szerző:
hvg.hu
Tetszett a cikk?

Ezen a hétvégén nehéz megkerülni, hogy a halállal foglalkozzunk, de az élet mellett a filmek is megtanítottak arra, hogy van, amit nem lehet megúszni. A filmtörténet legmeghatározóbb alkotásai forognak a halál körül, ami érthető is, végső soron drámai eszközként is elég erős az elmúlás. Szubjektív merítésünk a filmes gyászból.

Barbárok a kapuk előtt

Denys Arcand csöndes, derűs, igazából cselekménymentes filmje megérdemelten nyerte el 2004-ben az Oscar-díjat, valamint gyűjtött be két cannes-i díjat is. A Barbárok a kapuk előtt egy rákos beteg professzor életének utolsó hónapjairól szól. Családja, főleg a távolban és elképesztő jómódban élő, a pénzzel majdnem bármit elérő fia minden lehetséges eszközzel igyekszik könnyebbé tenni apja szenvedését, onnantól, hogy külön kórtermet bérel neki, hogy megkeresi és odahívja apja fiatalkori barátait, hogy diákokat fizet le, látogassák meg szeretett tanárukat, egész addig, hogy heroint (és „szakértőként” a drogozáshoz értő függőt) szerez a végstádiumban lévő betegnek, és végül át is segíti őt a halálba. A professzor közben mindvégig igyekszik megtartani a derűjét.

©

Különösen megkapók azok a jelenetek, amikor a hedonizmusból már kiöregedett barátaival beszélget az élet nagy dolgairól, és nevetgélnek nagyokat fiatalkori kalandjaikon. Mind a filozofálgatás, mind a kacagás mögött azonban ott van a beteg, a családja, a barátai és a néző tudatában is, hogy közen csendben dolgoznak azok a bizonyos halálos sejtek, amik végül győzni fognak. Egy igazi humanista film, amely bölcs derűvel (és pici sírással) mutatja be, milyen is lenne a méltó halál (ha van egyáltalán ilyen).  B. I.

Mindhalálig zene/All That Jazz

Vajon hogy nézhet ki a halál? A kérdésre kevesen tudnának olyan pimasz, filozofikus és szenzációs választ adni, mint Bob Fosse. Hát, nyilván úgy néz ki, mint Jessica Lange! A legendás koreográfus/rendező/író/producer a saját életét és halálát fűzte össze egy sodró lendületű, eredeti és meghökkentő zenés-táncos hallucinációvá – még ha sokszor próbálta is tagadni, hogy az All That Jazz főszereplője, Joe Gideon (Roy Scheider) csak nyomokban tartalmaz Bob Fosse-t.

Jessica Lange ártatlanul angyali, mégis ellenállhatatlanul vonzó arca visszatérően felbukkan, miközben Joe Gideon két végén égeti a gyertyát, és a saját munkája oltárán nemcsak az egészségét, hanem a hozzá közel állók lelkét is feláldozza. A show business minden reggel Vivaldi zenéjére beinduló őrlődésében pedig ő maga is végigmegy a haldoklás Kübler-Ross féle öt pszichológiai fázisán – elutasítás, düh, alku, depresszió, elfogadás –, amit közben poénként próbál meg tökéletesre vágni a saját filmjében. És nyilván, egy olyan művésznek, mint Joe Gideon a halála is egy lázálommal felérő showműsor, ahol mindenki neki tapsol. Roy Scheidernek pedig már azért az arcjátékért Oscart kellett volna kapnia, amellyel a film végén megadja magát Jessica Lange-nek – és a halálnak. V. É.

 

Csillogás

A témában alkotott legtöbb film arról szól, hogy miként dolgozzuk fel a másik elvesztését vagy hogyan fogadjuk el a saját végességünket. Fliegauf Bence 2008-as alkotása viszont a halállal mint transzcendens élménnyel foglalkozik. A Csillogás egy dokumentumfilm, amelyben nem történik semmi más, mint hogy három ember – Nádas Péter író, Geszelyi Nagy Judit buddhista szerzetes és Dobronay László rendező, operatőr – beszámol a saját halála megtapasztalásáról.

Mindhármukat orvosi segítséggel hozták vissza az életbe, néhány pillanatra tehát a klinikai halál állapotában voltak. Háromféle, felettébb érdekes történet ez: van, aki spirituális élményként élte meg a halált, más arról számol be, hogy a szavak és a képek létezése előtti állapotba került vissza. Egy dolog azonban mindegyik történetben közös: a meghalás első pillanatában a tudat utolsó rezgései megnyugvást, teljességérzést hoznak el az embernek. Cs. H.

Vadon

Ahhoz, hogy valaki nulla tapasztalattal nekivágjon az Egyesült Államok nyugati partján húzódó Pacific Crest Trail túraútvonal 1800 kilométerének, meglehetősen nyomós ok kell. És a gyász képes ilyen okot szolgáltatni. A Reese Witherspoon főszereplésével készült Vadon igaz történetét a hasonló című könyv szerzője, Cheryl Strayed a saját életéből merítette. A könyv a túrához hasonlóan a megváltáshoz vezető utat kínálta neki, de ez az út nem adja könnyen magát.

Strayed egyetemista volt, amikor az édesanyja (a filmben Laura Dern) 45 éves korában meghalt tüdőrákban. A diagnózis és a halála között mindössze hét hét telt el. Az anyja halála kettétörte az életét, Strayednek pedig fogalma sem volt, hogyan élhetne nélküle, így inkább az önpusztítást választotta, heroinnal és szexszel zsibbasztotta a fájdalmát. Ebből a mély gödörből próbálta meg kirángatni magát finoman szólva is extrém túrával, és miközben túlélni próbál a vadonban, a halál valamilyen formában végig jelen van – a gondolataiban, az emlékeiben, az érzéseiben –, hogy aztán az út végére kiderüljön, nem is megváltást keres, hanem csak saját magát próbálja elfogadni, hogy tovább tudjon élni – és végre leteheti azt a baromi nagy hátizsákot is, amelyet 1800 kilométeren át cipelt. Pont, mint a gyászát.  V. É.

Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni

Eleve, hogy lehet vígjátéknak feltüntetni egy tinédzser életének utolsó hónapjairól szóló szóló filmet? Alfonso Gomez-Rejon eléggé vékony kötélen egyensúlyoz ezzel a vállalással, de nem hibázik, tulajdonképpen kifejezetten szórakoztató filmet hozott össze. Pedig már a címben elárulja a végét. Úgy indul a sztori, mint minden tini sulis-film. Greg igazi kívülálló, aki egyik iskolai csoportba sem áll be, inkább túlélni próbál azzal, hogy ne tűnjön fel senkinek. Egyetlen barátjával, Earllel klasszikus filmeket értelmeznek újra amatőr eszközökkel, kellékekkel és (csak számukra) vicces-kreatív ötleteikkel.

El is telne így az a fránya idő, de egyik nap anyja ráparancsol a fiára, hogy lógjon együtt Rachellel, az iskolatársával, mert leukémiát diagnosztizáltak a lánynál. Ez Gregnek persze nem tetszik, de nincs mit tennie, az anyai zsarolás elől nem tud kitérni, és mindezt el is árulja a lánynak, aki viszont értékeli az őszinteséget, és szívességből nem zavarja el a fiút. Persze, hogy ebből aztán mély barátság alakul, és egy csomó humoros és megható helyzetbe kerülnek, közben pedig kiderül Greg számára is, hogy nem lehet csak úgy megúszni sem az iskolát, sem az életet, sem az érzelmeket. Sem egy a szívének kedves ember halálát. Na, azt nagyon nem.  B. I.

A régi város

„A hat Oscar-díjra jelölt film a gyász feldolgozásáról szól, de a totális depresszió helyett briliáns érzékkel mutatja meg, hogy bármi történjék, az élet megy tovább” – ezt írtuk 2017 elején A régi városról, amely mindig éppen csak egy milliméterre van attól, hogy hatásvadász dráma kerekedjen belőle. A sztori szerint Lee-nek (Casey Affleck) hátra kell hagynia addigi életét, ugyanis bátyja meghal, ezért neki kellene unokaöccse gyámjának lennie. A férfi visszatér szülővárosába, ahol viszont nemcsak a kamaszfiút kell támogatnia, hanem végleg szembe kell néznie azzal a tragédiával, amely pár évvel ezelőtt elszakította őt a feleségétől.

A régi városban a halál többféle arcát is mutatja, de a rendező semmilyen dramaturgiai ív kedvéért nem áldozza fel az életszerűséget: Lee és az unokaöcs pattogós, a káromkodást kicsit sem megvetendő párbeszédjei, a volt feleséggel való találkozás, amikor Lee egyetlen árva szót sem tud kinyögni, mind-mind olyan pillanatai a filmnek, amiktől úgy érezzük: üresség még soha nem volt ennyire fájdalmas. Cz. F.

 

Szerelem

Anne és George idős, középosztálybeli házaspár. Belvárosi polgári lakásban, könyvek, hanglemezek között élik nyugodt öregkori éveiket. Aztán Anne egyszer csak stroke-ot kap, és a fél oldalára lebénul. Elveszíti az irányítást a teste felett, majd végül a beszédközpontja is csődöt mond. Egykori önmagának már csupán árnyéka, többé nem az, akinek férje eddig ismerte.

Michael Haneke a tőle megszokott, időnként dühítően kegyetlen ridegséggel és szikársággal mutatja be ennek a két öregembernek az utolsó együtt töltött napjait. Azt a fájdalmas, csúnya, az emberi mivoltunkból kiforgató véget, amellyel sokunknak előbb-utóbb szembe kell néznie. De mindezzel együtt a film valóban a nagybetűs szerelemről is szól. Arról a szerelemről, amikor képesek vagyunk lemondani a másikról azért, hogy neki könnyebb legyen. Hanekénél a halál a mindent felülíró szeretet legkifejezőbb eszközévé válik.  Cs. H.

A forrás

Nehéz lenne még csak körülírni is, hogy miről szól Darren Aronofsky 2006-ban bemutatott A forrás című filmje: az alaptörténet szerint a fiatal, agydaganatos Izzi Creo (Rachel Weisz) haldoklik, orvos férje (Hugh Jackman) pedig éjt nappallá téve egy laboratóriumban keresi a betegség ellenszerét. „A halál egy betegség, olyan, mint a többi. Van rá gyógymód, és én meg fogom találni” – jelenti ki a felesége temetésén. A történet elsőre egyszerű szerelmi drámának is tűnhet, azonban a cselekmény ezen kívül még két szimbolikus, spirituális síkon haladva mesél a halálhoz való viszonyról, a halálfélelemmel való megküzdésről, a veszteségfeldolgozásról, a gyászban megrekedt ember bűntudatáról, önvádjáról és dühéről is.

A forrásnak számtalan értelmezése létezik, és van, aki egyenesen csak ócska blöffnek tartja, de az biztos, hogy ha tudunk kapcsolódni a filmhez, akkor sokáig piszkálja majd az agyunkat, és jó darabig küzdünk majd azzal, hogyan is viszonyuljunk hozzá: az pedig már csak bónusz, hogy lenyűgözően látványos film, Clint Mansell zeneszerző (Rekviem egy álomért, Fekete hattyú) pedig egy egész albumnyi mesterművet komponált hozzá. Cz. F.

Coco

Az animációs film, ha tehetséges filmesek foglalkoznak vele, talán minden másnál több lehetőséget ad az alkotók kezébe, hogy a lehető legszabadabban tudjanak vele bármilyen témáról beszélni, hiszen lerajzolni (vagy digitálisan megjeleníteni) bármit, de tényleg bármit lehet. Például azt is, hogy egy Miguel nevű mexikói kisfiú a halottak napján véletlenül átkerül a halottak birodalmába, mikor a halottak tradicionálisan amúgy is épp itt járnak az élők körül.

Persze a Coco nem horror, hanem a Hamlet távoli parafrázisa egy kisfiúról, aki zenésszé szeretne válni az élő rokonai ellenkezése ellenére is; mint kiderül, a tiltakozás okai is a holtak birodalmában keresendőek. A Coco, miközben izgalmas és a kisebb korosztály számára is érdekes történetet mond el, nagyon szépen beszél a halálról, vagy még pontosabban: az élők viszonyáról saját halottaikhoz. Az eltávozottak elfelejtéséről vagy az emlékük megőrzéséről, és mindazokról a terhekről, amelyeket az élőkre tettek, és amelyeket magunkkal hurcolunk mindaddig, amíg nem nézünk szembe azzal, amiről könnyű azt mondani: azt már úgyis magukkal vitték a sírba. De végső soron az élők döntenek arról, mit visznek tovább a halottaik örökségéből. Élni is csak úgy lehet, ha szembenéztünk a halottainkkal. K. B.

Előre

Az Előre a Cocóhoz hasonlóan szintén a felnőtt nézőkkel is mindig számoló animációs stúdió, a Pixar filmje, és szintén igaz rá, hogy az animáció eszközeit arra használja, hogy a lehető legszabadabban, a legszárnyalóbb metaforákkal beszélhessen a halálról és azokról a sebekről, amelyet a gyász hagy az élőkben. Az Előrének már a világa is csodásan fantáziadús: lényegében a napjainkban játszódik, csak épp itt mindenki tudja, hogy a varázslás régen elég átlagos és általános dolog volt, még akkor is, ha mára már szinte teljesen eltűnt a világból. Persze, hogy a főszereplő, kicsit lúzer srácról is kiderül, hogy valójában varázsló lenne, csak nem tud róla, de tizenhatodik születésnapjára megkapja rég meghalt apja varázseszközeit, és a lehetőséget arra, hogy egy napra újra meg is idézze őt.

De a varázslat csak félig sikerül, az apának csak a lábai öltenek testet – mennyire szép jelképe ez annak, hogy a halott csak részben, homályos részleteiben tud velünk maradni, csak annyira, amennyire az emlékeink ezt lehetővé teszik. A srác és a bátyja elindulnak, hogy megszerezzék az eszközöket a varázslat befejezéséhez, hogy elbúcsúzhassanak az apjuktól, ami persze megint csak metaforája annak, mennyire szeretnék lezárni azokat a kínzó ügyeiket, amelyekkel magukra maradtak a gyászban. Ráadásul a sztori vége olyan váratlan és olyan megható, hogy az átrendezi az egész filmet. Ki gondolta volna, hogy egy gyerekeknek szánt animációs film ennyire szép és mindenki számára érvényes dolgokat mond majd a gyászról? K. B.

A bakancslista

„Te nem akarsz tökösen lelépni? Puskaropogással? Némi mókával a végén?” – kérdezi Edward Cole (Jack Nicholson) a kórházi szobatársát, Carter Chamberst (Morgan Freeman), amikor épp „felturbózza kicsit” az általa megtalált majd hangosan felolvasott bakancslistát, azaz azoknak a dolgoknak a listáját, amelyeket még mindenképpen szeretnének átélni, mielőtt „feldobják a bakancsot”. Mindketten haldokló rákbetegek, és Chambers listája nyomán csupa őrültségbe kezdenek: tetováltatnak, repülőkből ugrálnak ki, sportautókat bérelnek.

Nem mondjuk, hogy A bakancslista időtlen alkotás, néhol igen giccses, és semmi olyan nem történik benne, amit az első 20 perc után ne lehetett volna sejteni, de főhőseink utazásai során számos múltbéli, azóta már sokszor megbánt cselekedet, elvarratlan szál is terítékre kerül: ha csak egy kicsit is gondolkodnánk az élet értékéről, az elmulasztott lehetőségekről, vagy arról, hogy tettünk-e boldoggá valakit életünk során, akkor egy esélyt mindenképpen érdemes adni neki. Cz. F.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Harmincan lesznek jelen Fülöp herceg szombati temetésén

Harmincan lesznek jelen Fülöp herceg szombati temetésén

60 milliárd forintot tesz fel az Apple egy célra: hogy több fát ültessenek

60 milliárd forintot tesz fel az Apple egy célra: hogy több fát ültessenek

Az űrből biztosít majd térerőt a Vodafone, Európában is

Az űrből biztosít majd térerőt a Vodafone, Európában is