Harminc éve halt meg. Azóta így él velünk.

„Weöres Sándort az Isten költőnek teremtette – mondta temetésén Esterházy, meg ezt is: „gazdagok vagyunk általa, és gazdagok a gyerekeink is, és a gyerekeink gyereke is gazdag lesz.” És még ezt is ugyanott ugyanakkor: „talán az utolsó igazi, nagy nemzeti költő, első az egyenlők közt; akit soha senki nem tudott kisajátítani”.

Nem tudom, hogy bárki is ki akarta-e sajátítani. Nem hinném, hogy szükség lett volna rá, mert szinte a nyelvvel együtt szívta magába mindenki költészetét, saját intimviszonyt alakítva ki verseivel. Azon túl azt sem tudom, hogy szándék lenne-e a kisajátításra. Megszeppent gyerekként szülőnek/pedagógusnak mondókáztatott költemények generációk számára már életében klasszikussá, szinte szentté emelték.

Petri György egy interjúban mindezt így fogalmazta meg: „az írni-olvasni tudó magyar állampolgárok jelentős része óvodáskorában Weöres-verseken nőtt föl. Kialakult valamiféle Weöres-masinéria, ami szinte megközelíthetetlenné teszi őt. Viszont elvben el tudnám képzelni, hogy a fiatal írónemzedékben legyen bizonyos Weöres-kultusz.”

A fiatal írónemzedéket egy kicsit még hagyjuk. Jó szívvel megtehetjük, már amennyiben irányadónak tekintjük Weöres Tűzkút című kötetének legendássá vált előszavát: „a költők úgy gondolnak az utókorra, mint csalhatatlan isteni ítélőszékre; pedig taknyos csecsemő, örüljön, ha kicserélem a vizes pelenkáját, nekem ne osztogasson babért.” Maradjunk egyelőre a gyerekeknél, illetve a gyerekverseknél, mely besorolás eléggé problémás. „Azokat a verseimet, amiket később gyerekversként soroltak be, nem gyerekeknek írtam” – vallotta. S valóban, ezek a szövegek teljesen máshogy viselkednek a Rongyszőnyeg-ciklusban, s megint máshogy önálló kötetbe gyűjtve.

Léteznek azonban olyan ismérvek, amelyek miatt mégiscsak gyerekekhez szóló költeményekként kategorizálhatók a mindannyiunk által jól ismert alkotások. A dallamuk, a ritmikájuk, a konkrétságuk, a képeik. Weöres szavaival: „azért iparkodom minél zártabbá és dallamosabbá formálni gyerekverseimet, hogy a későbbi felnőtt lelkét megmentsem a formátlanságtól".

Végigpásztázva az alaktalan vásári slágerek és politikai szónoklatok honát fanyarul megállapíthatjuk: ez nem jött be. Még egy művészóriásnak sem sikerül minden. Pedig ő tényleg csodagyerekből lett csodafelnőtt. Egyesek szerint már az is csoda, hogy életben maradt. Lator László úgy vélte, ha nem jön Károlyi Amy, Weöres „az árokparton halt volna meg harmincvalahány éves korában". Ha valaki nem hiszi, az olvassa el a talán legmeghittebb vallomást a részegségről, A másnapos című verset.

Abban nincs semmi rendkívüli, hogy a Nagy Alkotón túl ott található az ember, a maga hétköznapi, nem is feltétlenül kedves valójában. „Fura, kissé nyávogó hangjával olyan volt, mint egy gonosz kis manó” – jellemezte a már idézett interjúban Petri, de Polcz Alaine – akibe állítólag szerelmes volt – is megrökönyödött első találkozásukkor. Az olvasót nemcsak versei, prózai művei, tanulmányai kötik le, de róla szóló megannyi anekdota is. Zoltán Gábor összeszedte – a még rádiósként készített – beszélgetéseket, ismerősök történeteit, és koan-formában közreadta őket. Íme, egy:

Egy költő hírül vette, hogy a Mester olvasta legutóbb megjelent versét. Nagyon megörült, és amikor találkoztak, megkérdezte:

– Olvastad, tényleg…?

– Mindent elolvasok, amit publikálsz – felelte a Mester.

– Nem is tudtam, hogy szereted a verseimet…!

– Nem szeretem, de mindig elolvasom.

Vissza is érkeztünk a fiatalabb írónemzedékhez. Weöres szülővárosának, Szombathelynek a nevét viselő színháza 2013-ban, születésének 100. évfordulóján drámapályázatot írt ki. (A pályázaton szerzőnk, Székely Csaba Vitéz Mihály drámája nyert.) A pályamunkáknak egyetlen szigorú feltételnek kellett megfelelniük, Weöres Sándor: Testamentum című írásának szellemét kellett megidézniük. Tegyünk így mi is, az eredeti szöveggel:

Testamentum

Ha valaha síremléket, szobrot, emléktáblát kapok, vagy bármely intézet a nevemet viseli, mindegyikre véssék rá e sorokat:

Az emberiség akkor fog boldogulni,

– ha rááll az egyetlen józan, ráállható alapra: ha szükségleteit elégíti ki, és nem szenvedélyeit, bosszúvágyait, rögeszméit.

– ha módot lel arra, hogy ne legyen kénytelen eltűrni, hogy gonosztevők, őrültek, komédiások, mániákusok vezessék, fel bírja ismerni őket, és nem szolgálja többé az ő terveiket.

– ha érzi és tudja, hogy erőszakot és elnyomást tétlenül szétnyűni kisebb rossz, mint tettel legyűrni.

– ha úgy tevékenykedik, hogy nem árt vele se másnak, se magának. Ha ezt nem az egész emberiség, hanem csak egyetlen nép tudja: bármily megpróbáltatás és csapás érheti, mindig megerősödve és megsokszorozódva fog felemelkedni. Nem pusztul el, míg hatalom és fölény délibábjai helyett a józan mértékhez igazodik. Mértékét eltanulják a szomszéd népek is, majd azoknak szomszédai.