Egyszemélyes fiúzenekar az Arénában - kritika a Gladiátor II-ről
Vissza tud-e jönni a Napóleon mélységeiből Ridley Scott? Érdemes-e Russell Crowe után még bárkinek is gladiátorkodnia? Nem a digitális páviánokon múlt, hogy a Gladiátor II alig mutat életjelet. Kritika.
Vannak egyértelmű jelei, ha egy műfaj hanyatlásnak indul. Ilyen például, amikor Christopher Lambert bukkan fel húzónévként vagy Paul W.S. Anderson (nem összetévesztendő Paul Thomas Andersonnal) jelentkezik be a rendezésre.
Amikor 2000-ben mozikba került a Gladiátor, Ridley Scott szandálos-kardozós filmje, egy pillanatra úgy tűnt, hogy a „sword & sandal”, ez az utoljára az ötvenes-hatvanas években divatos műfaj (lásd Ben-Hur és a jóval olcsóbb olasz Herkules-filmek) ismét szárnyra kap. És majd jönnek szépen sorban a kidolgozott felsőtestű szandálos harcosok, ezek a történelemből, a mítoszokból vagy egyenesen a Bibliából ismert alakok, és olyan elánnal rántanak kardot, mint Russell Crowe, aki élete alakítását nyújtotta a rabszolgasorba taszított hadvezér, Maximus szerepében.
Az, hogy nem így történt, természetesen nem szegény Christopher Lambert hibája, ő csak tette a dolgát és példás gyorsasággal meglovagolta a szandálos-kardozós hősök iránt támadt hirtelen keresletet (Druidák, 2001). Lambert megelőzte fél Hollywoodot: Brad Pitt (Trója), Colin Farrell (Nagy Sándor), Clive Owen (Artúr király), Gerald Butler (300) Jake Gyllenhaal (Perzsia hercege), Michael Fassbender (Kilencedik légió) is csak a nyomában kullogott, nem beszélve az olyan notórius későn érkezőkről, mint Dwayne Johnson (Herkules).
Ha épp nem az általa indított Alien-sorozat lerombolásán szorgoskodott, Scott is visszajárt a kard- és szandál-szaküzletbe, ennek köszönhetjük az olyan nagyköltségvetésű melléfogásokat, mint a Mennyei királyság és az Exodus. Kevesen képesek rá, hogy unalmasan válasszák szét a Vörös-tengert, az Exodusban Ridley Scottnak ez is összejött. Aztán jött a Resident Evil-filmekkel elhíresült Paul W.S. Anderson, hogy megadja a műfajnak a kegyelemdöfést: úgy tűnt, a Vezúv nála nemcsak Pompejit temette be hamuval (Pompeji, 2014) hanem az egész szandálos ügyosztályt.
Ezzel nagyjából meg is érkeztünk a mába. Jó hír, hogy a mindjárt 87 éves Ridley Scott továbbra is szórakoztató dolgokat művel, kevésbé jó hír, hogy ezt nem annyira a filmjeivel, inkább a nyilatkozataival teszi. Legutóbb például a történész szakmát küldte el melegebb égtájakra, miután a földhözragadt szakemberek arra vetemedtek, hogy rámutattak Scott Napóleon-filmjének történelmi pontatlanságaira.
A fiatalos lendületű művész ezek után még azt is közölte a világgal, hogy épp itt az ideje megkapnia az Oscart, ami eddig rajta kívülálló okok miatt, bűnös módon elkerülte. Annyiban igazat kell adnunk Ridley Scottnak, hogy a Napóleon nem a történelmi hitelességen vagy hiteltelenségen bukott meg, hanem mert a kellően profi csatajeleneteket leszámítva majdhogynem nézhetetlen volt. Különösen azok a jelenetek voltak fájóak, amelyekben színészek beszéltek színészekkel, ami egy filmben viszonylag gyakran megesik. Mindenesetre Scott munkamániáját dicséri, hogy mintha mi se történt volna, a Napóleonból egyenesen a Gladiátor II forgatására tartott, talán haza se ment ruhát váltani a két gigaprodukció között.
Ami az eredményt illeti, az új Gladiátor mindenképpen előrelépés a Napóleonhoz képest. Azok, akik a mai napig Joaquin Phoenixet látják rémálmaikban kétszarvú császári kalapban, már a kezdő képsorok láttán nyugalomra lelhetnek: semmi abszurd vagy nevetséges nincs abban, ahogy Paul Mescal, Russell Crowe örökségének folytatója felveszi a harcot az otthonát megtámadó rómaiakkal, és mivel ez a film eleje, méltó módon elbukik.
A hajóostrom is minőségi munka, pont úgy fest, amilyennek a hajóostromoknak kell festeniük egy olyan filmben, amelynek csupán a forgatására (tehát a marketingköltségeket nem számolva) 250 millió dollárt költöttek. Kicsit gépies, kicsit vontatott az egész, mint egy hétköznapi hollywoodi erődemonstráció, de sikkasztani nem sikkasztott senki, ott van a pénz a vásznon, az a néhány szó pedig, ami a drámai nyitányban Mescal száját elhagyja, ugyancsak nem ad okot különösebb aggodalomra. Igaz, túl nagy várakozásokra sem.
Ugyanez a többi fontosabb szereplőről is elmondható , akik hamarosan benépesítik a folytatást: jön Pedro Pascal, a fölösleges vérontásban megfáradt római hadvezér, és jön Denzel Washington, akinek ravaszsága egy híres magyar bábfilm sárkányfűárusának ármánykodásaival vetekszik. A császári trónon két jobb sorsra érdemes karakterszínész (Joseph Quinn, Fred Hechinger) vicsorog, és az első részből visszatér Connie Nielsen és a Colosseum is, hasonlóan fontos szerepekben. A nagyszabású szandálos filmek sajátja, hogy néha átsétál a háttérben egy-egy nagy brit színész, hogy mondjon valami jelentőségteljeset tógában: ez a szerep az első Gladiátorból átemelt Derek Jacobira hárul, de kapott néhány szót és egy gonosz nézést a Fauda című sikersorozat fő kommandósa, Lior Raz is.
Nem rajtuk múlt, hogy ez most nem jött össze, még csak nem is Paul Mescalon, aki korrektül kigyúrta magát, és egy érdekes színészi kísérletet is magára vállalt. Ha a Gladiátor II. arra kereste a választ, hogy megfér-e egymás mellett a Sally Rooney-féle milleniálok rezignált szomorúsága a római gladiátoriskolák mogorva világával, akkor a vállalás sikerrel zárult. Mescal érzékeny tekintete antikolt formában is működik, és miközben a szomorú szemű gladiátor jelentőségteljesen a távolba réved, Denzel Washington főintrikusi tevékenysége hívatott némi feszültséggel szolgálni. Semmit nem von le Washington színészi nagyságából, hogy erre még ő sem képes: intrikusi tevékenysége abban merül ki, hogy egyszer leitat egy tógás mellékszereplőt, máskor pedig olyan bölcsességeket beszél, amikbe egy szerencsesüti is belepirulna.
Szót sem érdemelne az egész, ha nem a 2000-es évek egyik legkedveltebb hollywoodi produkciójának folytatását látnánk, csupán egy lábszagú szandálos szösszenetet. Ez esetben persze nem költöttek volna 250 milliót a filmre, amiből tellett cápákkal megtámogatott vízi csatára a Colosseumban, vérengző páviánok hadára vagy éppen egy felnyergelt harci rinocéroszra. Arról mintha mindenki megfeledkezett volna, vagy egyszerűen nem mertek szólni Scottnak, hogy az első Gladiátor legspeciálisabb effektje nem cápa vagy majom volt, hanem egy ósdi analóg trükk: az a tűz, ami Russell Crowe harcosát hajtotta. És amihez oly jól passzoltak Hans Zimmer kísérőzenéjének andalító dallamai.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
