Épp annyi hang, amennyi kell – ez volt Lovasi András a Vígszínházban

Egy kicsit hátrábbról indítanék, már ahhoz képest is, mint amit ez a műfaj, ez a pre-YouTube-, -Facebook, és instragramiánus zsáner, a koncertbeszámoló megkövetelne vagy igényelne. Szóval kezdjük onnan, hogy a második Lovasi-szólólemez (az első, ugye, a 2001-es Bandi a hegyről volt, ami definíciós értelemben nem is Lovasi András-album volt, hanem a Lovasi András dalai terminus technicust kapta) megosztotta a közönséget, sőt úgynevezett diskurzust is generált.

Na, nem rettenetesen nagyot, de a magyar rakendrollban már az is valami, ha egy lemezmegjelenés nem csak úgy elszáll a magas levegőégbe, hanem viszonyulásra készteti azokat, akik ilyen-olyan zenét, könnyűt vagy nehezebbet fogyasztanak ebben az országban.

Reviczky Zsolt

Akiknek bajuk volt vagy van a Tűzijáték délben című lemezzel (ami itt teljes egészében meghallgatható), többnyire Lovasi elzoránosodását, sőt alig érthető módon, elákososodását emlegetik, többnyire a kamarahangszerelt lemez kevéssé harsány, befelé forduló hangütését kritizálják, meg azt, hogy Lovasi búcsúzik, komoran létösszegez. És így tovább. Mindez azonban nem feltétlenül Lovasiról szól, vagy nem csak róla, hanem valami másról is.

Szól arról is, hogy a magyar poprock szereplői – azok is akik alkotóként vannak benne, meg azok is, akik alakítják, fogyasztják vagy éppen kritikákat írnak a benne születő produkciókról – sok évtized után sem igazán tudnak mit kezdeni az ötven pluszosokkal, azzal, hogy mi történik akkor, amikor egy popzenész középkorú, sőt öregecskedő dalszerző és/vagy előadó lesz.

Reviczky Zsolt

Magyarországon a középkorú popzenészek egy jelentős része, sőt a nagyja, elveszíti a kapcsolatot a jelen idejű, izgalmas, progresszív bel- és külföldi impulzusokkal. Többnyire a saját, jól megszokott köreiket futják, izgalom- és feszültségmentes, biztonsági focit játszanak. Nem látunk olyan helyzeteket, mint amikor egy Paul McCartney vagy egy Paul Simon fiatal producerek munkáját veszi igénybe, és reagál a korszellemre, de úgy, hogy közben megőrzi az önazonosságát.

Magyarországon az ötven fölötti pop tapasztalati alapon többnyire az elefánttemető.

Így állhat elő az a helyzet, hogy egy olyan Lovasi-lemez, ami egyfelől épp nem a megszokott köröket futja, épp nem olyan, mint amit defaultból várnánk a Kispál-alapítótól, ilyen értelemben tehát pont nem a magyarországi középkorú könnyűzenészek modus operandiját hozza, másfelől viszont a harsány, ironikus, kispálos, kiscsillagos Lovasi-képhez viszonyítva, de még a Bandi-albumhoz képest is sokkal elmélázóbb, finomabb, lekerekítettebb, elégikusabb, kinek-kinek pedig bácsisabb, búcsúzósabb, és még halmozhatnánk a jelzőket, értetlenséggel is találkozik.

Reviczky Zsolt

A vígszínházas koncert – két előadás volt: egy délután négyes és egy este nyolcas – azt mutatta meg, hogy egy ilyen módon fogalmazó vagy ebbe a keretbe pakolt Lovasi-műsor is érvényes és működőképes tud lenni. Azt éppenséggel túlzás volna állítani, hogy tökéletes produkciót láttunk: a délután négykor kezdődő koncertnek például volt némi enyhén csetlő-botló főpróba hangulata, és nyilván az előző esti autóbaleset sem tett rá az est főhősének hangulatára és koncentrációjára, de az egészen biztos, hogy a Lovasi-életműnek ez a fajta csoportosítása és prezentációja képes kikerülni az ilyen típusú koncertezés jellemző csapdáit, úgy is, mint modoroskodás vagy jópofáskodó személyeskedés. Vagy éppen az ásításra ingerlő unalom.

Reviczky Zsolt

Pont annyi hang szólalt meg, amennyinek meg kellett szólalnia (zárójel: az talán még jobbat tett volna az estének, ha Lovasi ebben a kiszerelésben még inkább csak az énekes-szöveges előadásra koncentrál), a zenekar (Gábor Andor, Szesztay Dávid, Erős Márton és a négytagú fúvóskar) jól és pontosan és tök jó ízléssel tette a dolgát, az izgalmas, de nem öncélú, szóval az eredeti dalváltozatokat nem értelmetlenül megerőszakoló önfeldolgozásokért pedig külön piros pont jár.