„A felnőttek világából én annyit értettem sokáig, hogy a második pofon azért jött, mert az elsőnél nem kaptam le időben a szemüvegemet. Merthogy az milyen sokba kerül” – írja a hatvanadik születésnapjára nemrég megjelent önéletrajzi könyvében Szarvas József Jászai-díjas színművész.
Tanyán nőtt fel, az ebesi osztatlan iskolában közölte a tanító nénivel, hogy népművelő vagy táncdalénekes lesz. Kovács Katiról szőtte kamaszálmait, amelyekbe a sivár valóság elől menekült. Hentesnek tanult. Kollégiumi estéken a társai könyörgésére friss slágereket énekelt. A Csokonai Színház segédszínészt keresett. Négy verset tudott 1977-ben a sikeres meghallgatáskor, és műtétet is vállalt foglalkoztatása érdekében, hogy „ne azt nézze a jobb szemem, mit lát a bal”.
Otthon kitagadták. Apja sohasem, anyja egyszer nézte meg színpadon. Munka mellett járt gimnáziumba, a magyartanár szigora miatt a másodikat többször megismételte. A főiskolán Horvai István osztályában 1987-ben diplomázott. Tíz éven át a Vígszínházban, majd négy évig Kaposváron játszott. 2002-ben szerződött a frissen megnyílt Nemzetibe, ahol azóta is társulati tag. A nyitó előadáson ő volt Ádám Az ember tragédiájában, de sok fő- és még több karakterszerepet eljátszott. Számos filmben vett részt a Zimmer Feritől az Üvegtigrisig. A Szórád-ház című tévésorozatban nyújtott alakításáért 1998-ban a monte-carlói fesztiválon Ezüst Nimfa-díjat nyert.
Lágymányoson lakik. Első házasságából született fia, Dávid énekes, zenész. Az ő egyik gyereke ugyanúgy négyéves, mint a művész Katinka lánya. Felesége, Tüű Zsófia rendezőasszisztensként dolgozott a Nemzetiben. „Neki már Katinka a főállása. Elképzelhetetlen, hogy a munkája miatt bébiszitterre bízzuk a gyereket.”
HVG: Mit szólt Kovács Kati a maga életrajzi könyvében tett kései szerelmi vallomásához?
Szarvas József: Szerintem még nem olvasta. Izgulok, hogyan reagál. Próbáltam eljuttatni hozzá egy tiszteletpéldányt, de még nem sikerült időpontot egyeztetnem vele. Az a „szerelem” egy gyerek képzeletvilágából, vágyakozásából a Táncdalfesztivál hatására született belső mese volt. A pszichológusok jól tudnának dolgozni ebből.
HVG: A szülei emlékének is ajánlja a kötetet, amelyben ütlegekkel, megaláztatással sújtott gyerekkoráról is beszámol. Nincs magában tüske?
Sz. J.: Hányan kaptak ütleget! A gyerek úgy ragaszkodik a szüleihez, mint az élethez, amit tőlük kapott. Mindenkinek el kell fogadnia azt a miliőt, amelybe beleszületett. Aztán később, ahogy én is, eleinte a fantáziával, később elhatározással kifogalmazhatja magát belőle. Lehet, hogy túlságosan is belém nevelték a tisztelettudást. Még fiatal felnőttként sem kerültem szembe velük. De miért baj az? Petőfit is elzavarták, mégsem arról szól a költészete, hogy vesszen az apám, az anyám.
HVG: Az életrajz címét: Könnyű neked, Szarvas Józsi, a nehéz gyerekkorára utalva mondták magának. Tényleg a saját fájdalmaiból gyúrja alakításait a színész?
Sz. J.: Szándék mentén ritkán, inkább zsigerileg. Az ember megpróbál egy-egy figurát minél mélyebben, többrétegűen megmutatni. Kétségkívül izgalmasabb az eredmény, ha tág öblű a saját tapasztalati élménye.
HVG: Milyen módszerrel küzdötte le azokat a hátrányokat, amelyeket tanyasi gyerekként hozott magával?
Sz. J.: Kíváncsisággal. Mindent pótolnom kellett. Nem találkoztam Istennel, bizalommal, szeretettel, hagyománnyal. Azt sem tudtam, mi a karácsony misztériuma, gyerekkoromban csak fenyőünnepnek mondták. Amikor jött a rendszerváltás, azt kérdeztem magamtól: minek az? De aztán elkezdett működni bennem a belső hiány, kerestem a válaszokat könyvekben, barátaimtól. Ma már adni is képes vagyok. 1999-ben vettem egy parasztházat az Őrségben, Viszákon. Találkoztam a zalai Kovács Gyulával, aki a Kárpát-medence őshonos gyümölcsfáit menti át a mába. Az ő hatására alakítottam ki közösségépítő szándékkal Viszákon a Tündérkertet. Az elgondolás szerint minden évben annyi gyümölcsfát telepítünk, ahány gyerek az előző évben a faluban született. De – mert a község népessége alig növekszik – engedményt tettünk: a Viszákról elszármazottak is lehetnek gondnokai a facsemetéknek. Gyüttment létemre én is ültethettem fát az unokáimnak, a kislányomnak.
HVG: Nem pótcselekvés a fővárostól 260 kilométerre fekvő faluban pajtaszínházat működtetnie?
Sz. J.: Kezdett rám dőlni a pajta, a kihaló faluban eladni sem tudtam a házamat. Néhai barátom, Kaszás Attila halála után döntöttem el, hogy olyasmit csinálok, mint az ő zsigárdi közösségi háza volt. A falu kulturális hagyományainak ápolására hoztam létre a színházat, de láttam, hogy a helyieket nem érdekli. Aztán valahogy mégis elkezdtem közösséget építeni: a szomszéd, látva a kínlódásomat, hogy Pestről járok oda füvet nyírni, azt mondta, ezt ezután ő csinálja. Egyik barátom építette a kemencémet, más a nyári konyhát, a tavat. Előadások alkalmával a helyiek hoznak pálinkát, tojást, süteményt, megsütik a kemencében a vacsorát, de aztán sietnek haza a dolgukra. Hat-nyolc viszáki családot érdekelnek az előadások. Ha a 240 fős faluhoz viszonyítom, ott nagyobb százalék jár színházba, mint Budapesten.
HVG: Miből táplálkozik a ragaszkodása a Nemzetihez, akkor is, ha évek óta meglehetősen keveset foglalkoztatják?
Sz. J.: A színház erotikus műfaj. Fiatal Rómeók, Júliák és Mercutiók csinálják. A lehetőségeimet behatárolja a korom. A szerepek kiosztása pedig Vidnyánszky Attila kompetenciája. Ebben az értelemben is konzervatív vagyok. De vendégként sokfelé játszom, például most mutattuk be a felvidéki Csavar Színházban Bukowski Ponyva című regényének adaptációját, amelyben főszerepet kaptam.
A Nemzetihez érzelmi szálak kötnek. A kezdeti élmények is táplálják a ragaszkodásomat. Kis hősökként dolgoztunk a falak között, míg odakintről gyűlölet áradt az épületre és a társulathoz szerződöttekre. Amikor betettem oda a lábam, a szakma bezárult előttem, át kellett írnom a noteszban a neveket. Szörnyű volt azt olvasni számos régi barátunktól, hogy valamirevaló színész nem lép fel a Nemzetiben. De az is hibát követett el, aki betette a televízió-műsorba a nyitó előadást, amin mindenki csámcsoghatott. Az ember tragédiája nem populáris műfaj.
HVG: Az is megviselte, amikor a nyitó előadás Luciferje, a későbbi igazgató Alföldi ellen gyűlölködtek, majd Vidnyánszky színházát támadták? Miként lehet ilyen légkörben alkotni?
Sz. J.: A színház gyakorlati dolog. Csinálni kell és nézni.
HVG: A Magyar Művészeti Akadémiáról beszélik, hogy a tagsággal járó havi apanázs fontos toborzóerő. Önt mi motiválta a rendes taggá válásban?
Sz. J.: Az első érzés a büszkeség volt, amikor felhívtak, hogy lám, valakiknek eszébe jutottam. De magával a filozófiával korábban is egyetértettem, hogy a magyar művészetnek legyen olyan felelős fóruma, ahol elsősorban a kultúráról van szó. Sok MMA-tag ott volt a Tündérkert avatásán, koncertezett, kiállított, szerepelt a népi kultúrával beoltott Pajtaszínházamban. Az pluszöröm volt, amikor meghallottam, hogy fizetnek is érte.
A portréinterjú a HVG 2018/45. számában jelent meg.
Súlyos következményekkel jár és meglepő fordulatokat hozhat az a tulajdonosi összetétel, amely a kormány döntése alapján kialakul a magyar védelmi ipar meghatározó vállalatainál.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
