hvg.hu: A holokausztról szóló irodalomi művek közül több olyan is van, például a Sorstalanság vagy akár az Anne Frank naplója, amely tinédzser szemszögből mutatja be az eseményeket. Az ön regénye is ilyen, viszont A csillag és a századosnak a célközönsége is ez a korosztály. Mennyiben kell máshogy írni e témában a tiniknek, mint a felnőtteknek?

Zágoni Balázs: Anne Frank és az én főhőseim között azért van egy kis különbség. Anne 13 éves lány volt a vészkorszak idején, az én főhőseim 11 éves fiúk. A lányok eleve érettebbek, Anne pedig végképp az volt, sok tekintetben már majdnem felnőttként gondolkodott. Dávid és Péter pedig még inkább gyerekek. Amikor szembejött velem a regény alapját képező Ocskay László-féle ruhagyűjtő század története (Ocskay László a Magyar Királyi Honvédség századosa 1944–1945-ben körülbelül 2500 zsidót mentett meg egy zsidó munkásszázad parancsnokaként – a szerk.), azt gondoltam, hogy ebből írok egy mesét kisgyerekeknek. A nehéz helyzetben embereket mentő hős erre tökéletesnek látszott.

El is készült, de kiváló szerkesztőm, Dóka Péter, aki olyan, mint egy jó edző, azt mondta, hogy szerinte ebben a sztoriban több van, mint egy kis mese. Megírtam az egy kicsit nagyobbaknak szóló, körülbelül negyedakkora könyvet, mint a végleges, de még mindig azt mondta Péter, hogy több van benne, itt se álljunk meg. Úgyhogy az egy hét alatt kicsiknek írt meséből két és fél év alatt lett egy tiniknek szóló 400 oldalas regény. Amúgy nem ez az első ifjúsági regényem. Amikor a gyermekeim megnőttek, én is átnyergeltem a gyerekkönyvekről erre a műfajra. Szeretem ezt a célcsoportot, nyitottak, kíváncsiak. Pár dologról lehet, hogy óvatosabban kell fogalmazni nekik, mint a felnőtteknek, de szinte bármiről lehet írni.

hvg.hu: Szinte? Mi az, amiről mégsem lehet írni egy tinédzsernek?

Z. B.: Tulajdonképpen mindenről lehet írni, de van pár dolog – például a szexualitás, vagy a különleges kegyetlenség ábrázolása -, amiben azért kell egy kis tapintat. Vannak ebben a könyvben is durva helyzetek, amelyeket próbáltam úgy bemutatni, hogy ne fedjem el a valóságot, de a hatást tompítsam. Mondjuk úgy, hogy ne legyen a reflektorfényben a holttest, de azért rájöjjön az olvasó, hogy ott van. Lehet, hogy ez mazochista dolog, de szeretek nehéz témákról írni tiniknek. Az előző ifjúsági regényemben a Szamos-parti Hollywoodban a huszadik század eleji életérzés, és a kolozsvári némafilmgyártás mellett az is érdekelt, hogy milyen lehetett falusi román tininek lenni Erdélyben, az Osztrák-Magyar Monarchiában. Milyen lehetett az I világháború előtt, és ez hogyan változott meg aztán a háború alatt? Erről nem nagyon szoktunk beszélni.

A csillag és a százados

Móra

hvg.hu: Korábban írt disztópiát is, szintén ennek a korosztálynak.

Z. B.: A Fekete fény két része, a Gömb és az Odaát nem disztópia, inkább heterotópia, még ha ezt kevesen mondják is rá. Nyilván a disztópia az elterjedt kifejezés. De igazából ezekben egy olyan elképzelt jövőt mutatok be, amelyben vannak jó dolgok is, meg rosszak is. A Fekete fény történetének hátterében is olyan társadalmi kérdések jelennek meg, mint az elöregedés, eladósodás, a minőségi oktatás egyre elérhetetlenebbé válása. Ezeket a jelenleg is észlelhető problémákat próbáltam tovább gondolni. Az érdekelt, hogy ezek a folyamatok hova vezethetnek a jövőben. És a közönségtalálkozókon úgy láttam, a fiatalok közül is sokan hajlandók elgondolkodni ezen, hiszen ez az ő életük lesz. Nagyon szereti ez a korosztály, ha partnernek tekintjük a legnehezebb témák megbeszélésében is.

hvg.hu: A csillag és a százados mondatai, történetvezetése pörgős, kifejezetten filmszerű, mondhatni, forgatókönyvszerű. Ez azért alakult így, mert ön korábban filmezett, ma is filmet oktat a kolozsvári egyetemen, így adta magát ez a stílus, vagy azért, mert ez közelebb áll a tinédzserekhez?

Z. B.: Így írok. Azt hiszem, hogy nagyjából mindenkinek így írnék. Szeretem a tömör mondatokat, és azt, ha úgy érzi az olvasó, ott van abban a térben, mindent hall és lát. Elképzelhető, hogy a filmes hátterem miatt, de azért megjegyzem, hogy a Háború és békében is vannak részek, amelyek olyanok, mint egy kézikamerás filmjelenet. Például Rostovéknál a névnapi ünnepségen halljuk a gyereklábak közelgő dübörgését, a muszlinszoknya susogását, majd csattan a kilincs, és Natalja tévedésből beront a felnőttek közé. Szinte a szagokat is érezzük. Ez a több érzékre ható leírás, szerintem alapvetően egy regénytechnika. Nem én fedeztem fel. De tény, hogy szeretem használni.

hvg.hu: A regényben a korabeli Budapest utcáit, tereit, helyeit egészen részeletesen írja le. Ha akkor Hitler térnek nevezték a mai Kodály köröndöt, akkor úgy szerepel, és lábjegyzetben megmagyarázza, miről is van szó. Fontos szempont volt a valóságos helyek hiteles szerepeltetése?

Z. B.: Ez volt az a regényem, amelyben a legjobban eltávolodtam a komfortzónámtól. Eleve egy II. világháborús regényt írtam egy olyan témáról, amelyben családilag nem vagyunk érintettek. Másrészt Budapest nekem nem a szülővárosom, noha sokszor jártam ott. De én csak úgy tudok történelmi regényt írni, ha tudom, hogy a dolgok „a helyükön vannak”. Ehhez sokat kell olvasni, járni, tematikus várossétákra menni. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy a barátaim is sokat segítenek. Mártonffy Gábor budapesti építész barátom például közlekedéstörténeti kérésekben.

Egy példa: először egy kitalált utcába költöztettem a főhőseimet, és ő elolvasva a kéziratot figyelmeztetett, hogy Budapesten nincs is Viadal utca. Mondtam neki, hogy tudom, szándékosan írtam, mert annyi helyen volt csillagosház, az én regénybeli családom pedig fiktív, nem akarom rápakolni egy utcára, amelynek megvan a valós története. Ő viszont azt mondta, ez nem jó, hogy a többi mind stimmel, és pont ez lógjon a levegőben. Mondjam meg neki, a történet szerint mi kell abba az utcába, és majd ő megkeresi nekem. Nem lehet a gettó része, és ne legyen benne olyan csillagos ház, amelynek jól ismert története van, lehetőleg keskeny legyen, de 44-ben járjon rajta villamos – soroltam neki. Nem hittem, hogy létezik ilyen. Egy hét múlva írt, hogy megvan: választhatok a Szinyei Merse Pál utca és a Felsőerdősor között. És a 46-os a villamosom. Igaza volt. Ráadásul ennek köszönhetem a Hitler tér közelségét is, ami egy elég kijózanító mondatot tett lehetővé már az első oldalon. Nagyon sokat jelentettek számomra a Gáspár Zsuzsával folytatott beszélgetések is, aki tősgyökeres budapesti, maga is szerkesztő, ráadásul dramaturgiai tapasztalattal, és nem utolsósorban holokauszt-túlélő.

Zágoni Balázs

Mészáros Péter

hvg.hu: A regényből sok mindent meg is tanulhatnak az olvasók, van sok szómagyarázat is lábjegyzetelve. 

Z. B.:  Nehéz teljesen kikapcsolni az edukációs elemeket, ha az ember gyerekeknek, vagy tiniknek ír, hiszen lehet, hogy a világnak, a történelemnek ezzel a szeletével most fognak először találkozni. És szerintem a felnőttek közül sem tudja ma mindenki, hogy hol volt az a bizonyos Banántorony. De ahogy bővült az első meseváltozattól a 400 oldalas regényig, az Ocskay-munkaszázadtól az egész 1944-es esztendő bemutatásáig a sztori, én magam is rengeteget tanultam. Mintegy 350-400 visszaemlékezést olvastam el, a legtöbb a csillagos házakban, és a védett házakban töltött időszakról szólt. Az ezekben leírt „kis színesek” közül sok be is került a regénybe. Például, ahogy a zsidó nagytata a katekizmust tanulja egy hokedlin ülve a konyhában, abban a képben rengeteg minden benne van.

Volt legalább félszáz ilyen kép, történetszilánk, amit igyekeztem úgy beépíteni a történetbe, hogy ne váljon tőle zavarossá a sztori. Ilyen például a Konrád György által leírt jégpálya is: amikor mínusz húsz fokban, a bombázás alatt a ház tetején jégpályát öntenek, mert a gyerekek játszani, korcsolyázni akarnak, még akkor is, ha közben az oroszok repülőből géppuskáznak. Ezeket nem hagyhattam ki. És azt sem, ami engem nagyon érdekelt, hogy mennyire hullámzott a remény felnőttekben, gyerekekben egyaránt. Egyik pillanatban azt érezték, hogy hamarosan megmenekülnek, a másikban azt, hogy nincs esélyünk. A regény által bemutatott egész évet áthatotta a remény hullámvasútja.

hvg.hu: A felkavaró alaptörténeten túl a kötet végül is két fiú barátságáról szól. Egy kapcsolat dinamikájáról. Mint ilyen, bármely korban játszódhatna.

Z. B.: Végső soron azt próbáltam kideríteni, hogy egy ilyen helyzetben meddig tudnék kiállni a zsidó barátomért. Mit tennék meg, mit nem tennék meg? Mikortól válna kínossá számomra ez a barátság? A közösségvállalás kérdése foglalkoztatott nagyon. Minden szerepelő más utat jár be e téren, más pontig hajlandó elmerészkedni a szolidaritásban. Szerintem, az egyik legfájdalmasabb mondat az, amikor a már alaposan meghurcolt családú zsidó fiú legjobb nem zsidó barátja az tudja mondani, hogy „ti zsidók, azért alapvetően mindig jól jártok”. Szerencsére ezt utóbb ő is megbánja.

hvg.hu: Ez egy elsősorban tinédzsereknek szóló könyv. Fogják olvasni? Azoknak van igaza, akik azt mondják, hogy a mai gyerekek, tinik már nem olvasnak, vagy azoknak, akik a könyveladási statisztikákat lobogtatják, amelyek szerint épp az ifjúsági irodalom szárnyalása látszik? Röviden: most olvasnak vagy nem olvasnak a tinik?

Z. B.: A gyerekek számára alapvetően a szülők vesznek könyvet. A szülők vágya, hogy a gyerek olvasson. Sokszor akkor is, ha ő ugyan semmit nem olvas, de a gyerek azért csak olvasson. Ezért van annyi gyerekkönyv. A tini, és azon belül a kis tini korosztály egy viszonylag elhanyagolt réteg, nekik nem olyan könnyű írni. És pont azon a határon vannak, amikor már nem a szülő dönt a könyvekről. Ugyanakkor borzasztóan fogékony időszakról van szó. Bevallom őszintén, néha kaján örömmel szoktam a felnőtteknek író kollégáimra gondolni, mert azt gyanítom, hogy én sokkal nagyobb hatással tudok lenni a következő generációkra, mint ők, hiszen én ebben az érzékeny korban tudok nekik történeteket mesélni. Hogy olvasnak-e a tinik? A könyveim és más nekik szóló könyvek megjelennek, jól fogynak, jók a visszajelzések. Tudomásul kell venni, hogy ez nem az a korszak, ami az internet előtt volt, nem fognak visszajönni a sok tízezres példányszámok. De a könyv szerintem még sokáig velünk marad.

hvg.hu: A vészkorszakról szóló közbeszédet, mint mindent Magyarországon, átitat a politika. Nem foglalkoztatja, hogy a kötet bármikor bekerülhet egy ilyen diskurzusba?

Z. B.: Íróként elértem abba a korba, amikor ezt meg kellett írnom, aztán lesz, ami lesz. Ha támadják, támadják. Én azt tudom mondani, hogy saját képességeimmel, két és fél év alatt, ezt így tudtam megírni, ilyennek látom ezt a korszakot, miután elolvastam nagyon sok visszaemlékezést. És azt kívánom, hogy szülessenek akár ennél jobb ifjúsági könyvek. Ha jobbnál jobb regények jelennének meg a korszakról, talán sikerülne feldolgoznunk ezt a közös traumát, és csökkenteni a megosztottságot. Összességében az, hogy meghatározott ideig egy a másik ember bőrébe bújhatunk, az egyik legjobb dolog, amit az irodalom adhat.

Zágoni Balázs

Mészáros Péter

hvg.hu: Örülne, ha a könyvét tanítanák az iskolákban? Ha kötelező olvasmány lenne A csillag és a százados?

Z. B.: Ahogy Kányádi mondta: ki a fene szeretne kötelező irodalom lenni? A felfedezés örömét veszi el, ha kötelező irodalom lesz. Egyébként, néhány mesém a Barni mesék sorozatból szerepel Romániában magyar irodalom tankönyvekben. Úgy gondolom, nagyon sok minden függ a pedagógustól. Ha egy tanár jónak tart egy könyvet, akkor is, ha nem kötelező irodalom, felhívja rá a figyelmet, a gyerekek elolvassák és közösen megbeszélik az olvasmányélményeiket, az nagyszerű dolog. Manapság sokszor már eleve egyfajta politikai döntés, hogy mi kerül be a tantervbe, a kötelezők közé. És akkor az adott mű onnantól valakinek azért tetszik, mert benne van, van akinek meg azért nem tetszik, mert benne van. Ne ez alapján dőljön el.

hvg.hu: Ön szerint akkor úgy általában sem egy jó „intézmény” a kötelező irodalom? Vagy azért kell néhány mindenkinek előírt irodalom?

Z. B.: Ez nehéz kérdés. Biztos vagyok benne, hogy sok gyerek nem olvasna el fontos könyveket, vagy egyáltalán semmit, ha az nem volna az iskolai program része. Van, akit az iskolában kell rászoktatni az olvasásra, mert olyan családból jön, ahol egyáltalán nincs könyv. De nagyon sok múlik a pedagóguson, hogy ő vonzóvá tudja-e tenni az olvasást. Erdélyi magyarként nekünk a román oktatással szemben mindig is volt egy ellenérzésünk, ezt valószínűleg generációkon keresztül hordozzuk. Ennek ellenére nekem a középiskolai romántanárom volt az, aki elérte, hogy elkezdjem olvasni és szeretni a román irodalmat. Olyan okosan és szeretettel beszélt róla. És ez a szeretet ragályos volt.

hvg.hu: A könyvei hozzáférhetők románul? Le szokták fordítani némelyiket?

Z. B.: Cseh nyelvre két meséskönyvemet már lefordították, de románul a mai a mai napig csak egy vékony válogatás jelent meg, az is egy magyar kiadónál, a kolozsvári Koinóniánál. Közvetlenül a Covid előtt a Barni könyvét és A gömböt majdnem lefordította egy-egy bukaresti kiadó, de a folyamatba bekavart a járvány, utána pedig valahogy elült a dolog. Eléggé párhuzamos társadalmakban élnek a magyarok és a románok Erdélyben. Éppen ezért szeretném, ha megjelenhetnének a könyveim románul is.