Kicsit countrys, kicsit bluesos, kicsit punkos, garázsrockos zene, ausztrál lazaság, semmi faxni. Barnett olykor már-már nyeglén kántálja, de ha kell, üvölti az amúgy nagyon is szellemes, ironikus szövegeit – ezt írtuk 2015-ben Barnett debütáló albumáról. Azt is megjegyeztük akkor, hogy az ausztrál énekes-gitáros-zeneszerző zenéje és egész lénye olyan, mintha mindig is ismertük volna, mintha a szomszédunk lenne, akinek hétvégente lejárnánk a próbáira, ide a sarokra.

És ez azóta sem változott, pedig bejárta a világot – óriási koncert adott például Glastonburyben, a Melbourne Fesztiválon pedig lenyomták Patti Smith Horses című albumát –, az azóta két albumot (plusz Kurt Vile-lal egy duettalbumot) is megtöltő dalai a berobbantak a legkülönbözőbb toplistákra, sőt, őt magát Grammy-re jelölték. A legjobb hír volt tehát, amikor kiderült, hogy fellép Budapesten is. Csodálkoztunk is, hogy nem telt meg teljesen az Akvárium egy – ma már – ekkora névre, de ez legyen mindenki baja, aki nem jött el.

Ugyanis ez a csaj csodát tett. Kijött két társával, a varázslata alá biztos, kemény alapokat biztosító dobos és basszusgitáros kollégákkal, és mindent megmutatott abból, hogy milyen is volt valaha, és milyennek kellene ma is lennie a rock and rollnak.

Mert, amit láttunk, arról beugorhatott Patti Smith és a Nirvana (az nagyon), időnként a Clash, a Ramones is. A punk lehengerlő dinamikája és a pszichedelia elszállása. Ez a pólós, pengető nélkül gitározó csaj berohangálta a színpadot, a közönséghez nem sokat szólt (kb a mindenki jól vanra és a köszönömre terjedt a verbális kommunikáció), de minden rezdülésével együtt élt velünk.

Majdnem számonként cserélgette a gitárját, hiszen amit művelt a hangszerrel, azt nem köszönik meg a legerősebb húrok sem. És akkor erről meg az jutott eszünkbe, hogy a gitárhoz való hozzáállása időnként valami olyasmi, mint amilyen Jimi Hendrixé volt, máskor a nagy punkhősöké.

Voltak pillanatok, amikor egy konkrét punkkoncerten érezhettük magunkat, például a bő egy órás főblokkot lezáró Charity és Pedestrian at Best zúzásnál, máskor hagyta kicsit pihenni az egyre hálásabb közönséget a zseniális Deprestonnal, a Need a Little Time-mal (igaz végén azért ezeken is volt egy-két csavar), vagy az első ráadásban a - Kurt Vile-lal a közös lemezükre írt – egy szál gitáros Let It Góval.

De amúgy is végig ezzel a dinamikaváltással operált a dalokon belül (és akkor itt megint citáljuk elő a Nirvanát, ahol ugye általában úgy épültek fel a számok, hogy a ritmus-basszusra lecsupaszított részekre robbant rá a torzítós zúzda – ezt a sémát sokszor használja Barnett is), és a koncert programjának összeállítása során is.

De nem érdemes itt sokat okoskodni, vagy megfejteni a titkot: ez a csaj egyszerűen tele van energiával, iróniával, látszik, hogy élvezi, amit csinál, és mindez átragad a közönségre.

Ahogy a Rolling Stones (ja igen, Keith Richards hanyag-elegáns gitárjátéka is felsejlett időnként) énekelte valamikor: It’s Only Rock And Roll But I Like It.