Sziget 2019
Ed Sheerannel nyit, és a fesztivál történetének legdrágább zenekarával, a Foo Fightersszel zár az idei, szám szerint 27. Sziget. Ennek megfelelően az első és az utolsó napra is teltházat várnak a szervezők. De minket az is érdekel, hogy mi lesz a kettő között. Ott leszünk, kövesse velünk ezt az egy hetet!
A 2017-es útelágazódás és a 2018-as visszaerősödés után akár azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen eseménytelen évet zárt a 2019-es Sziget Fesztivál. Persze nem mondhatjuk, mert ott van az a bizonyos első nap, ami felvet kérdéseket. S persze van még más említenivaló is. De várjunk egy kicsit, indítsunk némileg hátrábbról.
A két évvel ezelőtt brit-amerikai többségi tulajdonosok kezébe került cég a csúnya 2017-es Sziget-betlit egy évvel később igen erős fellépőlistával orvosolta. Valójában nem is történhetett ez másképp, hiszen egy olyan nagy rendezvény, ami a jegyvásárlóinak jelentős részét nem a honi piacról, hanem Európából reméli, egész egyszerűen
nem engedheti meg magának, hogy kizárólag az úgynevezett „Sziget-fílingre” bazírozzon. A konfetti és a buli mellé kontentre is szükség van.
A Sziget, ha idén nem is rántott össze olyan impresszív felhozatalt, mint tavaly, 2019-ben is iparkodott, üzembiztosan hozta azt a tartalmat, ami egy ilyen nagyságú, piaci pozíciókkal és ilyen ambíciókkal rendelkező fesztiváltól elvárható. A felállás maradt a régi: az igazi izgalmakat és a legfinomabb jutalomfalatokat ebben az évben is a Mastercard Stage By A38, köznyelvi nevén az A38 sátor hozta (bár tegyük hozzá, az A38 színpados kínálat is volt már erősebb, mint idén).
A világzene mint súlyponti elem végképp eltűnni látszik a fesztiválról – igaz, van world music helyszín, de a korábbi Világzenei Színpad helyett csak egy Global Village nevű kisebb programhelyszínen láthatunk ilyen típusú produkciókat.
Tavaly azt írtuk, a magyar közönség visszatért a Szigetre: ez az idei évre is igaz, de az is, hogy ez a fesztivál továbbra is zárvány a hazai popkulturális rendezvényporondon. Elsősorban nem a magyar nézőkről és nem a magyar nézőknek szól a Sziget. A már említett felhozatal sem feltétlenül (zárójel: az továbbra is mulatságos – nem: elképesztő –, hogy még a nagyszínpados fellépők jelentős része sem fér fel hazai tévés-rádiós médiafelületekre), a jegy- és az étel-ital árak meg nagyon nem.
Ahol egy pizzaszelet több mint egy ezres, egy lángos meg két ropi, azt a helyet nyilvánvalóan nem a magyar pénztárcák számára találták ki.
Ilyen értelemben az sem meglepő, hogy magyar zenekarokat a Dan Panaitescu Nagyszínpadon mutatóban láthatunk, meg persze ott a Petőfi Rádió Színpad, ahol az egyébként több ezer ember előtt zenélő hazai együttesek/előadók jóval kisebb közönség előtt játszanak. Tulajdonképpen – és ebben nincs semmi cinizmus – inkább az a meglepő, hogy játszanak még magyar fellépők a Szigeten.
A Sziget már jó ideje elemelkedett a magyar fesztiváltérből. A helyén ott a VOLT, meg a soproni csúcsfesztivál mögött nyomuló további nagyok, a Campus, a Sound, a SZIN, a Strand és így tovább. Meg a rétegigényeket kielégítő, de egyre profibb kicsi-kézművesek, a Kolorádó meg a Bánkitó, valamint a bölcsészfalunapok, a Művészetek Völgye és az Ördögkatlan.
Szóval a Sziget játszótere továbbra is a nemzetközi piac. „Az új tulajdonosi kör folyamatos növekedést vár el tőlünk, ez nem meglepő”, mondja Kádár Tamás, a Sziget ügyvezető igazgatója, aki azt is hozzáteszi, a fesztivál nem hozta a tavalyi látogatószámot (ahogy a cég, azaz a Sziget Kft. egésze összes fesztiváljával sem tudta hozni a tavalyi bevételi számokat). „Minden bizonnyal marketingterületen kell majd belehúznunk – mondja Kádár –. a hosszú jegyeinket, azaz az öt- és hétnapos bérleteket kell majd jobban értékesítenünk”. Világos, értelemszerűen ezek a termékek biztosítják a fesztivál stabilitását.
Pedig tudott volt, hogy az idén másfél millió euróval többet költöttek a Sziget-fellépőkre, ennek jelentős részét a Nagyszínpad, azon belül is az utolsó nap (a Twenty One Pilots és a Foo Fighters) vitte el. Érzékletesen:
augusztus 13-ra annyi pénzt költöttek el, mint 2016-ban a Nagyszínpad összes fellépőjére.
Ami pedig az első (Ed Sheeran-)napi tumultuózus jeleneteket illeti, Kádár szerint a beengedés kifejezetten gördülékenyen ment (igen, ezzel nekünk sem volt gondunk), de úgy látja, a nézők kijutása sem hagyott kívánnivalókat maga után (ebben nem teljesen értünk egyet vele).
„Egy tizenkétezres arénakoncert után egy óra a kijutás ideje, ehhez képes nem teljesítettünk rosszul” – mondja Kádár. És hogy be lehet-e engedni ennyi (95 ezer) embert a Szigetre? Kádár szerint – aki azt is hozzátette, nem ez volt az első ilyen nézőszámmal lement telt házas Sziget-nap – ennyi a katasztrófavédelem által engedélyezett plafon.
Ismét rákérdeztünk a K-híd szintén sokat tárgyalt statikai problémájára, arra, hogy az Ed Sheeran-koncert utáni éjszakán a normálisnál sokkal jobban kilengett az egyébként ipari műemlék-státuszban lévő 120 tonnás monstrum. Kádár azt mondja, a főváros tulajdonában lévő építmény felújítására évek óta készen állnak a tervek – leginkább arról van szó, hogy a jelenlegi vázat megtartva, továbbra is autós-gyalogos hídként újítanák fel a Sziget emblematikus bejáratát, de volt ötlet, mely szerint egy teljesen új hidat húznának fel, esetleg csak a gyalogosforgalom számára (hiszen az autós teherforgalmat a közeli H-híd biztosítja).
Idén sem szerettük a port, idén sem esett jól, hogy néha azt éreztük, a kevesebb kicsit, sőt sokkal több volna. És akkor itt most nem régiszigetezünk és nem is régenmindenjobbvoltozunk – a szabadság szigetén a szabadságot talán eggyel jobban élhetnének meg, ha tényleg több lenne a szabad tér, ha nem feltétlenül érne az egyik valami a másik akármibe, ha nem szólna onnan is valami teljesen irreleváns gépzene, ahonnan egyáltalán nem kellene.
Viszont bírtuk, hogy a Sziget nagy erőkkel tolja a zöld tematikát. Hogy többek közt Jane Goodall felléptetésével, a repoharakkal, a papír szívószálakkal, a fenntarthatóság felé mutató többirányú kommunikációval, a műanyag cuccok korlátozásával (és így tovább) a rendezvény társadalmi felelősséget vállal és példát mutat. Szerettük, hogy idén kifejezetten flottul (az elmúlt évek összehasonlításában minden eddiginél gördülékenyebben) lehetett bejutni a Szigetre.
Jó, hogy még mindig van Csónakház és fasírtos zsemle; lassan afféle Sziget-skanzennek is ki lehetne nevezni azt a szegletet, már csak az kéne, hogy mutatvány-patkányos punkokkal és -tarhálókkal, meg kannás bor-kóstolással dobják fel a spontán retró-csomósodást.
Végül is a Sziget már történelem, amihez különféle generációknak más és más a viszonya. A kevés még mindig vállalható história egyike ennek az országnak az elmúlt 25-30 évéből.
Cikkeinket a 2019-es Szigetről itt olvashatja.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
