2020 végén bombaként robbant a 19. században játszódó, brit arisztokratákról szóló Bridgerton szerte a világon. Amellett, hogy a Netflix egyik legnézettebb sorozata lett, a szereplők bőrszíne alaposan felforgatta a művészi szabadságról szóló közbeszédet, hiszen itt a nemesek között éppúgy akadnak feketék, mint fehérek, ráadásul Sarolta királynőt is színesbőrű színésznő játssza, amit a fehér karakterekhez szoktatott nézőkben némi disszonanciát keltett. A faji kérdésen túl egy másik ok is arra sarkallta a nézőket, hogy terjesszék a Bridgerton hírét: konkrétan az, hogy őrülten sokat szexelnek benne, lényegében egy epizód sem hagyja ki a ziccert, hogy egy szaftos jelenettel kedveskedjen az – ez esetben alaposan átértelmezett – kosztümös zsáner rajongóinak.

A showrunner Chris Van Dusen és a producer Shonda Rhimes (Grace klinika, Botrány) erre meg is találta a legmegfelelőbb szereplőket, a Bridgerton család legidősebb lányát, a Daphne-t játszó Phoebe Dynevor és a Hastings hercegét alakító Regé-Jean Page között perzselő kémia volt, adódott is a kérdés, sikerül-e a mutatványt még hétszer megismételni. A Julia Quinn regényfolyamából készített sorozatnak ugyanis gyakorlatilag mindegyik része ugyanarról szól: a Bridgerton-gyerekek (akik ábécé sorrendben vannak elnevezve), igyekeznek maguknak párt találni a társasági szezonban, azaz szép emberek elképesztő ruhakölteményekben pompás bálok egész sorát járják végig, hogy minél megfelelőbb módon házasodhassanak bonyolultabb módon lehessenek szerelmesek.

IMDb / Netflix

Történelmi hitelességet, mélységet kár számonkérni a Bridgertonon: pontosan azt nyújtja, amit ígér, vegytiszta szórakozást, izzó szerelmet és fiatalosan naiv fantáziavilágot, azzal pedig talán nem spoilerezünk nagyot, ha a történetek klisés, romantikus fordulatait tekintve elmondjuk, a szerelem általában viszonzott, ám

• vagy a kötelességtudat,
• vagy a társadalmi rang,
• vagy egy testvér,
• vagy a belső vívódás,
• vagy egy váratlan utazás,
• vagy a pletykák és intrikák kavarnak be,

hogy aztán a szerelmesek több vita és hosszas szenvedés után végül találkozzanak

• egy bálon,
• egy kastélyban,
• egy erdőben,
• egy kietlen mezőn (ahová lovon vagy gyalog érkeznek),
• és ellovagolhassanak a naplementébe (amennyiben tényleg lovon érkeztek, lásd eggyel feljebb).

A Jane Austen-történetek és a Pletykafészek olvasztótégelyében készült Bridgerton mindezen bonyodalmakat jócskán fűszerezi erotikával és a Lady Whistledown által kiteregetett szennyessel, legalábbis tette ezt az első évadban, hogy a másodikra már alaposan behúzza a féket.

Miután Daphne és Simon már boldog házaséletüket élik valahol, sor kerül a család fejére, Anthonyra is, aki vikomtként fiatalon elhunyt apja örökségét kénytelen cipelni, közben pedig anyjáról és fiatalabb testvéreiről is gondoskodnia kell. Nem szerelemből kíván házasodni, csupán szeretné megtalálni azt a nőt, aki tökéletes felesége lehetne, így esik a választása a királynő által szezon ékkövének titulált, Indiából érkezett Edwina Sharmára. Csakhogy Sharma kisasszony nővére, Kate (Simone Ashley) pontosan tudja, hogy Anthony nem tudná boldoggá tenni tisztalelkű húgát, így minden porcikájával ellenzi a házasságot, egészen addig, amíg a gyűlölete át nem csap lángoló szerelembe – és viszont.

IMDb / Netflix

A sorozat második évada szinte teljesen eltér a könyv sztorijától, így aztán nem egyértelmű, hogy az első szezonban nőről nőre szálló Anthonyból hogyan lesz olyannyira tisztességtudó úriember, hogy nem ülteti lóra és szökteti meg azonnal az oly nagyon óhajtott nőt. Noha a könyv hosszú oldalakat szentel annak, hogy megértsük, Anthony élete miért alakult úgy, hogy az elmúlástól rettegve az élvezeteket hajszolja, a sorozat még ezt a háttérsztorit is szűkre szabja, és azzal magyarázza Anthony szerelemtől való félelmét, hogy miután az apja meghalt, az anyja évekig csak árnyéka volt önmagának, ő pedig – korai halála esetén – senkinek nem szeretne ilyen szívfájdalmat okozni.

Míg az első évadban alaposan túlcsordult a szexuális feszültség, addig itt a lopott pillantások, az alig összeérő kezek és a dühös tekintetek harca teremti meg a szenvedélyt. Ez egyrészt lehet az első évad óriási sikere utáni konformizálás, másrészt lehet okos forgatókönyvírói döntés is, hiszen a vágyott, de be nem teljesült érintések mindig sokkal romantikusabbak, mint a megtörténtek. A Bridgerton alkotói azonban túlfeszítik a húrt: a főszereplőink között működik ugyan a kémia, és makacs önfejűségük okán külön-külön is jóval izgalmasabbak (ám kevésbé szerethetőek), mint a Daphne-Simon páros, sajnos, mire érdemben is történik valami azon túl, hogy dicsőítik egymás illatát, és egymást hibáztatják azért, amiért éjjel nem alszanak, addigra nézőként egyszerűen elfáradunk.

A lassan építkező koncepció nagyon szeretne olyan feszültté tenni minket, mint a főszereplőket, de a sztori kiszámíthatósága miatt ez a kísérlet számos alkalommal kudarcba fullad, így hiába az utolsó részben kutyafuttában bepótolt, fergetegesnek szánt ágyjelenet, valódi katarzis, eufória nincsen.

IMDb / Netflix

Nem segít az sem, hogy – azon túl, hogy pokolian hosszú – a második évad túlságosan is komolyan veszi magát. Amíg az első évadot a túlzások, a kikacsintások miatt lehetett szeretni, addig az alkotók itt a felesleges mellékszálakkal, többek között a saját történetükre váró Bridgerton-gyerekek ügyes-bajos dolgaival igyekeznek késleltetni a főszereplők szerelmének beteljesülését. A legkisebbek most még szinte csak dísznek vannak, de a két nagyobb fiútestvérnek sem sikerült érdekfeszítő helyzetekbe rakni, egyedül Eloise Whistledown utáni nyomozása és politikai gondolkodásának fel-felvillantása szolgál néhány érdekes fordulattal.

Az előző szezonban a kortárs slágerek vonosókra hangszerelt verziói a bálok alatt (a Vitamin String Quartet végre megkapja azt a figyelmet, amit megérdemel!) finom, bájos poénnak hatottak, itt viszont már csak szólnak bele a világba, de más jeleneteknél is kimaradt egy-egy ziccer, bizonyítva, hogy itt most Egy Nagyon Komoly Dráma zajlik. Az, hogy az első évad férfi főszereplője nem tért vissza, nem különösebben fájdalmas, Jonathan Bailey Anthonyként tökéletes romantikus hős, az azonban, hogy minden magyarázat nélkül távol marad a sógora esküvőjétől is, zavarba ejtően maszatos megoldás. Itt maradt nekünk viszont a továbbra is rendkívül érdekes, kissé boszorkányosan szarkeverő királynő, és persze Lady Danbury, aki sokkal többet tud, mint amennyit mond, de legalábbis minden helyzetben átlát a szitán, és nem rest időnként bárkinek odaszúrni. Az alkotók továbbra is zseniális díszletekkel, ruhákkal, színekkel és helyszínekkel dolgoznak, és annak persze, aki szereti a műfajt, nem fog óriási csalódást okozni a Bridgerton. Hiányérzete viszont nagyon is maradhat. Bízzunk benne, hogy a következő fiú, Benedict története majd kiköszörüli a csorbát.

A Bridgerton család elérhető a Netflixen.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: