Nem csak Pókember csaja – Kirsten Dunstnak nagyon kijárna már a méltó figyelem
Hosszú út vezetett el Kirsten Dunst élete első Oscar-jelöléséig. Aki a kilencvenes évek vígjátékain nőtt fel, az megkerülhetetlenül Dunst filmjeit nézte. Hozzá köthető az egyik leghíresebb filmes csókjelenet, múzsája lett az egyik legérzékenyebb női rendezőnek, és a depresszió testet öltött benne Lars von Trier apokaliptikus látomásában. Hogy lett Pókember csajából az új Netflix-film szenvedő nőalakja?
Az idei Oscar-versenyben a legtöbb, azaz tizenkét jelöléssel induló A kutya karmai közt című Netflix-filmben van egy rész, amely talán az egész alkotás legszuggesztívebb jelenetsorából áll. A vagyonos Burbank családba beházasodó egyszerű fogadósnőnek zongorajátékkal kellene szórakoztatnia a vendégségbe érkező kormányzót és nejét. Rose, a fiát egyedül nevelő és mindenben támogató anya, talpraesetten, magabiztosan áll helyt a kocsma éhes-szomjas vendégeinek kiszolgálásakor, egyszerű dallamokat még ugyan lepötyög a házi pianínón, de versenyzongorán szórakoztatni a társadalom kényes ízlésű krémjét már egészen más. Mégis belekényszerítik, hogy produkálja magát egy olyan közegben, amely egyáltalán nem komfortos a számára, ráadásul pontosan tudja, hogy nem képes megütni az elvárt színvonalat. Ennek dacára is görcsösen megpróbál teljesíteni, unalomig gyakorolja a kívánt darabot, de az utolsó pillanatban így is inába száll a bátorsága, és egy szörnyen megalázó helyzetbe kerülve, végül a legelső hamis hang leütésével totálisan megsemmisül a díszes társaság előtt.
Az 1920-as években játszódó „pisztoly nélküli westernben” Rose könnyű prédájává lesz férje testvérének, a cowboy Philnek (Benedict Cumberbatch), aki vérbeli ragadozótípus, lelki bántalmazó, így már pusztán a létezésével is képes a nő tudtára adni, hogy Rose a szemében nem több, mint haszonleső, ostoba, értéktelen nőcske, élősködő Burbankék birtokán.
Kirsten Dunst pedig úgy játssza ezt a minden méltóságától megfosztott, a férfi hatalmától egyre jobban szenvedő nőt, hogy a saját zsigereinkben érezzük fojtogató helyzetét. Erre az ingerületátvitelre színész és néző között pedig csak az igazán tehetséges művészek képesek – persze, egy jól megírt forgatókönyv és egy olyan jó rendező mellett, mint Jane Campion. Bár A kutya karmai közt sokkal több lehetőséget ad Benedict Cumberbatchnak arra, hogy játékával megmutassa egy sokrétegű, titokat cipelő karakter mélységeit, Kirsten Dunstnak feleannyi filmidő alatt is sikerül a történet érzelmi motorjává válnia, az ő lelki megbénítottsága, személyiségtorzulása adja a muníciót a thriller későbbi kibomlásához.
Nem véletlen, hogy a legjobb női mellékszereplő kategóriájában Kirsten Dunstot Oscarra jelölték idén, noha ebben a jelölésben valószínűleg Hollywood egy régi tartozásának töredelmes törlesztése is visszaköszön. A 39 éves színész ugyanis több mint három évtizede a pályán van már, több mint 50 mozifilm sorakozik a neve alatt az IMDb-n, de az amerikai filmiparnak egészen mostanáig valahogy nem akaródzott észrevenni az eddigi teljesítményét. Erről tulajdonképpen maga beszélt egy rádióadásban néhány évvel ezelőtt. „Sohasem voltam elismerve a filmiparban. Soha nem jelöltek semmire két Golden Globe-on kívül, egyszer amikor még gyerek voltam, meg talán még egyszer a Fargóért, de mindig egy senkinek éreztem magam. Talán azt gondolják, hogy én csak a lány vagyok a Hajrá, Csajok!-ból (…) Talán nem játszom elég keményen a játékot. (…) Végtére is csak a befektetett munka számít, elég intelligens vagyok ahhoz, hogy ezt tudjam, és van előttem perspektíva, de néha jó lenne, ha elismernének a kollégák is.”
Kirsten Dunstra szeretnek úgy hivatkozni, mint a színészre, akin átok ül, mert nemhogy az Oscar-díjig nem jutott el soha, de még az előszobájáig sem. Az alulértékeltségének okait pedig részben biztosan az amerikai filmszakma képmutatóságában találjuk meg.
Hároméves volt, mikor először szerepet osztottak rá egy gabonapehely reklámjában, majd néhány év reklámfilmforgatás és modellkedés után már a legnagyobb hollywoodi sztárokkal dolgozott. Gyerekszínészként Tom Hanks mellett játszott a Hiúságok máglyájánban, és 11 évesen már korának két legnagyobb férfi színészével, Tom Cruise-zal és Brad Pittel találta magát egy filmben. Az Interjú a vámpírral nem nyűgözte le a kritikusokat, de a kiskamasz Dunst érett alakítását mindenki kiemelte. Igaz, a celebipart nem is annyira a színészi teljesítménye foglalkoztatta, hanem az, hogy élete első csókját (szájra pusziját valójában) Brad Pittel váltotta a filmvásznon. Utólag a színésznő maga titulálta bizarrnak, hogy mennyire jól szórakozott akkoriban mindenki azon, hogy egy alig 12 éves gyerek az akkor 30 éves szívtipró Pittel került erotikus áthallású jelenetbe.
Aztán mintha a vámpírlány fogadtatása előrevetítette volna azt, ahogy a későbbiekben viszonyult a filmipar Dunst karrierjéhez. Az teljesen egyértelmű volt, hogy tehetséges, de a megítélésénél valahogy a vonzó külső mindig többet nyomott a latban, és rossz irányba terelte a figyelmet.
Pedig a 90-es évek egyik legtöbbet foglalkoztatott színésznője volt – csak 1998 és 2001. között 14 filmet csinált. Játszott korábban az 1994-es Kisasszonyokban, majd elhappolta Scarlett Johansson elől a Jumanji Judyjának szerepét. Feltűnt a Vészhelyzet sorozatban és az Anasztázia című rajzfilmben ő kölcsönözte a hangját a hercegnőnek. A szuperhősfilmek szíveket olvasztó, egyik legromantikusabb pillanatát is felerészben neki köszönhetjük: 19 éves volt, amikor a Pókember Mary Jane-jeként az esőben ázva megcsókolta a fejjel lefelé lógó Tobey Maguire-t.
Jellemző, hogy 2002-ben még teljesen normálisnak volt beállítva, hogy a férfi címszereplő a többszörösét kapta egy blockbusterért, mint színésznő kollégája, és még a Pókember 2 esetében is jelentős fizetéskülönbséget könyveltek el Tobey Maguire javára, noha a folytatás plakátján már Kirsten Dunsttal együtt szerepelt. Maguire a második részért 17,5 millió dollárt, női kollégája mindössze 7 milliót kapott.
Ahogy az is jellemző, hogy Dunst hosszú évekig nem tudott kitörni Mary Jane skatulyájából. A Reuters még 2019-ben is úgy hivatkozott rá, mint a „Pókember barátnőjére”, noha éppen ekkor kapta meg a Hírességek sétányán a saját csillagát. Arról már nem is beszélve, hogy mennyire nincs rendben egy férfihez viszonyítva meghatározni valakit.
Kirsten Dunstot meglehetősen sokáig a ráragasztott „bájos”, „szőke és kékszemű”, „szexi lány” címkék a díjakat osztó testületek számára radaron kívül tartották, nehéz volt a tipikus csajos vígjátékokkal (szexista felhanggal: chick flickekkel) több tiszteletet kivívnia magának.
Nem mintha ezek között ne találnánk kiemelkedően jókat. A többségük egy sajátos irányt képviselve a középosztálybeli nyárspolgári magatartást parodizálta ki. Az egy minnesotai kis városkában játszódó Szépségtépő verseny (Drop Dead Gorgeous) például remek szatíra lett a fehérférfi-privilégiumról, az egy jómódú amerikai lány és egy bevándorló mexikói srác viharos szerelméről szóló Őrült és gyönyörű pedig romantikus klasszikussá vált.
Később Dunst fontosabb mellékszerepekben feltűnt a Mona Lisa mosolyában és az Egy makulátlan elme örök ragyogásában. Az ezekben a filmekben nyújtott alakításait a „scene-stealer” dicsérettel illették, mert karizmatikus jelenlétével ellopta a show-t a jelenet többi figurája elől.
Talán nem véletlen, hogy a német felmenőkkel rendelkező Dunst kiaknázatlan tehetségét legelőször egy női rendező, Sofia Coppola fedezte fel, amikor az Öngyilkos Szüzeket forgatták együtt. Coppola meglátta benne az ellentmondásosságot, ami mindig izgalmassá tesz egy színészt. „Gyerek volt, mikor találkoztam vele. Első ránézésre ő volt a szőke, élénk, tipikus amerikai tinédzser, de valójában volt benne valami mélyebb dolog is, több rejlett a kék tekintete mögött. Van benne egy erős kontraszt, ő nem az valójában, amit várnál” – fogalmazott.
Dunstnak derűs, vonzó, egyszerű és természetes volt a megjelenése, miközben tudatosan játszott a benne lakozó dac, közöny, lázadás előcsalogatásával. Hogy Sofia Coppola 16 évesen felfigyelt rá, majd később múzsájának választotta, az sokat javított az önbecsülésén, későbbi állítása szerint emiatt mert szembeszegülni a Pókember producerével, aki el akarta küldeni őt fogorvoshoz, hogy a csókjelenetnél tökéletes legyen a fogsora. „A tény, hogy a legmenőbb csajnak tetszett, ahogy kinéztem, megvédett” – mondta Dunst Coppoláról a hollywoodi szépségideál elutasítása kapcsán. „Elhitette velem, hogy jól nézek ki. Egy 16 éves lánnyal, aki egy katasztrófának érezte magát amúgy. Hogy általa találkoztam először egy szexibb szereppel, az magabiztosságot adott nekem, ami sok más dologgal is segített később megküzdeni. Ha egy férfi rendezőről lett volna szó, az teljesen más lett volna.”
Kirsten Dunst magától értetődő, minden manír nélküli játéka és megjelenése kellett ahhoz, hogy emlékezetes alakítást nyújtson a Marie Antoinette-ben. A 2006-os életrajzi ihletésű film egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket a bemutatókor, mostanában viszont egyre nagyobb kultusz övezi. Sofia Coppola rendezése újradefiniálta a kosztümös filmeket, mert sarokba dobta az üres nosztalgiázást és a történeti hűséget is, egyedül az volt a fontos neki, hogy mit mond el a mai kor nézőjének az egyetlen funkcióra, az utódnemzésre redukált fiatal francia királyné története. Coppola Kirsten Dunsttal a főszerepben megindító felnövéstörténetet készített, benne a serdülés minden velejárójával; a szorongással, lázadással, szerelemmel, megbékéléssel, lemondással együtt. Dunst többször is úgy fogalmazott, hogy nem annyira Marie Antoinette-t formálta meg, inkább annak az esszenciáját, akárcsak egy parfüm, ami az összetevők tömör kivonata. Az elmúlt 15 évben a film cseppet sem öregedett, valószínűleg ezért kapták fel újabban a TikTokon.
Ezt követően ajánlotta a színészt Paul Thomas Anderson Lars von Trier dán rendező figyelmébe, aki végül a depressziót és a világvégét egybegyúró lélektani thrillerének, a Melankóliának a főszerepére jelölte ki őt. A depresszió súlyától mozdulni is alig képes „szomorú menyasszony” szerepével Dunst kiérdemelte Cannes-ban a legjobb női alakításnak járó díjat, és egyes pletykák szerint csak azért esett el az Oscartól, mert Lars von Trier nácikkal szimpatizáló kommentjével gondoskodott arról, hogy a film végül kínos csendben el legyen felejtve.
A New Yorker elemzése szerint Kirsten Dunst a gyerekként befutott és a romantikus vígjátékokon edződött színészek tipikus csapdájába esett fiatal felnőtt korára: nem volt többé tinédzser érett kisugárzással, de a sokévnyi tapasztalata ellenére sem bíztak rá nagy drámai alakításokat, a Melankóliát leszámítva. Az utóbbi időben azonban úgy tűnik, hogy a testhez álló szerepek kezdik megint megtalálni őt, és láthatóan elég sok potenciál van még benne. A Fargo és az On Becoming a God in Central Florida sorozatokban remek humorérzékkel rafinált, talpraesett, kissé lecsúszott nőket formál meg (olyan, mintha a fiatal szerepeinek a felnőtt változatait játszaná el), míg A kutya karmai köztben végül minden címkét letép azokból, amiket korábban ráragasztottak.
Ennél fogva, ha Kirsten Dunst a West Side Storyban brillírozó, és az Oscar-díjat egyébként nagyon is megérdemlő Ariana DeBose-t maga mögé utasítja majd az Amerikai Filmakadémia március 27-i gáláján, akkor biztosra vehetjük, hogy abban az Oscarban nemcsak a legutóbbi alakítása, hanem az egész eddigi életműve benne lesz. Még ha ez egyfajta kárpótlás is lesz.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
