A Fideszben ismerünk olyan politikusokat, akik szívük szerint szobrot emelnének magukról, de Kubatov Gábor pártigazgató pont nem ilyennek tűnt: a többség fejében ő a Fidesz mindig háttérben maradó szervezőembere, aki úgy tud Magyarország egyik legbefolyásosabbjai közé tartozni, hogy a Parlamentben például egy perc megszólalása sincs. 2021-ben viszont kiderült, hogy Kubatov is vágyik egy szoborra, de ő a többséggel ellentétben nem a Hősök terén akar, hanem az Üllői úton. Legalább is erre utal Az első tíz év című könyv, amiben Kubatov az FTC élén töltött eddigi idejét összegzi valamivel több, mint 300 oldalon.

Először is érdemes figyelni kicsit a kiállítást: valószínűleg maga Kubatov sem számolt azzal, hogy tényleg elolvassa valaki, ezért tipikus ajándékkönyvnek néz ki a kissé túlméretezett kemény borítójával, belső könyvjelzőjével, amit csak erősít, hogy a belső borítón aranyozott Fradi-címer díszeleg. Szóval nem ez az a könyv, amit elviszünk magunkkal idén a strandra, és nemcsak azért, mert a borítón karba tett kézzel mosolygó Kubatov Gábort vinni magunkkal vízpartra az ország több pontján is olyasmi, mint szivárványos zászlót vinni fideszbuliba.

Olvasás előtt lehetetlen nem megnézni a könyv végén lévő statisztikákat, amikből kiderül, hogy Kubatov Gábor 2011 óta mutatott elnöki teljesítményét nemcsak ifj. Knézy Jenő méri például az egész Fradit megalapított Dr. Springer Ferenchez, hanem ő maga, vagy legalább is a könyv szerkesztői is: nemcsak a megnyert trófeák számában hangsúlyozzák, hogy Kubatov már a legnagyobbak közt van, hanem azzal is, hogy az égvilágon minden elnöksége során bekövetkezett sikerről értesülhetünk a diagramon, természetesen az újonnan épült stadionról is. Arról ezek a statisztikák nem tesznek említést, hogy az FTC infrastrukturális fejlődését alapvetően az állam fizeti, úgyhogy elég nehéz lenne konkrétan Kubatovhoz kötni, de külön kiemelendő az eddigi klubelnökök listája a klub élén töltött idejüket rangsorolva: ide bekerült hat név, utánuk ott van egy “További elnökök” címke is az összes többi elnökkel, csak hogy nehogy le kelljen írni például az 1940-es évek kommunista elnökeinek, vagy épp a Fidesz által a Fradira szabadított Torgyán József nevét.

A már elhunyt Torgyánnal szemben egyébként Kubatov tényleg fradista, és ez érződik is a könyv első mondatától fogva: így írni a meccsre járásról, a meccsre járás körüli szertartásról tényleg csak az tud, aki valóban szereti. Ráadásul nehezített pályán mozog, hiszen a lelátói sztorizgatásokban végig valami olyasmi kettős beszédet kell hoznia, amit a pártjától is nap mint nap láthatunk: az őt hitelessé tevő 2-es szektoros élményeiről (itt gyűltek össze egy időben a Fradi legkeményebb huligánjai) úgy kell mesélnie, hogy közbe ne hozza szóba, micsoda súlyos, akár alvilági alakok is felbukkantak ebben a szektorban. Ezt végül úgy oldotta meg, hogy a balhék különösebb említése nélkül csak a szektorban látott izgalmas életutakat meséli el, majd más szektorba költözik, de a Ferencváros legendássá vált szurkolóvezérével, Hypós Ferivel azért jóban maradtak. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy egységes szurkolói beszámolók szerint az egykor autószerelő Kubatov azért nem tartozott igazán a 2-es szektor belső köréhez.

Az ifjú Kubatov Gábor

Aztán elérünk oda, hogy Kocsis Máté unszolására klubelnök lett Kubatovból, de az odavezető utat olyan virágnyelven tudta megírni, amit nem lehet nem idézni: “Az elnökségi tagokkal megpróbáltuk az akkori vezető, Kovács Miklós munkáját segíteni. Ugyanakkor voltak megkérdőjelezhető gazdasági ügyek, amiket észrevettünk, és elmentünk Miklóshoz, elmondtuk, hogy ez így biztosan nem lesz jó. Ennek hatására ő bölcsen lemondott a pozíciójáról (...).”

Ezek után Kubatov elkezdi szövegben is felépíteni a saját szobrát: kiemeli, hogy elődeivel szemben ő bezzeg még egy éttermi számlát sem fizettetett ki a Fradival, sőt az összes idegenbeli utazást ő fizeti magának, de még az ajándék mezeket is kifizeti utólag, mert nem akarja lehúzni a csapatot. Ezt a gondolatsort már tényleg nehéz mosolygás nélkül olvasni, hiszen óhatatlanul is eszébe jut az embernek, hogy Kubatov Gábor másoktól is pontosan ezt várja: például Ferencváros önkormányzatától is, akiket azzal vádol mostanában, tönkre akarják tenni a Fradit azzal, hogy nem adják nekik vissza támogatásként a befizetett adót.

Ha ezeket lehámozzuk, akkor azért kiderülnek érdekes dolgok is: például az, hogy az FTC labdarúgásáért felelős angol csoport, akiket Kevin McCabe vezetett (a szövegben ők egyszerűen csak “ az angolok”), végül tényleg egy euróért vált meg a klubtól, és vele százmilliós tartozásoktól, és bár név szerint nem említették, nem nehéz felismerni a nemrég épp büntetőfékezésért felfüggesztettet kapott Berki Krisztián alakját sem, aki menedzserként Kubatov szerint furcsa szerződésekkel állított be hozzá azzal, hogy ezeket ki kéne fizetni. Másokkal még elegánsabb, hiszen egy egész fejezetet ír róla, hogy több szakosztály több Fradi-legendája körül is elképesztő pénzügyi szabálytalanságokat találtak az átvilágítás során, de sem akkor, sem most nem akarja lerombolni a szobrukat, úgyhogy nem árulja el, kik ők.

Ha egy fideszes politikus beszél a sajtóval való viszonyáról, az mindig izgalmas, most is, pláne mert a Fradi gyakorlatilag pontosan úgy kezeli a sajtót, ahogy a Fidesz. A szerintük ellenséges (tehát a klub környékén felmerülő esetleg problémás ügyekről is író) sajtót ignorálják, miközben létrehoztak saját felületeket, amik kritika nélkül böfögik vissza a klubvezetés álláspontját. Így történhetett meg az annak idején, hogy a Kubatov szerint ideális sajtótermék (FradiMédia, Üllői129) nem foglalkozott különösebben mélyen azzal, hogyan lincselhettek meg egy egykori vezérszurkolót a Groupama Aréna lelátóján, vagy előtte szűkszavúan adtak hírt arról, hogy a tartalékcsapat meccsén Csepelen a Kubatov ellen tüntető ultrák miatt több fradista volt kint, mint abban az évben szinte bármelyik NB I-es meccsen. Kubatov tehát ebben a tekintetben tényleg úgy kezeli a Fradit, mint a Fideszt: bevallottan akkor áll szóba újságírókkal, ha a klub is jól jár, mindenki más a klub rosszakarója.

AFP / Kisbenedek Attila

Apropó Fradi rosszakarói: a könyv egyértelműen legérdekesebb része a Kubatov és a keménymag közötti viszályról szól. Mi itt írtuk meg, hogy mi is a tábor és a klubelnök egymásra találásának története, Kubatov ennyire nem szókimondó, viszont némileg szembemegy párttársával: már a fejezetet azzal kezdi, hogy helyesnek tartja az UEFA kirekesztés elleni harcát, és következetesnek írja le a büntetéseket. Kicsit azért megkapjuk az ismerős narratívát azzal a kérdéssel, hogy másokat miért nem büntet a szövetség (ez egyébként nem igaz, mindenki mást is büntet), majd azt is a Fradi rosszakarói által felfújt jelentéktelen apróságnak állítja be, hogy a szurkolók még a régi Puskásban egy Csatáry László háborús bűnösre emlékező molinót tartottak fel. A szurkolók radikálisabb részét valamiféle legyőzött dologként írja le, amit a Fidesz-kormány sikereivel magyaráz, és véletlenül sem azzal, hogy az elmúlt tíz évben simán összenőtt a radikálisokkal a kormánypárt.

Így vagy úgy, a Groupama Arénában - a volt vezérszurkoló megverését leszámítva - tényleg rend van, amit jól mutat, hogy évek óta nem büntette az UEFA különösebben a klubot. Tehát a következményeket ismerve igaza is volt Kubatovnak, amikor bevezette a vénaszkennert az új stadionba, ami ellen a keménymag évekig tüntetett, hogy aztán 2017-ben kiegyezzenek, és visszatérjenek. Kubatov már az elégedettség hangján beszél mindenkiről, többek közt örömmel látva, hogy bár neki mindenki azt mondja, a fiatalok liberálisok, ő nagyon sok fiatal hazafit lát a kapu mögötti szektorokban állva.

Az elnök itt annyira elégedett, hogy szerinte például csak régen volt olyan rigmus a lelátóról, ami miatt be kellett fognia a lánya fülét. Bár ezt nem írja, de ezek szerint az “újpesti cigányok” kezdetű dal már bőven belefér otthon, ez ugyanis szinte kötelező eleme továbbra is a szurkolásnak.

A nyilvánvalóan propagandisztikus elemek ellenére is érdekes olvasmány Az első tíz év: kicsit közelebb jutunk vele ahhoz, hogy milyen állapotok uralkodtak az ország legnépszerűbb klubcsapatánál 2011 előtt, és hogy hogyan lehet tudatosan átszervezni egy minden elemében katasztrófális sportegyesületet. Csak ha megfelelő előismeretek nélkül olvassuk, akkor megvan annak a veszélye, hogy elhiggyük, most minden tiszta és tökéletes Ferencvárosban.

Megfelelő előismeretekkel viszont kifejezetten szórakoztató tulajdonsága a könyvnek, hogy istenien lehet vele amolyan tévének visszabeszélő nyugdíjasként vitatkozni: miért nincs benne szó például a klubvezetés felelősségéről abban, hogy elvileg tudtak róla, hogy lincselésveszély van a Groupama Arénában? Miért nem említi meg a szinte csak és kizárólag állami szponzorokat, és próbál rá valami értelmezhető magyarázatot adni a saját rajongóinak? Hol van arról szó, hogy a Fradi Security néha milyen piszkos munkákat végez el a Fidesznek? Ezekre a kérdésekre talán majd egy következő klubelnök könyve ad választ, ez a könyv ugyanis inkább arról szól, amire Kubatov Gábor nagyon büszke.