hvg.hu: A második világháborút követő nehéz években volt gyerek, mérhetetlen szegénységben nőtt fel. Ezzel a háttérrel lett az új német film ikonikus figurája. Mi kellett hozzá?

Werner Herzog: Először is, ne használjuk azt a kifejezést, hogy ikonikus. Egyáltalán nem illetném magam ilyen magasröptű jelzővel. Másrészt, német rendezőnek sem tartom magam, inkább bajornak. Az a barokk, élénk stílus, ami rám, vagy éppen a szintén dél-német illetőségű Rainer Werner Fassbinderre jellemző, nem fér meg a porosz mozi pőreségével. A kérdésre visszatérve, bár kamaszkoromban profi síugrónak készültem, a legjobb barátom, sporttársam halálos balesete után más irányban kezdtem keresni. Hamar megéreztem magamban az affinitást a filmkészítés iránt, és utána nem volt más dolgom, csak követni az ösztöneimet, elvégezni a feladataimat.

Én csupán egy dolgos, jó munkás vagyok.

hvg.hu: Több mint hetven filmet rendezett. Visszanézi valaha a régi alkotásait?

W. H.: Inkább azt mondanám, időnként eszembe jut egy-kettő. Néha az a fura érzés fog el, hogy szinte el sem hiszem, hogy ezt a filmet tényleg én csináltam. Ilyen például a Fata Morgana, amelyet a Szaharában forgattam 1971-ben. Aztán emlékek sokasága áraszt el: eszembe jut, amikor a film felvételei alatt úgy voltam maláriás, hogy közben paraziták támadták meg a szervezetem, nagyon rosszul voltam. Szóval tényleg én követtem el a filmet: bonyolult helyzet ez, amikor az ember élete ennyire egybefolyik a filmkészítéssel.

AFP / Pool / Britta Pedersen

hvg.hu: 2006-ban, igaz nem forgatás közben, de egy BBC-nek adott interjú során önre lőttek az Egyesült Államokban.

W. H.: Jelentéktelen golyó volt, rögtön láttam, hogy nem sérültem meg komolyabban, ahogy a hasamba lőtt egy őrült a szemközti erkélyről, inkább csak meglepő volt az egész, meg kellemetlenül véres lett minden. Aztán meg a kamerát is eltalálta. Ez nem az a helyzet volt, mint A kiskatona balladája forgatásán 1984-ben. A tíz év körüli fiúkból álló elit Miskito kommandóval a Hondurast Nicaraguától elválasztó egyik folyón keltünk át, amikor az ellenséges Sandinisták tüzelni kezdtek, és engem is meglőttek. A golyó kalibere is sokkal nagyobb volt, a látvány ijesztőbb, ahogy a víz felszínén mindenhol vér áramlott, a fájdalomról ne is beszéljünk. Kórházba sem tudtak vinni, hiszen utána még napokig a dzsungelben maradtunk. De már kamaszkoromban is volt hasonló élményem: akkor majdnem agyonlőtt egy rendőrnő.

hvg.hu: Mit követett el?

W. H.: Én semmit. Rosszkor voltam rossz helyen. Münchenben, egy csatorna mellett levő acélgyárban dolgoztam hegesztőként, tizenhét évesen. Nyár volt, június, hajnalban mentem haza, az éjjeli műszak után. A vízparton, a padokon, meg autókban, ahogy az lenni szokott, szerelmespárok csókolóztak, a fiúk keze a lányok pólója alatt volt, a mellükön. Csak ez éppen egy különleges hajnal volt: ugyanis már hetek óta rémületet keltett egy bűnöző, aki zaklatta, bántalmazta ezeket a párokat, volt olyan eset, hogy egy hatalmas ollóval beleszúrt egy nő mellébe. A rendőrök nagyon el akarták kapni a fickót, így aznap éjjel minden egyes pár álruhás kopó volt, hátha így tett közben lefülelik – én ezt persze nem tudtam. Rólam meg azt hitték – mi egyebet is keresnék ilyenkor ott –, hogy én vagyok ez az erőszakos bűnöző. Egy rendőrnő hirtelen kipattant a kocsijából, és rám kiáltott: állj. Én viszont inkább beugrottam a csatornába, és átúsztam a másik partra. A vízben voltam, mikor utánam lőtt; az arcomba csapódó iszapból tudtam, centimétereken múlt az életem.

AFP / Pool / Britta Pedersen

hvg.hu: Talán kijelenthető, hogy az élete olyan mint egy Herzog-film. Ezért is áll fikció és dokumentarizmus olyan közel egymáshoz a műveiben?

W. H.: Én inkább úgy fogalmaznék, a dokumetumfilmjeim is fikciós alkotások, csak éppen álcázom őket. Kivétel talán a Találkozás Gorbacsovval című filmem, hiszen lévén riportfilm, minden jelenetét tényleg a valóság adta. Amúgy a dokumetarista alkotásaimban is minden előre megírt forgatókönyv szerint történik, az ismétlések tervezettek, a szereplők is casting alapján kerülnek be a filmbe. Csakúgy, mint a fikciós alkotásokban, melyek már önmagukban is hamisítások: a valóságot művészileg változtatják meg vagy éppen el.

De mi is alkotja az igazságot, a filmben, zenében, képzőművészetben? Ez a kérdés már régóta foglalkoztat. Ha ránézünk Michelangelo Piétájára, akkor talán közelebb kerülhetünk a válaszhoz: a szobor azt a jelenetet mutatja, amikor a harminchárom éves Jézust a keresztről levéve édesanyja, Mária gyászolja, aki a szobor tanúsága szerint azonban nem néz ki többnek tizenhétnél: az olasz mester nem félrevezetni, vagy éppen megtéveszteni akarta a befogadót, hanem egy olyan mélyebb igazságra rávezetni, amelyet már maga a Szentírás is tartalmaz, vagyis, az anya gyermeki ártatlanságára.

hvg.hu: Említette a Mihail Gorbacsovról készült interjú-filmjét: hogyan sikerült ilyen intim közelségbe kerülnie az egykori szovjet vezetővel?

W. H.: Egyrészt, nem voltam ismeretlen a számára. A berlini fal leomlása után, csakúgy, mint például Willy Brandt, én is abszolút elkötelezettje lettem a német újraegyesítésnek. Meg sem tudtam érteni az olyan politikusokat, akik ezt ellenezték, vagy éppen művészeket, akiknek nem tetszett az ötlet. Vegyük csak például az író Günter Grasst, aki sohasem békült ki a két Németország egybeforrasztásával: mindig azt mondtam magamban, ő rossz ember a rossz írógéppel: hallgasson már el.

Én még az újraegyesítés előtt úgy döntöttem, egyfajta zarándoklatként nyakamba veszem kelet és nyugat határvidékét: így akartam egybentartani az országot. Aztán megbetegedtem, és nem tudtam legyalogolni a teljes távot, de Gorbacsov tudott erről az akciómról, innen is ismert tehát. Így teljesen másmilyen volt nekiállni egy portréfilmnek. Másrészt, amikor pedig valójában leültünk egymással szemben, nem volt nálam toll és jegyzetfüzet, nem voltak előre megfogalmazott kérdések. Csak azt mondtam neki, beszélgessünk, én nem egy újságíró, hanem költő vagyok, aki kíváncsi őrá.

AFP / Pool / Britta Pedersen

hvg.hu: Igen, ön a nyughatatlan világjáró költő, még hetven év felett is. Nem fárasztja a sok utazás?

W. H.: Inkább a feleségem unja már nagyon, hogy szinte sohasem vagyok otthon. Én pedig mindig megígérem neki, hogy a következő évben majd kevesebbet utazom, aztán pedig egyre csak rosszabb lesz. A legutóbbi, meteoritokról készített filmemet, amelyet épp most vágok, például Ausztráliában, a mexikói Yucatán-félszigeten, illetve Norvégiában is forgattuk. Nem tehetek róla, én nem vagyok Fellini, aki szinte egész életében el sem hagyta Rómát, még a szülővárosába, Riminibe sem tért aztán soha haza. Az én történeteim messzi vidékekre szólítanak, és ez lehet, hogy nem mindig szerencsés, hiszen olykor igencsak megerőltetem magam.

hvg.hu: Ehhez képest, manapság évente három filmet is csinál.

W. H.: Igen, ez így van, noha higgye el, nem vagyok munkamániás. A vágószobában sem töltök el öt-hat óránál többet naponta. Mégis, így is sikerül olykor egy-két hét alatt megvágni egy teljes filmet. Sohasem felejtem el, 2004 szeptemberében a gyártó cég jelezte, hogy szeretnék, ha a Medvebarát című filmem ott lenne a Sundance Fesztiválon. Gondoltam, az valamikor januárban van, még van idő, hiszen akkor még neki sem kezdtem a vágásnak. Ekkor rámszóltak, ez nem teljesen van így: tíz napon belül ott a nevezési határidő, addigra állítsak össze valamit, hogy lássák az amerikaiak, miről is lenne szó.

Nálam viszont olyan, hogy valami, nem létezik: csak a végleges verzió.

Kilenc napon belül meg is volt a teljes vágott változat, narrációval kiegészítve.

hvg.hu: Mi a hatékonyságának a titka?

AFP / Pool / Britta Pedersen

W. H.: Mindig tudd, mit akarsz. Már sokszor mondták nekem ifjú titán filmesek: képzeljem, több száz óra forgatott anyaguk van, milyen izgalmas, amikor a leforgatott jelenetek között egyszer csak felfedezik a vágószobában a csodát. Marhaság, kétlem, hogyha előre nem tudják, mit szeretnének, bármit is találhatnak később a filmkockák között: az ilyen filmek általában nem lesznek egyebek, mint középszerű fércművek. Én mindig is nagyon precíz voltam: az idén Cannes-ban debütáló filmem (Family Romance, Llc) mindösszesen csak háromszáz forgatott percből lett másfél órásra megvágva. Ez persze kockázatos is tud lenni, ha például valamit csak egyszer veszel fel: de erről ismerszik meg az ügyes filmes, hatodik érzékével már a forgatáson tudja, mi a jó, s mi nem az.

hvg.hu: Szkeptikus a filmkészítők újabb generációjával szemben?

W. H.: Inkább a filmművészeti iskolákkal szemben vagyok az, főleg, ha a rendezés oktatásáról van szó. Túl sok az elmélet, ami a mozi halála szerintem; túl sok idő alatt kevés az eredmény – legalábbis a legtöbb helyen. Bátorítás helyett csak elbizonytalanítják a diákokat. A filmezés technikai aspektusait (fényképezés,vágás, egyéb utómunkálatok) még inkább lehet oktatni, de a rendező aspiránsoknak én a saját, Rogue nevű iskolámban csak két dolgot tanítok meg: hogyan lehet feltörni egy biztonsági zárat, valamint forgatási engedélyt hamisítani. Utána már csak beszélgetünk a hallgatókkal. Mik az elvárásaik, az álmaik, mitől tartanak. Mindig azt mondom nekik, ne panaszkodjatok, hogy nincs rá pénz, ne várjatok arra, hogy majd a nagy filmgyártó cégek utánatok kapkodnak. Ha filmezni akartok, tűrjétek fel az ingujjat, és csináljátok, a semmiből indulva: így kezdtem neki évtizedekkel ezelőtt én is.

hvg.hu: A legifjabb generációk tagjai lehet, most már inkább színészként ismerik: említhetnénk itt a Jack Reacher című filmet, ahol Tom Cruise partnere volt, vagy éppen az igencsak friss Disney+ Star Wars-sorozatot, A mandalóriait, amelyben szintén játszik. Hogyan jöttek a szerepek?

W. H.: Felajánlották őket nekem: nem én jelentkeztem rájuk. Egyébként sokkal több szereppel keresnek fel, mint amit elvállalok. Szeretem a sötétebb, gonosz, ijesztő karaktereket: mert tudom, az ilyeneket jól alakítom, és ezt azok is tudják, akik ilyenkor rám gondolnak. A mandalóriai veszélyesnek és nem túl őszintének tűnő figurája különösen szórakoztat. Élvezem, amikor a kamera előtt állok, és nem mögötte: ilyenkor kiléphetek a filmesként hozzám ragadt perszónáimból, a stilizált világomból. Minden egyes karakter egy röpke románc, de megkönnyebbülés is egyben: mások fantáziavilágába bújva, egy rövid időre elmenekülhetek saját magamtól.

AFP / Pool / Britta Pedersen

hvg.hu: Hisz a színészi karizmában?

W. H.: Erre viszont inkább mint rendező válaszolnék. Egész életemben színészek legjobbjaival dolgoztam együtt. A németek közül Bruno S.-t tartottam mindig is a legtehetségesebbnek: olyan belső csillogása, mélysége van, melyet kevés emberben látni. Az amerikaiak közül kiemelném Christian Bale-t, vagy éppen Nicole Kidmant, ők nagyszerű színészek. Mégis, a leggyakrabban, ha színész, akkor Klaus Kinski nevét emlegetik az enyém mellett. Ilyenkor felteszem magamban a kérdést: ugyan, ki is volt Kinski, hagyjuk már. Persze, csináltunk pár jó filmet együtt. Mégis, a karizmája teszi feledhetetlenné: Kinski nem volt más, mint Kinski, egy és megismételhetetlen. Olyan, akit még parodizálni sem lehet igazán.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: