Ravasz trükkel játszották ki a magyar művészek a titkosszolgálatot
A volt keleti blokk kulturális ellenállásáról folyt nemzetközi kutatás a Magyar Tudományos Akadémia vezetésével. Szamizdatok, beatmisés dokumentumok vagy éppen a Fekete Lyuk koncertfelvételeinek lelőhelyeit gyűjtötték össze. Miben különbözött a magyar disszidens kultúra a romántól vagy a csehszlováktól, és milyen tanulságokkal szolgál a 80-as évek undergroundja? Apor Péter történésszel beszélgettünk.
1986-ban bezúzatták a szegedi Tiszatáj júniusi lapszámát, majd fél évre betiltották a művészeti, társadalmi és tudományos folyóiratot, miután Kádár János így határozott. A 112 oldalból álló lapszám 10. oldalán jelent meg ugyanis Nagy Gáspár A fiú naplójából című verse, amely irodalompolitikai botrányt okozott. A költő a késő Kádár-korszak morális válságára utalt rafinált költeményében, de Kádár Jánost leginkább a versben szereplő „júdásfa” kifejezés zavarta, mert úgy vélte, hogy az őt szimbolizálja. A pártvezér kiadta az ukázt, és Nagy Gáspár versével együtt a szemétben végezte a lapszám többi cikke is, az akkor 100 éve született Bajcsy-Zsilinszky Endre publikálandó levelei, Sütő András esszéje vagy Csoóri Sándor verse.
A Kádárt irritáló számból azonban egy példány megúszta a megsemmisítést, és az az 1986-ban még megjelenhetett többi Tiszatájjal egybekötve ma is megtalálható az egykori szerkesztő, Olasz Sándor hagyatékában. Olasz fia és özvegye gondozzák azt az örökséget, amelyben az akkori ellenzéki írókkal, Csurka Istvánnal, Csoóri Sándorral vagy épp Nagy Gáspárral folytatott, értékes levelezések is megtalálhatók.
Az pedig, hogy a történelmi lapszámot vagy a levélváltásokat hol kell keresni, a COURAGE-Gyűjtemények hálózatának a weboldaláról derül ki. Ezen a linken lehet elérni egy olyan hároméves, az Európai Unió által finanszírozott nemzetközi kutatás eredményét, amely a Szovjetunió kivételével a teljes keleti blokk kulturális ellenállásával, így többek között Olasz Sándor hagyatékával is foglalkozik.
A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának koordinálásával összesen 16 országban zajlott a kutatás, körülbelül száz szakember az egykori Jugoszlávia, Ukrajna és a volt NDK területén is felkereste azokat a magánszemélyeket, köz- és magángyűjteményeket, akik és amelyek őrzik az elnyomással szembeni ellenállás tárgyi emlékeit. A projekt célja az volt, hogy térkép, kiegészítő információk és képanyagok segítségével bemutassák, és így kutathatóvá tegyék, hogy a Baltikumtól a Balkánig, Németországtól Romániáig hol kell keresni mindazt, amit a kommunizmus idején a művészek, az értelmiségiek, az emigránsok és az odahaza lázadók fél- vagy teljes illegalitásban előállítottak. A program során nem a fellelt tárgyakat digitalizálták, hanem dokumentálták a hagyatékok, levéltárak és múzeumok történetét.
Annak idején a kulturális ellenállás kategóriájába szinte minden mozgalom és szubkultúra belefért, amely a hatalommal szemben határozta meg magát. Disszidens terep volt a 80-as évek punk zenéjétől és a reform marxista értelmiségiektől kezdve az illegalitásban működő könyvkiadókon vagy a népi táncházmozgalmon át egészen a vallásos kisközösségekig sokféle műfaj, alternatív életmód, világszemlélet és irányzat.
A hatvanas években Európa-szerte megindultak az újvallásos mozgalmak, amelyek a formaságokat erősebb lelki tartalommal töltötték fel, a fiatal nemzedék számára a latin helyett nemzeti nyelvű miséket tartottak. Jelentős közösségszervező erővel bírtak, sokan megtagadták a fegyveres katonai szolgálatot is, ezért Magyarországon veszélyesnek tűntek a politikai hatalom szemében, de a katolikus egyház sem örült a létezésüknek, hiszen ezek a mozgalmak a hatalommal kollaboráló egyház alternatívájaként működtek.
Ezeket a kisközösségeket a szocializmus végén Kamarás István szociológus kutatta, aki tanulmányozta az érintett fiatalok életmódját, dokumentálta a nagymarosi katolikus ifjúsági találkozók fesztiválhangulatát és ezzel együtt a közeg zenei kultúráját is, például a Szilas Imre által meghonosított, és először a Mátyás-templomban bemutatott vallásos rockzenével formabontó beatmiséket is.
Többek között Kamarás István anyagainak őrzőhelye, a 20. Század Hangja Archívum is felkereshető a Gyűjtemények hálózatán keresztül. Ahogy a magyarországi mail art vagy küldeményművészet alkotásai, grafikai igényű levelek, egyedei tervezésű bélyegek, pecsétek és képeslapok is. A mail art New Yorkból indult a művészet elüzletiesedésével szembeni akcióként, itthon azonban arra szolgált, hogy az ellenzéki művészek úgy tudjanak kapcsolatot tartani egymással, hogy a tevékenységük a titkosszolgálatok radarán kívül essen. Galántai György képzőművész kezdeményezésére azt használták ki, hogy rossz címzés esetén a posta visszaküldi a levelet a feladónak. A trükk az volt, hogy Galántaiék mindig rossz címet adtak meg, a feladó helyére viszont a valódi címzett nevét írták.
A Courage program kutatásában részt vevő Apor Péter történész szerint vannak olyan gyűjtemények, amelyeknek a létezéséről már korábban is lehetett tudni, de a hároméves projekt során eddig ismeretlen tárgyak és archív anyagok is a kutatók látómezőjébe kerültek. Például dokumentálhatták Magyarország első underground kocsmájának, a 80-as években működő Fekete Lyuk tavaly elhunyt vezetőjének, az agitprop népművelő Nagy Gyulának a „kincseit”. Ő valószínűleg ezekre nem tekintett kincsként, viszont az általa megőrzött Lyukság című fanzine számai, fényképek a klubban tartott koncertekről, kazetták a fellépő zenekarok felvételeivel nagyon értékes, kutatható tárgyak lehetnek az utókor számára.
„Nála lehetnek a kimutatások, a klub működésére vonatkozó egyéb iratok is. Az érdekes kérdés lehet, hogy ez az egész ellenzéki kultúra annak idején milyen anyagi, gazdasági háttérrel tudott működni, hiszen ezeknek az embereknek azért mégiscsak meg kellett élniük valamiből, és sokszor nem volt hivatalos munkájuk. A jövőben például lehetne kutatni, hogy miből finanszírozták az illegális projekteket” – mondja Apor Péter.
Jobb dolgunk volt, mint a csehszlovákoknak vagy a románoknak
A történész szerint a Courage kutatási projekt lehetőséget adott arra is, hogy összehasonlítsák a volt szocialista országok értelmiségi, kulturális légkörét. Magyarországon, Lengyelországban és Jugoszláviában is könnyebb dolga volt az ellenzéknek, mint például Romániában vagy 1968 után Csehszlovákiában, és a kutatók kifejezetten magyar sajátosságokat is megállapítottak.
Az illegálisan kiadott, szamizdat irodalomnak itthon is hányattatott sorsa volt, hiszen rendszeresen koboztak el kiadványokat, könyveket, zúzattak be lapszámokat, a szerkesztők – Demszky Gábor vagy Modor Ádám – „visszatérő vendégei” voltak a kihallgató szobáknak, de a csehszlovákoknál vagy a románoknál sokkal hamarabb lecsapott a titkosrendőrség, a kiadók tevékenységükkel pedig a börtönt kockáztatták. Míg Magyarországon a házkutatások és vegzálások nyomorították meg a disszidensek hétköznapjait, addig a Szovjetunióban az érintetteknek akár a halálbüntetéstől is tartaniuk kellett.
A magyar kommunista rendszer sajátossága volt, hogy főként az utolsó évtizedben már maguk a közintézmények nyújtottak védőernyőt az ellenzéki kultúrának, még ha adott esetben akaratukon kívül is. Az állami fenntartású Petőfi Irodalmi Múzeumnak például jelentős szamizdatgyűjteménye van, a múzeum munkatársai a megjelenéssel szinkronban gyűjtötték be a nyolcvanas években az illegális kiadványokat.
„Botka Ferenc irodalomtörténész volt akkoriban az igazgató, aki egy lojális pártember volt, de közben meg irodalmár is, és ezért fontosnak tartotta, hogy a múzeuma professzionális intézmény legyen. Hagyta, hogy a fiatalabb kollégái érdeklődésből behozzanak a múzeumba mindenféle szamizdat kiadványt. Ezeket kiállítani, hivatalosan katalogizálni nem lehetett, de azt elnézte, hogy a múzeum raktáraiban szépen gyűjtögessék őket.”
A PIM-en kívül Magyarországon a Nyílt Társadalom Archívum és az Országos Széchényi Könyvtár büszkélkedik még jelentős szamizdatgyűjteménnyel. Utóbbi köteles könyvtár volt a szocializmusban, hivatalból mindent gyűjtöttek, ami itthon megjelent. Az illegális könyveket azonban Z betűvel látták el: ezek a kötetek „zárt körű kiadványként” nem kerülhettek az olvasóközönség elé.
További magyar sajátosság volt Apor Péter szerint az is, hogy a későbbi demokratikus ellenzék, a politikusok erősen kötődtek a különböző neoavantgárd művészeti csoportosulásokhoz. A Galántai György által szervezett balatonboglári kápolnatárlatokon, amelyek tulajdonképpen az underground szcéna gyújtópontjai voltak, és színházi előadásoknak, irodalmi eseményeknek, kiállításoknak, koncerteknek, akcióművészeknek biztosítottak megjelenési lehetőséget, rendszeresen megfordult Haraszti Miklós SZDSZ-alapító vagy a Kádár-rendszert baloldalról, a szocializmus felől kritizáló, a budapesti maoista csoport tagja, Pór György is.
Ez a fajta kapcsolódás művészek és politikusok között Romániában például nem jöhetett létre, hiszen ott az ellenzéki csoportok sokkal zártabban, kevesebb mozgástérrel, szigetszerűen tudtak csak működni. Ahogy Romániában az is elképzelhetetlen volt, hogy átjárás legyen az illegális ellenzéki tér és a szürke zóna, a hivatalos intézményrendszeren belüli kritikai értelmiség között. Nyugodtan lehetett valaki az akadémia kutatója úgy, hogy közben az illegális publikációként megjelenő, liberális lapban, a Beszélőben cikkei jelentek meg, szabadegyetemeken vett részt, és kapcsolatot ápolt a reform marxistákkal – teszi hozzá Apor.
Magyarországon megfigyelték ezeket az embereket, nyilvánvalóvá tették, hogy megfigyelik őket, időnként becitálták őket. Ezzel próbálták szűkre szabni a mozgásterüket, de nem akarták feloszlatni az ellenzéki csoportokat.
Így a rendszerváltás is jobban érthetővé válik
A Courage keretében listázott anyagoknak körülbelül a fele magángyűjtemény. Apor Péter hangsúlyozza, nagyon fontos, hogy ezek a gyűjtemények is hozzáférhetővé váljanak a kutatók számára, mert ha az ellenzéki kultúrának a tolmácsolásából pont azok maradnának ki, akik azt létrehozták, nagyon egyoldalú képet kapnánk.
„Akkor nem maradna más, mint az Országos Levéltár, ahol főleg pártiratok vannak, amelyek nyilván az egykori párthivatalnokok nézőpontját ábrázolják. Vagy el lehetne még menni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába, ahol a megfigyelési adatokat őrzik. Ezek nagyon érdekesek, rendkívül részletesek és aprólékosak, de itt megint csak egy nézőpontot ismerhetnénk meg, az ügynök nézőpontját.”
Az ellenkulturális mozgalmak tanulmányozása minden nemzet számára más-más tanulságokkal szolgál. A horvátok például egészen mostanáig nem igazán kutatták a szocializmus underground szcénáját, sőt kifejezetten szkeptikusan álltak a projekthez, mert azt gondolták, hogy nem találnak majd semmit. Tévedtek.
Nekünk, magyaroknak hasznos lehet a Gyűjtemények hálózata például ahhoz, hogy megnézzük, mi volt a rendszerváltás nem közvetlen, hanem évtizedekre visszanyúló előzménytörténete. „Tervezünk egy olyan kutatást, amely során megnézzük, hogyan alakultak ki a mindennapi emberek gondolkodásában azok a kritikai attitűdök, amelyek aztán 1989-1990-ben erőre kaptak” – vázolja fel Apor Péter.
Az MTA kutatója szerint a tágabb érvényű tanulsága az egykori keleti blokk kulturális ellenállásának az, hogy a kulturális függetlenség megőrzése elengedhetetlen volt a rendszerváltáshoz.
Valójában még a legelnyomóbb rendszerekben is, még ott is, ahol a kreatív tevékenység erősen korlátozva és monopolizálva volt, viszonylag sokszínű kulturális élet tudott létezni. A civil bátorság olyan érték, amely ennek a kornak hangsúlyosan fontos eleme. Nehéz körülmények között nemcsak fontos, de lehetséges is a kulturális autonómia.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
