Talán nem tartozik Magyarország első ezer legsürgetőbb feladata közé Kornis Gyulának szobrot állítani. Talán ráértünk volna előtte megbeszélni, jó ötlet-e ez.

Megint ugyanott vagyunk, csak ezért érdemes erről még beszélni. Nyakunkon a robotizáció, a klímakatasztrófa réme, a beláthatatlan technikai fejlődés által támasztott erkölcsi kihívások, és mi, magyarok továbbra is azon vitatkozunk, kinek állítsunk köztéri szobrot. Komikus, de érthető is egyben. Mindannyiunknak fontos ugyanis, hogy kik vagyunk. Ez a kérdés nem kerül le a napirendről, amig a nemzeti emlékezet háborús övezet marad. Olyan terep, ahol különböző emlékezetcsoportok – ahelyett, hogy figyelnének egymásra - a politikai hatalom segítségével akarják legyőzni egymást. Ha hatalmon vagyok, elvitethetem a hőseidet, és ha akarom, az arcodba tolom sajátjaimat. Hogy tudd, Te nem számítasz semmit. Enyém a tér és nem érdekel, hogy fáj neked. Hadd fájjon, nekem is fájt, amikor az én hőseimet vitték el a közterekről, mások.

A köztéri szobrok valódi funkciója a nemzeti közösség kohéziójának erősítése lenne. Kornis szobra viszont erősíti és elmélyíti a megosztottságot. Kornis Gyula? Bizonyára nem lehetett érdemtelen ember. Közoktatási koncepciója sok tekintetben megfontolandó volt, erre alapuló politikája nem volt eredménytelen. Ellenfele volt minden gyilkos totalitarizmusnak. Antiszemitizmusa korántsem volt kivételes, de korántsem magától értetődő életpályájának megítélését szoborállítással ünnepelni.

Kemény antiszemita, amennyire a Horthy kurzus. Szoborállítás előtt meg kellett volna kérdezni, mit gondol róla például az a minimum százezer magyar állampolgár, akiknek felmenőit Kornis Gyula nem tekintette magyarnak, akiknek visszaszorítását, a nemzetből való kirekesztését szorgalmazta. Nem azért, mert mi, magyar zsidók, különösen fontosak vagyunk, hanem azért, mert pont ugyanannyira vagyunk fontosak és pont ugyanannyira vagyunk magyar állampolgárok, mint az összes többi honfitársunk, nem jobban és nem kevésbé. Meg lehetett volna kísérelni meggyőzni őket, bennünket, hogy nem ezért szeretjük Kornist, hanem ennek ellenére. Beszélgetést kezdeményezni a Horthy-korszak politikai es társadalmi antiszemitizmusáról. Felvilágosítani, tájékoztatni, meghallgatni másokat. Aztán a végén újragondolni a szoborállítás ötletét, kitalálni hozzá a szobrot kontextusba helyező pár soros feliratot, esetleg még lehetne a közelben szobrot állítani más jeles személynek. Mondjuk Mérei Ferencnek, akinek a munkája hagyott némi nyomot a pedagógia történetében, aki szintén elmélyült a filozófiában, akinek intellektuális érdeklődése több ponton is átfedéseket mutatott Korniséval, és aki történetesen éppen a numerus clausus miatt nem járhatott zsidóként egyetemre Magyarországon, akinek káros behatásától Kornis Gyula meg akarta védeni a magyar fajt, aki később a lélektan egyik legnagyobb magyar tudósa lett. Üldözött volt Horthy, majd Szálasi Magyarországán, börtönben volt évekig Kádár alatt. Ideje egy részét a váci börtönben töltötte. Abban a városban, ahol Kornis Gyula született. Ahol most felállították a szobrát. Ahol elférne mellette Méreié is, ahol sajátos és jótékony fénytörésbe helyezné, ahol helyre tenné azt.

Mégis hasznosabb és olcsóbb lenne szoborállítások helyett most néhány évig inkább beszélgetni egymással arról, kik vagyunk mi mind, így együtt. A beszélgetések szüneteiben pedig lehetne foglalkozni a robotizáció kihívásaival, a környezetszennyezéssel, vagy akár a klímakatasztrófa elkerülésével.