Amire emlékszem, hogy ment a mese, talán a Kacsamesék, és hirtelen beb*sztak egy fekete képernyőt. És elindult a halottas zene b*szdmeg… Ez kellett a gyerekeknek b*szdmeg. Valóban. Gyászindulós k*rva anyjukat!

Ez csak egy a sok száz indulatos, agresszív kommentből, amelyet évtizedekkel 1993. december 12., azaz Antall József halálának napja után hagytak internetes fórumozók az „Akik nézték a vasárnapi Disney-t, amikor meghalt Antall József” vagy hasonló című fórumokban vagy közösségi médiás csoportokban, és amelyet Jekel András az ügyről írt részletes, tudományos igényű tanulmánya is idéz az Ex Symposion folyóirat rendszerváltással és a gyerekekkel foglalkozó számában. Igen: a Kacsamesék csaknem harminc évvel ezelőtti megszakításáról már tanulmányok is szólnak, olyan jelentős, generációs élménye ez akár kétmillió, most 34-45 éves magyarnak, akiknek ez az eset volt az első találkozásuk a politikával, és sokaknak a halállal, sőt akár a halál fogalmával is.

Disney+

Fájdalmas kötelesség

Ez is egyike az úgynevezett vakuemlékeknek, amikor az ember nem is csak a fontos, megrázó eseményre emlékezik, de az összes körülményre is: hol volt, amikor történt, mit csinált, hogyan értesült róla. Az ilyen emlékekre a legsúlyosabb példa alighanem 2001. szeptember 11-e, de a magyar gyerekek jó részének ilyen volt 1993. december 12-e is. Bár a mai rendszerhez hasonló közönségmérés még nem létezett akkor, de mivel még nem indultak be a kereskedelmi csatornák, a Magyar Televízió vasárnapi mesedélutánja hatalmas tömegeket ért el, a kutatások szerint egy-egy műsornak akár 2,2 millió nézője is lehetett, ami – mivel gyerekműsorról van szó – hatalmas hányada a tízmilliós ország gyerekkorú népességének. Ráadásul a vasárnap délutáni mesékkel a királyi tévé megütötte a jackpotot: a legtöbb család együtt volt, a műsornak kiemelt helye volt a gyerekek életében, ráadásul mivel mindig több és többféle mesét vagy élőszereplős műsort vetítettek Zorrótól Balu kapitányon át A kis hableányig, mindenféle korú és érdeklődésű gyerek talált magának kedvére való műsort.

Az ominózus vasárnapon 16:45-kor kezdődött a Walt Disney bemutatja a Csipet csapattal, majd jött a Polly című filmsorozat, végül a Kacsamesék, A gonosz bálna című epizóddal. A transzba esett gyerekek 18:08-kor már rég belefeledkeztek a mesébe; addigra a Kacsamesék készítői épp felvázolták a rejtély alapját: Dagobert bácsi meg akarja nyerni a leggazdagabb emberek (illetve hát, állatok, még pontosabban antropomorfizált állatok) versenyét, és még egy fagylaltgyárat is nyitott. Ám ez csak álca: a távirányítású fagyiskocsik valójában a pénzét szállítják át a hajóira nagy titokban, hogy a riválisa nehogy megkaparintsa. A terv persze nem jön be: 18:06 körül megérkezet Dagobert bácsi könyvelője, egy disznó (a rajzfilmkészítők véleményét mintegy tükrözően), és bejelenti, elveszett egy hajó, de azon szerencsére csak fagyi volt. De hát Dagobert bácsi pontosan tudja, hogy fagyiról szó sincs, amitől szabályosan megkergül, és ugrálni kezd a kacsagyerekek reggelizőasztalán és juharszirupos palacsintáin, azt kiabálva: „Egy tengeri szörny felfalta a fagylaltomat!”

És akkor jött a baj.

Disney+

Ez a mondat ugyanis egyike a leghíresebb utolsó mondatoknak, ha nem is úgy, mint a „de aranyos tigris, vajon mi lesz, ha megsimogatom” és társai. 18:08-kor ugyanis a képernyő elsötétült, mintha adáshiba lenne, a gyerekeket megütötte a guta, majd elkezdték lejátszani a sötét képernyő mögött Chopin gyászindulóját, és hosszú percekig nem történt semmi a gyerekek teljesen érthető toporzékolását leszámítva. Végül megjelent egy gömbölyded, torokban láthatóan fojtogató öltönyt és nyakkendőt viselő, karót nyelt bácsi, aki tökéletes kontrasztban az utolsó elhangzott mondat hangvételével szavalni kezdte egyfajta önjelölt Latinovitsként, hogy

Honfitársaim, magyarok itthon és szerte a nagyvilágban! Fájdalmas kötelességet rótt rám a sors. Dr. Antall József, Magyarország miniszterelnöke ma délután, öt óra után elhunyt.

Ő Boross Péter, későbbi miniszterelnök volt, de a véletlenül kijelölt „célközönség” erről mit sem tudott, noha tény, hogy eddigre már sokak szülei is a képernyő elé gyűltek, ha másért nem, a gyerekek unszolására, hogy tessék már csinálni valamit, mert fogalmunk sincs, mi lesz Dagobert bácsi elsüllyedt vagyonával. Mi, gyerekek még nem láttuk az egészben azt a mából visszanézve már nagyon is jellemző, kis magyar abszurdot, ahogyan ez a bejelentés megtörtént: noha napok óta sejteni lehetett, hogy a halálhír bemondása elkerülhetetlen lesz, noha Antall már jóval korábban meghalt, noha a tévé aktuális műsorvezetője szerette volna bemondani a halálhírt a halál valós idejekor vagy két műsorszám között, minderre nem volt lehetőség, mert a hírt a politikus, Boross Péter akarta közölni, és úgy kellett lennie, ahogy a politika diktált. (Az 1315 nap – Antall József naplója című könyv tanúsága szerint Boross már napokkal korábban kijelentette, a halálhír akkor lesz közölve, amikor ő beér a tévébe, és kész – idézi fel a már említett tanulmány.) A hosszú adásszünetből, a hirtelen váltásból is látszik, a csatorna nem volt felkészülve a sejthető eseményre.

Mi, gyerekek akkor még azt sem tudtuk, hogy hiába szeretnénk tudni, visszaszerzi-e Dagobert bácsi a mesés vagyonát, azt a sok aranyat, amibe mindig fejest lehetett ugrani, mintha nem kőkemény fémdarabok nyaktörő és gerincroppantó tömegéről lenne szó, hanem vízről, mert a halálhír bejelentése után sem folytatódik a műsor, és a szokásos hétfői ismétlésben sem adták le a teljes epizódot, csak az RTL Klubon volt egyszer, hét évvel később látható. De a Disney+ hazai elindulása most végre megválaszolja a nagy kérdést – illetve ironikus módon ez nem teljesen igaz, mert A gonosz bálna című epizód csak az első része egy trilógiának, így speciel mindent akkor sem tudtunk volna meg 1993. december 12-én, ha nem szakítják meg a műsort.

Nyavalyás csirizmancsúak

Ezt annyira nem kellett volna megosztani... Felszakadtak a mély sebek

– kommentálta valaki az egyik vonatkozó Facebook-csoportban, amikor valaki megosztotta a Kacsamesék megszakításának felvételét a YouTube-ról. Traumamegküzdési mechanizmusa válogatja, ki kap instant sírógörcsöt, ha most, 29 évvel később viszontlátja az asztalon ugráló Dagobert bácsit, és ki tudta mára kiheverni a dolgot, mindenesetre a Disney+-t beindítani igazi időutazás, kezdve a főcímdallal, a sajátos kiejtésben elénekelt „lézerdzset és éroplán” sorral, meg a refrénnel, hogy „Duck Tales: sok izgalmat, élményt, rejtélyt átélsz / Míg őserdőn, tűzön, vízen átérsz”. És amint lemegy a főcím, azonnal fejbe kólint, hogy a műsor megszakítását leszámítva mi vagyunk a legszerencsésebb ország a földön, hiszen nálunk Pogány Judit szinkronizálta mindhárom kiskacsát, Nikit, Vikit és Tikit is, aminél egészen biztos, hogy lehetetlen jobb szinkront találni, az eredeti – Pogányhoz képest – gyenge próbálkozásról már nem is beszélve.

Disney+

De időutazás újranézni a részt már csak azért is, mert

akkor még nem Mészáros Lőrinc ugrott be minden magyarnak a mesés vagyonát háznyi páncélszekrényekben őrző kacsaoligarchiáról,

márpedig ez nem elhanyagolható körülmény a gyermeki mentális fejlődés kihívásait figyelembe véve. Ahogy az a szó, hogy „karantén” sem okozott még annak idején instant idegrángást, amikor a tengeri őrség tagjai közölték, hogy karantén alá vették Dagobert bácsi elsüllyedt hajóját; az meg csak a sors fintora, hogy épp a miniszterelnök halála miatt félbeszakított rész az, amelyben pár pillanatig a rajzolt szereplők is amiatt zokognak, hogy látszólag meghalt Dagobert bácsi és unokaöccse, Donald kacsa. (Önök emlékeztek, hogy a saját mesével is büszkélkedő Donald kacsa is Dagobert bácsi rokona? Én nem.)

Disney+

Feltűnő az is, milyen magasra lőtt anno ez a sorozat, mind (magyarra fordított) nyelvezetében, mind témáiban. A tolvaj itt nyavalyás csirizmancsú, a rosszarcú szereplők mogorva ürgék és fafejű fagylaltárusok, a témák közt felmerül, hogy egy hagyományos tengeralattjáró nem bírná a nyomást a Mariana-árok mélyén (ez tényleg így van), vagy hogy nem tudnak bemérni egy hajót, mert le van árnyékolva a hanglokátor. Ja, és az egyik szereplő legnagyobb vágya, hogy elnyerje a Nobel-díjat Einstein után.

Komolyan a mai sorozatdömpingben is eljátszik az ember a gondolattal, hogy hagyja az összeset a francba, inkább csak Kacsameséket kéne nézni kifulladásig.

És akkor a következő részről, amelyben Dagobert expedíciót indít a pénze visszaszerzéséért, még nem is beszéltünk: lufikkal készülnek megoldani a problémát, amiket a pénzeszsákokra erősítenének, és ha a lufikat felfújják, „már indul is felfelé a pénz” – magyarázza az egyik szereplő. „Mint az árak. Ezt nevezzük inflációnak” – kontráz rá a másik, bizonyítva, hogy tulajdonképpen nincs aktuálisabb sorozat a Kacsameséknél. (Súlyos spoiler: A gonosz bálnában egyébként Dagobert riválisa épített bálnaalakú tengeralattjárót, de Dagobert és Donald meghiúsították a fondorlatos tervét, bár ennek következtében velük együtt elsüllyedt a tengeralattjáró, azonban Dagobert bácsi önként felajánlotta, hogy szórják a vagyonát a tengerfenékre, hogy ne nyomjon olyan sokat a jármű. Spoiler vége.)

Disney+

Nagy veszteség

Hogy nem Mészáros Lőrinc jutott eszünkbe Dagobert bácsiról, ugyanakkor több mint egyszerű vicc, hiszen a generációnk legtöbb tagja számára épp azért is égett be annyira ez az eset, mert ez volt a legelső találkozásunk a politikával, addig öt-hat-hét évesen jó eséllyel azt se tudtuk, hogy léteznek politikusok, pláne, hogy mit csinálnak. (Utóbbi mondjuk 30 évvel később újra áll.) Sokan azt is írják a vonatkozó fórumokban, akkor és ott rögtön meg is utálták egy életre a politikát, noha ez persze azért lehet, hogy túlzás.

A másik, amivel először találkoztunk, a halál volt. Jekel András a tanulmányában idézi a vonatkozó szakirodalmat is a gyerekek és a halál kapcsolatáról: eszerint nagyjából kilencéves korban kezdi egyáltalán felfogni a gyerek, hogy mit is jelent a halál, így mindazok, akik ennél fiatalabbak voltak 1993 végén, azt sem érthették még, miről is szól ez a bejelentés. Ezért is van, hogy olyan kevés a részvét az esetre való visszaemlékezésekben, és a legtöbben a Kacsamesék elrablása, nem pedig egy tiszteletreméltó ember halála felől néznek a generációs traumára.

A dolognak azt a részét nem értettük, hogy valaki meghalt, de hogy bennünket veszteség ért, azt igen – ezért is van ott sokakban a már említett düh mindmáig, túl azon persze, hogy dühösnek lenni magyar nemzeti hagyomány –: vártuk a mesét, akár ehhez igazítottuk a napunkat (legendák szólnak például arról, hogy vasárnap kora esténként üresek voltak a játszóterek, mert annál is jobb program volt a Walt Disney bemutatja). Ráadásul egy gyerek normális esetben nem egy fura, érthetetlenül felvezetett tévés bejelentésből értesül a halálról, hanem a szüleitől, márpedig aznap este a gyerekek hallották először, minden szűrő nélkül, nem a nekik szóló nyelvezetben, milyen feladatot is rótt a sors Boross Péterre.

Disney+

És hogy valóban nemzedéki traumáról van szó, azt Jekel kérdőíves kutatása is alátámasztja: mint írja, az adott generáció tagjai Antall József halálát leszámítva semmilyen politikai eseményre nem emlékeznek első kézből a kilencvenes évekből, taxisblokád ide, Orbán Viktor oda, ez az egy ügy volt, ami bevésődött.

Lassan eltelik harminc év, sok izgalmat, élményt, rejtélyt átéltünk, és most már a Dagobert-rejtélyt is megoldhatjuk magunknak egy kattintással. Ráadásul ugyanez már nem is történhetne meg újra: véget értek már azok a könnyed, lepkeszárnyú idők, amikor a köztévé még gyerekseregeket szögezett a tévé elé. (Vagy ami azt illeti, bárkit.) Huszonnégy órás kormánypropagandát legalább már nem lehet traumatikusan megszakítani.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: