HVG: Félve várom a májust, mert azt írja, hogy akiket a terroristák kijátszását célzó hontalanítási programban kitelepítettek, régi otthonukért vályogjegyet kapnak, ami húszévente kamatozik. Először 2039. május 29-én. Voltak már valóra vált sejtései. A Kőbéka regényében terrorcselekményért elítélik azt, aki kiflivéget ad egy menekültnek. Aztán jött a Stop Soros törvény. Honnan meríti a váteszi gondolatokat?
Spiró György: Fogalmam sincs, mi fog történni, csak el szoktam játszani a XX. századi történelmünkbe kódolt lehetőségekkel. Az ezredfordulón írt első utópiámban, a Jégmadárban többek között felvázoltam egy jövőbeni amerikai polgárháborút és az Amerikai Egyesült Államok teokráciává válását, meg az orosz maffiák működéséről is kifundáltam ezt-azt. Azóta kiderült: nem tudok annyira elszabadultan fantáziálni, hogy ne maradjak realista. Magyarországot közelebbről ismerem, itthoni téma esetén könnyebb a dolgom.
HVG: Lehet, hogy olvassák az írásait kormánykörökben? Egy helyütt említi, hogy a láthatatlan árvíz a legveszélyesebb. Egy március 15-ei beszéd pedig komolyan taglalta, hogy napjainkban már nem látható „az ellensereg, csak roppant hatása mindenütt, politikában, gazdaságban, társadalomban, magánéletben, szokásokban és divatokban, lassan már a fejekben is...”
S. Gy.: Nem szorulnak rá a tanácsaimra, nekik is van fantáziájuk. Az aktuálpolitika soha nem tudott lelkesíteni, mert elég fiatalon beláttam, hogy normális földi halandó elől, amilyen én is vagyok, elzárják a lényeges információkat, amelyek nélkül érvényes politikai ítéletet nem lehet alkotni. A mentalitás azonban, amely a döntéseket erősen befolyásolja, nagyon is érdekel. Az, ami a fejekbe és a lelkekbe nemzedékről nemzedékre belekerül, és hosszú távon hat. Aki drámát vagy regényt ír, annak valamennyi szereplőt magából kell előbányásznia, az empátia alapkövetelmény. A most megjelenő humoreszkeknek nincsen cselekményük, nem is igen vannak bennük szereplők, voltaképpen szerepmonológok. A szakértők, a tanácsadók, a politológusok kancsal logikáját próbáltam előcsiholni magamból.
HVG: Megterhelő lehet a hiszékenyeket kábító pszichikummal és a bornírtsággal azonosulni.
S. Gy.: A hülyeséghez könnyen alkalmazkodom, mert közel van hozzám mindaz, amit ezekben az írásokban gúny tárgyává teszek: a „bundás indulatok”, a korlátoltság, a kicsinyes bosszú, a babonaságok, még a bigott vallásosság is, noha nem vagyok hívő. Szoktam hozni buta döntéseket, és elvakult is tudok lenni magyar módra. Ha lengyelül vagy románul írnék, a humoreszkjeim másmilyenek lennének. Az oroszoknál csodálatos szatirikusok alkottak Gogol óta mindvégig, ők aztán ismerték az orosz néplelket. A Gudok című lapnál a húszas években egy időben volt szerző és szerkesztő Bulgakov, Ilf, Petrov, Olesa, Katajev, Zoscsenko, Pausztovszkij... Mit szövegelhettek ezek össze egy szerkesztőségi ülésen! Náluk olyan irtóztató szakadékok tátonganak a lelkekben meg az emberek között, hogy azt mi alig tudjuk belátni. A mi humorunk az övékhez képest szinte simogat, az enyém is.
HVG: Mit súg a hatalmi mentalitás iránti empátiája: melyik szarkasztikus „tippje” fog legközelebb valóra válni?
S. Gy.: Nem tudom, mert túl sok az ismeretlen változó. Buda eleste, 1541 óta szélsőségesen ki vagyunk téve a nagyobbak érdekeinek. Ma is így játszanak Kelet-Európával és a Balkánnal a nagyhatalmak, bőségesen van pénzük, hadseregük és technikájuk. Az ő kártyáikba nem látok bele, de talán azok sem sokkal tájékozottabbak nálam, akik pedig abban a hiszemben élnek, hogy a döntés az ő kezükben van.
HVG: Mit válaszolna, ha kapna egy ön által az abszurdig fokozott ajánlatot: a műveit akkor adnák ki, ha – szükséges változtatások után – egy nem „feketeseggűnek” számító szerző neve szerepelne rajtuk?
S. Gy.: Szoktam ajánlatokat kapni, ha nem is ilyeneket. A nyolcvanas években megkerestek, hogy legyek az MSZMP kelet-európai szakértője, mások a rendszerváltás után kértek fel, hogy induljak képviselőjelöltként, amúgy garantáltan vesztő helyen, tehát csak a nevemet adjam valamihez. Amikor ezeket nem fogadtam el, mindig megpróbáltam megmagyarázni, hogy a nevem az egyetlen vagyonom, és nem tehetem meg az olvasóimmal, hogy bepiszkoljam. Nem szokták megérteni az érvelésemet, és néha bosszút állnak.
HVG: Egy parlamenti egyéni indítvány miatt kezdett szatírasorozatba?
S. Gy.: Egyszer borultam ki igazán, '90-ben, amikor a parlament leszavazta a Kossuth-címert, és ezzel szimbolikusan visszavonta a szabadságharcot és '56-ot. A szándékosan vagy hozzá nem értésből hanyagul megfogalmazott és többnyire végrehajthatatlan gumitörvények később már nem leptek meg, csak végtelenül bosszantanak. Maximum annyit tehetek, hogy parodizálom őket. Az első egyéni javaslatomat, a Konyhatörvényt a Litera 2013. évi előszilveszteri estjére írtam, mert épp nem volt felolvasható anyagom. Bármilyen szép, tragikus és komoly egy mű, nem tud annyira hatni, mint a paródia. Az emberek ki vannak éhezve a nevetésre, szeretnek felülemelkedni a sorsukon.
HVG: Ebből a tapasztalatból nőtt ki az Össz-Hang című műsor, amelyben írók és zenészek együtt rezonálnak a korra?
S. Gy.: Akkortájt kezdtük járni a budapesti meg a vidéki színhelyeket, négy író meg három zenész: Dés László fúvós, Dés András ütős hangszerekkel, Barcza-Horváth József a bőgőjével és Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Závada Pál meg én. Jó ötletnek bizonyult, nekem nem jutott volna eszembe. Annyira összemelegedtünk, olyan jókat hülyéskedtünk, hogy ez a legkellemesebb emlékeim közé tartozik. Szegény Esterházy kiesett a csapatból. Azóta, amikor van ilyen alkalom, már csak három íróval és három zenésszel, mindig fölolvasunk Esterházy-írásokat is. Nem lett volna kötelező, hogy nevetni való szövegeket vigyek ezekre a fellépésekre, de az ilyen vegyes műsoroknál az ókori görögök óta elengedhetetlen a humor. A Dionüszosz-ünnepen megrendezett színházi fesztiválokon három tragédia után a közönség megkapta csemegének a komédiát. Felolvasásra szánt szövegben legalább minden második mondatnak csattanóval kell végződnie, különben a közönség ellankad. Most, hogy ezek a poénos írásaim könyvvé álltak össze, nagyon örülök, de nem vagyok biztos, hogy fogok még efféléket írni. Hiába tűntek fel „egyéni javaslatba” illő ügyek január óta, amikor lezártam a kötetet, most már nem jutott róluk eszembe semmi. Talán kiégett belőlem ez a műfaj, másra lettem érzékeny. Van, amikor úgy változik a világ, hogy egy addigi aspektus már nem alkalmas arra, hogy az ember érvényes megállapításra jusson. Azt mondom magamnak, amit Ady A civódó magyar című versében: „Nézzek immár nagyobbakra is.” Tartok azonban attól, hogy az nem lesz ennyire mulatságos.

HVG: A kultúrharcot szítók magát is tollhegyükre tűzték. Függ a kedélyállapotától, hogy mikor tud humorosat írni?
S. Gy.: Nem feltétlenül. Aki exponálja magát, számíthat rá, támadni fogják. Már annyi mindenkit kell fenyegetniük, hogy alig férek föl a palettára. Tudok rossz kedélyállapotban lenni akkor is, ha a személyemben senki se bánt. Az egész világ állapota rémisztő. Olykor az antik végzetfelfogást is túl optimistának látom.
HVG: Önvédelemből ironizál?
S. Gy.: Akinek van humora, az ne rejtse véka alá, mert másokon tud segíteni általa. Az önirónia, aminek a hajlama szintén születési adottság, segít elviselni a kudarcokat meg a sikereket, és megakadályozza, hogy az ember reménytelenül belesüppedjen a saját bajaiba meg ellentmondásaiba.
HVG: Nincsenek chaplini dilemmái? A diktátorról ő később azt mondta, nem készítette volna el, ha tudott volna a megsemmisítőtáborokról.
S. Gy.: Nagy híve vagyok Chaplinnek, de A diktátort nem sorolom a legjobb művei közé, mert nem tudta beleélni magát a hitleri típusú emberek lelkébe. Domesztikálni próbálta, amit pedig nem lehet. Jó ötletnek tűnt, hogy a kis zsidó borbély meg a náci diktátor szerepét is eljátssza egy művön belül, ám ezzel relativizálta a köztük levő különbséget. De hát humanistának született.
HVG: Ön nem negligálja a problémákat azáltal, hogy parodizálja őket?
S. Gy.: A humorban mindig van valami megbocsátó. Bizonyos dolgokkal nem lehet viccelni, azok viszont ebben a kötetemben nincsenek benne. Remélem, jól fognak mulatni rajta. Nevessünk már egy kicsit magunkon, különben végleg meggárgyulunk!