Az ország GDP-je a lakói írásbeliségének fejlettségétől is függ – jelzi az ELTE Tanító- és Óvóképző Karának magyar tanszékét vezető egyetemi tanár, Steklács János, aki XXI. századi oktatási módszereket ajánl.
HVG: A digitális kultúra térhódítása visszafordíthatatlan, a kisdiákok is legszívesebben az okostelefonjukkal szereznek információt. Reménykednek még abban a magyartanárok, hogy visszacsábíthatják növendékeiket az irodalomhoz?
Steklács János: Kevés esélyt látok arra, hogy az irodalom társadalmi funkciója úgy fölerősödjön, mint a második világháborút követő időben, amikor a szabadidős tevékenységek sorában mindig az első három hely valamelyikén szerepelt. Akkor az emberek munkába menet a villamoson újságcikkekről vagy regényekről beszélgettek. Mára ezt a tévésorozatok vagy a Facebook-bejegyzések megvitatása váltotta fel. A gyerekirodalom ráadásul kivételezett helyzetben volt az ötvenes évek Magyarországán. A félreállított, szilenciumra ítélt írók, költők a gyerekeknek szánt remekművekkel jelentkeztek. Erre mondta az Ausztriában a magyar emigránsokat összefogó Galambos Ferenc Iréneusz atya, „egy kis üldöztetés nekünk is jót tett volna”.
Nem hiszem, hogy az olvasás mint kedvtelés a rendszerváltás után elfoglalt 18. helyéről előbbre tornázná magát. De a találkozásban hiszek. Abban, hogy az elhivatott pedagógusok megtalálják a nevelési szempontból értékes, a gyerekeket is érdeklő műveket, és ahol ez a két halmaz találkozik, összehozzák az írókat az olvasóikkal.
HVG: Mit olvasnának szívesen a mai gyerekek?
S. J.: A kortárs irodalmat. Amikor a tizenévesek olvasási nehézségeivel és azok kezelésével foglalkozó nemzetközi konferencián beszámoltunk róla, hogy a magyar diákok iskolai olvasmányaikban száz évvel ezelőtt élt szerzők, az ő korukból származó felnőtt- és gyerekszereplők történeteivel találkoznak, a nyugat-európai kollégák visszakérdeztek, mert azt hitték, rosszul fogalmaztuk meg az angol szöveget. Csak a közép-európai kollégák bólogattak, hogy náluk is ez a helyzet. Nem logikus, hogy nem kortárs szerzők műveivel kezdődik az iskolákban az irodalmi nevelés. Mondhatjuk a tanulóknak, hogy ez érdekes, de ugyanúgy járunk, mint amikor a finomfőzelék finomságáról akarjuk meggyőzni őket.
HVG: Arról is fogalmat alkothattak ezen a konferencián, hogy mi történt azokban az országokban, ahol rohamosan javultak a diákok szövegértési eredményei?
S. J.: Ezeken a helyeken nem azt mondták, hogy hagyjunk mindent a régiben, mert mi is úgy tanultunk, és lám, jól elboldogulunk, hanem tabula rasát csináltak. A Távol-Keleten, például Szingapúrban, Kínában, vagy a skandináv országokban szakítottak a régi oktatási elvekkel és módszerekkel, és a gyerekek meghálálták a változást.
HVG: Milyen tabula rasát csinálna?
S. J.: A képességfejlesztés felé mozdítanám el az oktatást. Nyelvtanból nem értekeznék a nyelvről, hanem tanítanám a nyelvet, hogy a tanulók sokkal inkább megismerjék a beszéd és az írás különböző formáit. Irodalomból pedig a felső tagozat közepéig a próza, a költészet szépségeit mutatnám meg nekik, az elmélettel csak később foglalkoznék. A száraz ismereteknél sokkal izgalmasabb a gyerekek számára, ha elmeséljük, hogy a mű keletkezése idején hogyan éltek az emberek, milyen történelmi események zajlottak akkor, amikor a cselekmény játszódik.
Hasznos lenne az összművészeti nevelés, az irodalomnak a zenével, a képzőművészettel való összekapcsolása vagy a világ- és magyar irodalom párhuzamainak felfedése. A felnőttek közül sem sokan tudják például, hogy az első ismert drámaírónk, Bornemisza Péter Shakespeare-nek a kortársa volt. Az első osztályban az óvodában megismert népmesékkel kezdenék, aztán jöhetnének azok a gyerekversek, amelyek hozzájuk szólnak. Rövidebb írások, hogy ráérezzenek: a most élő szerzők művei játszani hívnak, a világuk, a nyelvezetük igazodik a mindennapjaikhoz.
HVG: Mit változtatna a kötelező olvasmányok listáján?
S. J.: Először a szabályozás mértékét kellene megvizsgálni. Ha nincs kötelező biciklizés, kötelező sörözés, akkor miért gondoljuk, hogy egy egész osztálynak, sőt országszerte egy egész korcsoportnak pontosan ugyanazt kell olvasnia? Legyen néhány nemzeti kötelező meg választható olvasmány, mert erősíti az összetartozást, ha tudom, hogy ugyanazzal a történettel a többi tízmillió magyar is megismerkedett iskoláskorában. De a mai lista az 1940–1950-es éveket idézi, amikor a szabadidős tevékenységek között elöl állt az olvasás. 12 éves koruktól a gyerekek sokszor már a felnőttirodalommal ismerkedtek – a maiak közül a lelkesek is körülbelül 18 éves korukra jutnak idáig. Vagyis megrostálnám ezt a lajstromot, mert meggyőződésem, hogy a kevesebb több lenne, ha azt úgy olvassák el, hogy élvezetet találnak benne.
HVG: Milyen módszerekkel lehet élvezetessé tenni az iskolai irodalomoktatást?
S. J.: A tekintélyelv ma már mit sem ér, igaz, régen is csak bólogattak erre a gyerekek, aztán mentek a maguk feje után. Elmúlt az az idő, amikor a tanulók szemében, főleg falun, a tanító számított a legfőbb információforrásnak. Sokszínűség nélkül ma már nem megy. Most érdekes csoportfoglalkozásokkal lehet felkelteni az érdeklődést. Nyert ügyünk van, ha a tanár előveszi az okostelefonját, és megmutatja nekik az irodalom digitális elérési lehetőségeit, a témához kapcsolódó internetes forrásokat, képeket, filmeket, így erősítve a számukra már meghatározó vizualitást.
A régi jó módszerek is hasznosak. Amikor gyakorló pedagógus voltam, a hátsó padokból elindult egy kisfiú a katedra felé. A vezető tanár intett, hogy hagyjam. A gyereknek könyv volt a kezében, és elmesélte a többieknek, mit olvasott benne, ami tetszett neki. Biztosan többen elolvasták az osztályból a regényt, mintha házi olvasmányként kapták volna a tanártól. Meglephetjük őket a valós ténnyel, hogy az élet bizonyos területein alkalmazni tudjuk az olvasmányokból észrevétlenül szerzett tapasztalatokat: ha életünk fordulópontjaihoz érkezünk, ha szerelmesek leszünk.
HVG: Mivel érvel a felnőtteknek az olvasás fontossága mellett?
S. J.: Az agytevékenységet serkentő jótékony hatása már régóta ismert. Az agyi képalkotó eljárások fejlődése nyomán az is láthatóvá vált, hogy az olvasás hogyan hozza működésbe és hangolja össze a különböző agyterületeket. A szépirodalom az énérzékelést is fejleszti, segít abban, hogy miként helyezzük el magunkat a világban egy tőlünk független, fiktív vezérfonal mentén. Nem túlzás, hogy a pedagógia egyik legaktuálisabb kérdése a gyerekek szövegértelmezési szintjének emelése. Ez kulcsképesség, amely meghatározza iskolai előmenetelüket, későbbi érvényesülésüket és eligazodásukat a mindennapi életben. Az olvasási képesség növelése gazdasági érdek is. Az országok GDP-je és az ott élőknek az írásbeliség terén produkált eredményei között egyenes arányú összefüggés áll fenn.
HVG: Milyen biztatást adna a könyvkiadóknak a nyomtatott mű jövőjét illetően?
S. J.: Akármennyire digitális lesz is körülöttünk a világ, a könyv nem fogja végképp elveszíteni a szerepét, mert tárgy és ajándék funkciója van. Egy letöltött dokumentumot senkinek sem tudunk karácsonyi meglepetésül adni. De amikor könyvet nyújtunk át, az nem pusztán papírba csomagolt betűhalmaz. Azt azért szánjuk a másiknak, mert arra számítunk, hogy a benne rejlő üzenet jobbá teszi a megajándékozott mindennapjait.
Az interjú a HVG 2018/46. számában jelent meg.
Teljes kudarcba fullad a kormány hónapok óta tartó küzdelme, hogy betiltsa a Pride felvonulást, ahol végül a szervezők szerint 200 ezren voltak.
A tömeg emberekből áll – őket mutatjuk meg külön-külön és együtt a HVG fotósainak szemével.
A Tisza Párt és a fővárosi csőd sem maradt ki.
Beszédek a 30. Budapest Pride-on.
Hatalmas. Ez minden idők legnagyobb Pride felvonulása. Ha nem hiszi, nézze meg a videókat.
Tisza 46, Fidesz 35. A Mi Hazánk mellett a DK is bejutna.
A Tisza elnöke szerint látszatpolitizálás folyik trükkök százaival és hazugságokkal.
Freddie Mercury kezében sem állt ilyen hetykén a vasaló.
Szerinte a kérdés csak az, ki akarja-e tenni annak a gyerekeit, amit az elmúlt tíz évben ő is átélt.
„Jó hazafi harcoshoz” méltón tette közzé, hogy 100 százalékos magyar érettségit tett.
Közéjük Charles Leclerc fért be.
