy borzalmas dolgot művelt, de új esélyt is kell kapnia.
HVG: Elképzelhetőnek tartja, hogy bizonyos paragrafusok megváltoztatására hatással lehet a mozi?
Fazekas István
S. M.: Inkább a társadalmi megítélésre gondolok. Tizenhárom éves zaklatók is vannak, és nem lenne jó, ha emiatt egy életre elvágnánk az útjukat. Az iskolában sem feltétlenül az a legjobb megoldás, hogy kicsapják őket. Ez nyilván attól függ, hogy milyen személyiség az emberi méltóság megsértője. Van, aki belesodródik ebbe, vagy maga is olyan sérülést szenvedett, amit rossz megoldással egy kipécézett társán akar megtorolni. A bonyolult ügyek megoldásához nem tudok, nem is akarok kulcsot adni. Inkább a kérdésfeltevésre, a nézők bevonására koncentrálok.
HVG: Miért tinithrillerként hirdetik a filmet?
S. M.: Tinédzserekről beszélek benne, de mindenkinek készítettem, akit érdekel ez a korosztály. A tizenévesek diktálják a trendet, minden időszaknak az a popkulturális jellegzetessége marad fenn hosszabban, amit az akkori kamaszok szerettek. Ezért az ő szokásaik kicsit előrevetítik a jövőt, hiszen idővel közülük kerülnek ki a vezetők, az iránymutatók. Boldog lennék, ha mind több tinédzser látná a filmet, de az legalább annyira szól a szüleiknek is. Ha elkezdenek gondolkodni, hogy a filmbelihez képest milyen is az én gyerekem, vagy milyen voltam én egykor, amikor ezt és ezt csináltam, akkor már elégedett vagyok.
HVG: A közösségi médián túl az érzelem nélküli családi légkör is lehet a bajok egyik forrása?
S. M.: Az otthoni ridegséget igyekeztem az alkoholista környezet, a családon belüli erőszak sablonja nélkül megmutatni. Vannak csapda jellegű élethelyzetek. A lányt egyedül neveli az édesanyja, aki sokat dolgozik azért, hogy eltartsa a gyerekét. Miért ne vágyhatna ez a fiatal anya karrierre és párkapcsolatra? Odafigyel a gyerekre, de nem eléggé, ráadásul a technika is nehezíti a dolgát: jó ízléssel nem szívesen nézünk bele a lányunk-fiunk telefonjába. Első körben. De aztán rákényszerülhetünk. Az egyik jelenetben megkérdezi az anya a lányától: elárulnád, kinek üzengetsz egész nap? „Nem árulom el” – feleli. Nem feltétlenül hibás szülői viselkedés ezt nevetve tudomásul venni, belátva, hogy a tinédzsernek is lehetnek magánügyei. A filmbeli fiú családjában ridegebbek a körülmények. Az anya a munkahelyi pozíciójában hozzászokott az irányításhoz, és ezt alkalmazza otthon is. Hosszú távú célokat szab, és elérésük érdekében keményen bánik a gyerekkel. De a fiúnál ez nem működik. Vannak olyan kamaszok, akik teljesen bezárkóznak, gyakran emiatt is nehéz helyzetbe kerülnek a szülők. De persze ők is tévednek.
Fazekas István
| Állóképesség |
Rákospalotai filmes nyári gyerektáborban kezdődött a karrierje, igaz, akkor – barkácsoló fiúként – díszletezni akart. Egyre inkább a filmkészítés foglalkoztatta. Kertészmérnök szülei támogatták humán érdeklődését, bár a fiuk útján ismerték meg, milyen komoly állóképességet követel ez a szakma. Háromszor sikertelenül próbálkozott a Színművészeti Egyetem operatőr szakán, közben Szegeden kommunikációt, az ELTE-n filmelméletet-filmtörténetet tanult. Végül filmrendező szakra vették fel 2005-ben, de Büfé két ablakkal című alkotása addigra már a Magyar Filmszemlén is szerepelt. Diplomafilmjében, a Porcukorban a fekete komédia találkozik az abszurddal és a misztikummal. Az utcagyerekekről szóló Hideg berek 2009-ben megosztott fődíjat kapott a filmszemlén. A közelmúltban, állami támogatás nélkül elkészült első nagyjátékfilmjének klipelőzetesét meghívták a berlini Music Video Awardsra. Oktat a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Korábban Enyedi Ildikó mellett volt társosztályfőnök, most, már másodszor, Gothár Péter mellett. |
HVG: Szintén friss az Aki bújt, aki nem című, cigánytelepi emberkereskedelemről szóló kisjátékfilmje. A fikció is képes ugyanúgy rezonálni a közösségi bajokra, társadalmi jelenségekre, mint a dokumentumfilm?
S. M.: A filmművészetnek mindig feladata volt látleletet adni a korról. Nemcsak azért, hogy később képet kapjunk arról a világról, hanem hogy továbbgondolásra késztesse azokat a kortársakat, akik hajlandók ilyen filmeket nézni. Ez ma sajnos egy elenyésző kisebbség. Közben a múltfeldolgozás is fontos, mert sok az ország kibeszéletlen traumája. Szerencsére vannak a téma iránt fogékony filmrendezők. Ha egyszer történelmi filmet készítenék, az Jávor Pálról szólna, aki határozottan és becsületesen kiállt a nyilasokkal szemben. Pedig zűrös figura volt, a bulvárlapok botrányhőse, de működött a morális iránytűje.
HVG: Mi lenne a megoldás a kisjátékfilmek forgalmazására? Jelenleg ön is a honlapján tudja hozzáférhetővé tenni a munkáit.
S. M.: Mintha elkezdődött volna valami. Az Aki bújt... volt az első fecske Kiss Hajni Szép alak című művével együtt, amelyet nagyfilm előtt vetítettek. Azt hiszem, a művészmozik közönsége nyitott lenne arra, hogy egy film áráért kettőt is megnézzen, de ez a forgalmazók döntésén múlik. A televízió nagy ritkán műsorra vesz egy-egy rövidfilmet, éjszakai idősávban, de akkor is három-négyezren látják. A közszolgálati tévének kellene felvállalnia a feladatot főműsoridőben, hiszen állami pénzen működik, ahogy a filmek is állami pénzből készülnek, ami meg az emberek adóforintjaiból jön össze.
Fazekas István
HVG: Nevelőintézetben is rendezett színdarabot, filmes szakkört tartott a bentlakóknak, korábban zsűrizte a produkcióikat. Mit tapasztalt a körükben?
S. M.: Elárvultságot. Ha egy gyerek a szülők halála vagy családi okok miatt intézetben köt ki, a társadalomnak kötelessége segíteni őt kikapaszkodni ebből a traumából, és esélyt adni neki a beilleszkedésre. De ehhez még a lakásotthonokban sem megfelelőek a körülmények. Az intézetis gyerekek tíz százaléka jut el az érettségiig, és tud a saját lábára állni. A többség végképp elkallódik. A helyzeten sajnos nem sokat változtat a művészetterápiánk. Mivel ezek a gyerekek szinte társadalmon kívüliek, és nem potenciális szavazók, senkinek sem számítanak. Ugyanígy a nevelőik sem. Az ő fizetésüket radikálisan fel kellene emelni ahhoz, hogy elhivatott és felkészült emberek elszerződjenek erre a nehéz szolgálatra, ahol őrjítően kemény történetekkel találkoznak. A kiégésük megelőzésére olykor szükséges volna akár féléves pihenőidőt is adni nekik. Szemléletváltás kellene az intézetekben, mert most úgy fest, mintha ez egy muszájból cipelt teher lenne az állam vállán.
HVG: Hogy érezte magát a Terápiában, amelynek harmadik sorozatában a Schell Judit-os részeket rendezte?
S. M.: Csodálatos volt, hogy a tévécsatorna, az írói oldal és a mi közvetlen alkotócsapatunk a színészekkel az eredmény érdekében ugyanazt a szekeret tolta. A filmiparban sokszor más szempontok érvényesülnek, mondjuk a pénzkeresés vagy a pénzspórolás. Megrendelésre végeztem a munkát, megkaptam a feldolgozandó anyagot, de kíváncsiak voltak a véleményemre. Ha éppen nem is fogadták el a javaslatomat, tudtam, nem mögöttes szándékból teszik.
