A műkritikusok olyan pocsékul használják ezt a szót, ahogy csak lehet.

Én valamiképp a valóságot próbáltam megjeleníteni, és ezt nevezik ezek a hülyék impresszionizmusnak.

A Tenger zenéje a tenger valóságára épül, s nem annak impressziójára.

Így morgolódott Claude Debussy, aki fölöttébb érdes stílusban írta zenei tárgyú cikkeit. Maurice Ravel egyszerűen csak utálta, hogy az ő végtelenül sokszínű életművét egy izmusba akarják belekalapálni, pláne ugyanabba mint Debussyét, miután fél élete azzal telt, hogy kiszabadítsa magát Debussy árnyékából.

Kiváló zongoraműveket kiváló zongoristák komponálnak – vagy sem

Debussy például zongorista csodagyerek volt. Paul Verlaine anyósa fedezte fel a tehetségét – miután felmenői közül véletlenül sem foglalkozott zenével senki –, s alighogy felfedezték, már fel is vették a párizsi zeneakadémiára. Tízéves volt ekkor. Tizenkét éves korában már Chopin f-moll zongoraversenyét játszotta.

AFP

Ravel viszont utált gyakorolni, pedig az ő családjában nagyon is jelen volt a zene. Baszk édesanyja, akitől az ibériai zene iránti rajongását örökölte, állandóan nyüstölte őt a zongoraleckékkel, de hiába. Sohasem lett belőle pódiumképes pianista. Nem játszotta a saját műveit sem, és miközben nála mesteribben és ötletesebben kevesen keverték a zenekari színeket, karmesternek sem volt túl jó. Amikor a Seherezádé-nyitánnyal dirigensként bemutatkozott, csúnyán megbukott, a kritikusok élvezettel köszörülték rajta a tollukat.

Szinte csak a saját műveit dirigálta, de azokat sem gyakran és nem is legjobban. (Amikor 1932-ben Pesten járt, akkor is csak egyetlen művét vezényelte maga, a többit másra hagyta. Tóth Aladár diplomatikus kritikája szerint így vezényelt: „Szerényen, egyszerűen, de finom, diákosan elfogódott megjelenése teljesen megnyerte a közönség rokonszenvét.”)

Lerázni egymást

Debussy fiatalon elnyerte a Villa Medici-ben való huzamos tartózkodásra jogosító Római-díjat, de nem élvezte. Két évet töltött Rómában, és a romantikus olasz operát – a nagyvilággal ellentétben – éppúgy utálta, mint akkori bálványa, Wagner, az élő olasz kollégákra nem volt kíváncsi, inkább a háromszáz éve halott Palestrinával foglalkozott.

Ravel viszont majd meggebedt, hogy megkapja a Római-díjat, ötször pályázott, egyszer lett második, de sohasem nyert, még akkor sem, amikor már nemcsak elismert zeneszerző volt, nemcsak lerázta magáról a Debussy-epigon bélyeget, de maga Debussy is csodálattal adózott egynémely művének. 1905-ben, harmincéves korában aztán el is tiltották a további pályázástól azzal, hogy azt a díjat nem az öregeknek találták ki. Ebből aztán akkora botrány lett, hogy le kellett mondania a Conservatoire igazgatójának, Théodore Dubois-nak.

Egyetlen szeretőm a zene. Nekünk, művészeknek nem való a házasság, mert aligha nevezhetnek bennünket normálisnak, életvitelünk pedig, még annál is abnormálisabb.

Így nyilatkozott Maurice Ravel, aki hosszú ideig a testvérével lakott. Fiatal korában azért ő sem szűkölködött szeretőkben, a dandyk könnyelmű, bohém életét élte. Harmincon túl viszont magányos, visszahúzódó ember lett.

Maurice Ravel és Vaclav Nizsinszkij

AFP

Az első világháborúval együtt kitört belőle a lelkes hazafi, önkéntesnek jelentkezett. Negyvenéves, alacsony, gyenge fizikumú ember létére pilóta akart lenni. Minden egészségügyi felmérésen elbukott, de teherautósofőrnek csak bevették a hadseregbe, amelyből aztán hamarosan kibetegedett.

A háborúban magasra csapott a sovinizmus lángja Franciaországban is. A kőkonzervatív Camille Saint-Saens vezetésével soviniszta művészliga alakul „a francia zene védelmére”. Ravel Saint-Saens-ék invitálását nagyon határozottan visszautasította egy szép esszé-válasszal, melyben kifejtette, hogy a francia zenét éppen azok veszélyeztetik, akik elzárkóznak a külvilágból, a nagyvilág ezernyi kultúrájából érkező hatásoktól. Például Bartóktól és Kodálytól. (Rájuk Debussy is gyakran hivatkozott.)

A világháború végére Ravel is kiábrándult a világból. Világszemlélete elsötétedett, elvonult, egzotikus kertjét művelte, rengeteg macskát kényeztetett, és remekműveket írt. A háború után a becsületrend lovagja címet is megkapta volna, de nem kellett neki. Ki javasolta ezt a hülyeséget? – kérdezte, s azzal utasította vissza a megtiszteltetést, hogy az államnak nincs joga megítélni, így díjazni sem a polgárait.

Ekkor már ő számított a legelső francia komponistának, mivel Debussy már nem élt.

Claude Debussy

AFP

Ő, amint visszatért Rómából, kialakította végleges életformáját. Hiába lett volna meg hozzá a képessége, nem épített zongorista karriert, ritkán lépett föl, keveset utazott, állást nem vállalt, csak a komponálásnak élt. De az ő életének voltak társai. Először egy élettársa, aki a pályakezdés egzisztenciális és anyagi nehézségein átsegítette.  Aztán következett egy rosszul végződött rövid házasság, mely után az elhagyott feleség mentális betegségben szenvedett és meglőtte magát. Egy idő után feleségül vette azt a jól szituált nőt, akiért elhagyta az első társát, és megszületett imádott lánya. Ezen bonyodalmak során a sajtó is, barátainak jelentős része is ellene fordult. A világháborút ő már a bélrákkal szenvedte végig, és nem is érte meg a végét.

Egésznapos elmerülés

A Fischer Iván művészeti vezetésével összeállított maratoni programban délelőttől éjszakáig tizenegy kb. egy-egy órás koncertet tartanak. Fellép az Amadinda, a Fesztiválzenekar (Frenák Pál csapatával), a MÁV Szimfonikusok, a Concerto, rengeteg zeneakadémista, Rados Ferenc, a zongora legnagyobb tanítómestereinek egyike, Kelemen Barnabás José Gallardóval, a Budafoki Dohnányi Zenekar és a Pannon Filharmonikusok. Levetítik a zürichi opera híres Pelléas és Mélisande előadását Polgár Lászlóval Arkel szerepében. Rajta kívül Claudio Abbado is visszalátogat a síron túlról, ő Debussy szvitjét, a Szent Sebestyén vértanúságát vezényli felvételről, Chloé Briot pedig nagyon is élőben énekli Ravel, Debussy és francia kortársaik (például Fauré) dalait.

1902-ben, amikor a Pelléas és Mélisande-ot Párizsban bemutatták, a szerzőt még annyira kevéssé ismerték nálunk, hogy a Magyar Nemzet és a Pesti Hírlap Dubufe-nek, a Magyarország „nagyon fiatal” (igazából már negyvenéves) de Bussy-nek aposztrofálta a szerzőt. Alighanem azért adtak hírt egyáltalán a bemutatóról, mert a világhírű író, Maurice Maeterlinck darabjáról volt szó. Maeterlinck azonban utálta Debussy operáját, mindent megtett, hogy ne mutassák be, állítólag pisztollyal is fenyegetőzött. A párizsi bemutató mindenesetre botrányba fulladt.

Mint ahogyan botrányos volt A faun délutánja párizsi bemutatója is, amelyet zenekari és kétzongorás változatban is előadnak majd a maratonon. Már a főpróba után azt írta néhány konzervatív lap, hogy a Vaclav Nyizsinszkij nevével fémjelzett balett szemérmetlen és erkölcstelen, nyilván azért, mert a nimfák fátylakban és nem téli bundában jelennek meg a színen. A balett premierjén a közönség fele fütyült, de a másik fele annál dühödtebben tapsolt és meg akarta ismételtetni a darabot. Valóságos harc indult meg a két ellentábor között, mikor a függöny összecsapódott. A tapsolók győztek.

Ravelnek is volt dolga a Párizsban működő nagy orosz balettművészekkel. Szergej Gyagilev rendelt tőle balettet, de amikor meghallotta a La Valse-ot, kijelentette, hogy ez ugyan remekmű, de nem balett, hanem portré a balettről. Nem is adta elő, Ravel pedig megszakította vele a kapcsolatot. (A maraton végén meglátjuk, hogy Frenák Pál társulata mit tesz, miközben a Fesztiválzenekar a La Valse-ot játssza.

A La Valse után a maraton zárásaként a Bolerót, Ravel leghíresebb művét fogja Fischer Iván vezényelni. Lehet, hogy ezt a mindenki által ismert művet egy agybajnak köszönhetjük. Ravel bal féltekéjét titokzatos, ritka betegség támadta meg ötvenkét éves korában, és tíz évvel később egy sikertelen agyműtét vetett véget az életének. Ebben az évtizedben gyakran kiestek a fejéből a saját művei, kéziratos kottáiban szaporodtak a tévesztések. De ebben az évtizedben is remekműveket írt, és akkor született a Bolero is. Neurológusok és zenekutatók az utóbbi időben arról írnak, hogy ennek a betegségnek köze lehetett ahhoz, hogy a mester a végletekig leszűkítette a zenei alapanyagot. Két dallammal halad a mű változatlan ritmussal, páratlanul gazdag és invenciózus hangszereléssel a pianissimótól a fortissimóig.

Egy nő felkiáltott a bemutatón: „Ez őrült!” Mire Ravel nyugtázta: „Akkor megértette a darabot.”