Isten soha nem került volna be a Beatlesbe – a HVG karácsonyi könyvajánlója, 2. rész
Továbbra is mély meggyőződéssel valljuk, hogy a legjobb ajándék a könyv. A választás viszont nem mindig könnyű, ezt igyekszünk leegyszerűsíteni a hagyományos karácsonyi könyvajánlónkkal. Második rész.
Jón Kalman Stefánsson: Sárga tengeralattjáró
Az eleve fura, hogy Magyarország egyik legnépszerűbb írója izlandi, pedig Jón Kalman Stefánsson könyveit (amelyeket két kiadó is gondoz) elkapkodják, ha erre jár, popsztárokat megszégyenítő rajongás veszi körül, hosszú sorok állnak az aláírásáért. Miközben általában egy tőlünk nagyon távoli világ fura alakjairól ír, a szigetország rideg tájairól, és persze ezzel együtt az élet nagy kérdéseiről: halálról, elmúlásról, Istenről, emlékezetről, magányról, szerelemről. És ami itt most, a legutóbb magyarul megjelent regényében különösen fontos: a zenéről. A történeteibe mindig sok önéletrajzi elemet épít be: az édesanyja korai elvesztését, az alkoholba menekülő apjával való rideg viszonyát, a vidéki életet, a halfeldolgozói munkát. Mindezek a Sárga tengeralattjáróban különösen fontossá válnak. Ez az eddigi legszemélyesebb regénye Stefánssonnak.
Az egyik kulcspillanat az, ahogy az apja egy autóút során közli vele két mondatban, hogy meghalt az édesanyja: „Megköszörüli a torkát, két kézzel fogja a Trabant kormányát, úgy szorítja, mintha attól félne, hogy elszakad a kocsitól, háromszor is megköszörüli a torkát, majd megszólal, tekintetét az útra szegezi: Attól tartok, hogy édesanyád meghalt. Negyedszer is megköszörüli a torkát, bólint és hozzáteszi: Igen, ez tény, attól tartok, hogy ez tény.” Ebből következik aztán minden. A gyásznak a lehetetlen feldolgozása, amiben az apja egyáltalán nem segít, a vágy egy saját, biztonságos helyre, például egy sárga tengeralattjáróra (ami lehet akár a könyvtár is), és az is, hogy ebben egy állandó társa van: a zene. És különösen a Beatles. A keretsztoriban egyébként Paul McCartney-t látja egy parkban ücsörögni, hozzá akar odamenni, kérdezni tőle valamit, de előtte alaposan át kell gondolnia mindent: ebből áll a regény. Ja, és kisfiúként, a vasárnapi bibliakörben megállapítja, hogy nagyon gyengék az ott előadott dalok, amelyeket ő Isten dalainak gondol. „Isten soha nem került volna be a Beatlesbe. Ilyen dalokkal még a Rolling Stonesba sem” – állapítja meg. (B. I.)
Jelenkor Kiadó, 401 oldal, 5299 forint
Alan Bennett: A királynő olvas
II. Erzsébet kisugárzásának a forrását sokszor azonosították abban a képességében, hogy felületként jelent meg, amely bármit visszatükrözött, amit az emberek bele akartak látni. Alan Bennett ebben a pimaszul kedves regényben történetesen az olvasót látja bele – egy olyan minőséget, amellyel nem feltétlenül mosták volna össze a királynő személyét, hiszen ha a szabadidő eltöltéséről van szó, a néhai uralkodót sokkal nagyobb eséllyel láttuk a lóversenypályán vagy egy vadászaton, mint a könyvtárban. De épp ez a feszültség lesz a történet mozgatórugója. És Bennett királynője még Balmoralban is Proustot olvas, ahelyett, hogy fácánra vadászna – az udvari és a politikai gépezet legnagyobb aggodalmára. Lehet, hogy az olvasás már az uralkodó mentális hanyatlását jelzi? – teszik fel a – mint kiderül, minden valóságalapot nélkülöző – kérdést.
Bennett összetéveszthetetlenül idézi meg a királynő vonásait, gesztusait – még a jellegzetes hanglejtését is kihalljuk a szövegből –, de közben felépít egy párhuzamos karaktert, egy olyan uralkodót, akit a véletlenek szerencsés (az udvartartás szerint szerencsétlen) egybeesése folytán rabul ejtenek a könyvek, és még a jellemének oly erős tartóoszlopát, a kötelességtudatát is megrendítik. A nyolcvanas éveiben járó királynő így aztán egy egyetemista bölcsészt megszégyenítő tempóban és étvággyal kezdi el falni a könyveket, és ez nem marad következmények nélkül. Például a királynő intézményből emberré alakul az olvasásnak köszönhetően.
Ennek a könyvnek minden egyes oldala arról árulkodik, hogy a szerzője nagy élvezettel írta, és ez meghatározza az olvasás élményét is. Az olykor metsző, máskor empatikus szatíra mögött pedig kibontakozik az üzenet, amelyet a királynő az elmélkedései során megfogalmaz magának: „Az irodalom egyfajta nemzetközösség, a könyvek: köztársaság.” (V. É.)
Magvető Kiadó, 152 oldal, 4499 forint
Polcz Alaine: Kit szerettem? Mit szerettem?
Hogyan nézzünk szembe a halállal, amikor eljön azokért, akiket szeretünk? Ha valaki, akkor erre Polcz Alaine tudta a választ. Olyan otthonosan mozgott a lét-nemlét határmezsgyéjén, annyi mindent látott, érzékelt ott, és úgy tudott ezekről a ki sem mondható tapasztalásokról írni, hogy egyszerre borzongunk és nyugszunk meg tőle. Kit szerettem? Mit szerettem? című esszékötetében többek között férje, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes és más híres író- és művészbarátai emlékét idézi meg. Ebbe az emlékidézésbe éppúgy beletartoznak a kamaszos évődések, a közös nyaralások, az erdélyi hazalátogatások, a mostanra irodalomtörténeti jelentőségű értelmiségi körök, az azokban képződő barátságok, boldog és kevésbé boldog házasságok, mint az utolsó együtt töltött órák.
Polcz Alaine végtelenül érzékenyen, ki tudja, hány életre elegendő bölcsességgel, közben mégis plasztikusan, pátosz nélkül tárja elénk azt, amivel évtizedeket töltött a hospice-mozgalom magyarországi alapítójaként: a búcsúzásokat és az oda vezető utakat. Mindenki a saját halálát éli – írja egy helyen, de a haldoklók küzdelme mellett az életben maradókét sem maszkolja el. Közben mesél. Elmeséli, miként volt belé szerelmes Weöres Sándor úgy, hogy abból ő évtizedekig semmit nem vett észre. Aztán azt is elmeséli, hogyan tartotta a lelket Károlyi Amyben „Sanyika” halála után. Mesél a barátnőjéről és gépírónőjéről, Mártáról, akivel Mészöly, Nádas és Esterházy is gépeltetett, és aki tönkrement abba, hogy megpróbálták jelentésekre bírni. A gyerekkor ízeiről, a vetrecével evett puliszkáról mesél, meg arról, hogy hiú létére miért járt a férje ruháiban, amikor özvegy lett. És főleg arról, hogy a halál árnyékában is lehet nagyon, nagyon szeretni az életet. (N. N.)
Jelenkor Kiadó, 232 oldal, 3499 forint
James Hollis: Tartalmas élet
A neves pszichoanalitikus a pszichoterápia során gyakran mondja a pácienseinek: „Nem a gyógyítás a lényeg, hiszen ön nem beteg, ön maga a folyamat. A terápia arról szól, hogyan lesz érdekesebb az élete saját maga számára – tele kalanddal, olyan hétköznapi döntésekkel, amelyek egyszerre teremtik meg és fejezik ki az értékeit.” Magyarul most megjelent könyve tulajdonképpen ennek a folyamatnak a végigkísérése – rengeteg kérdésfelvetéssel és értő irányítással a lehetséges válaszok megtalálása felé. A könyv címe valóban megragadja a lényegét: nem eltagadva az élet nyomorúságát segít hozzá ahhoz, hogy értelemmel töltsük meg azt.
Carl Jung követőjeként James Hollis is osztja azt a nézetet az elméről, miszerint az ego, ez a tudatos hang a fejünkben, amelyet önmagunknak tekintünk, valójában csak apró része az egésznek. És mivel valami folyton fut a háttérben, a pszichoanalitikus szerző azt mondja, meg kell próbálnunk tetten érni, hogy mi történik a tudattalanban. A könyvében, nyilván anonim módon, a saját terápiás pácienseinek a történetei is visszaköszönnek, akik csak életük közepén jönnek rá, ahogy egészen addig mások elvárásainak tettek eleget, legyen szó a családjukról, a társadalomról, miközben a saját életük elvárásainak nem hogy nem tettek eleget, de még csak tisztában sem voltak velük. Ezt a hamisságot segít kiiktatni a mindennapokból és persze az élet egészéből.
Egy önismereti utazásnak mindig van jelentősége, de ez a könyv egész különlegesen rezonál mai világunkra, amelyben rengeteg inger téríti el a figyelmünket attól, ami bennünk van, és ami bennünk zajlik, és ami akadályoz abban, hogy felfedezzünk mélyebb célokat az életünkben. Hollis nagyon jól követhető, inspiráló szövege talán kiharcolja, hogy megálljunk, közelebbről és őszintén átértékeljük azt, amerre az életünk tart. Ebben a minőségében pedig sokkal több, mint ajándék. (V. É.)
Park Könyvkiadó, 280 oldal, 4999 forint
Cyril Gely: Hasadás
Ez a kisregény tulajdonképpen egy hosszú, feszült párbeszéd krónikája két tudós között. (Valós szereplők valós történetét dolgozta fel, és ki tudja, mennyi fikcióval fűszerezte azt Cyril Gely.) Egyikük Otto Hahn, aki 1946-ban átvette a Nobel-díjat a maghasadás felismeréséért, leírásáért. A másik Hahn korábbi munkatársa, Lise Meitner, akivel együtt tették ezt a világot átalakító felfedezést, de akinek zsidó származása miatt az utolsó pillanatban el kellett menekülnie Berlinből a nácik elől. A menekülésben Hahn segített, ezzel a nő életét megmentve, és egyben megfosztva őt a tudományos dicsőségtől. Végül ugyanis nem közösen jegyezték a felfedezést, hanem azt kizárólag Hahnnak tulajdonították.
A díj átvétele napján azonban a Stockholmban élő Meitner meglátogatja a szállodában Hahnt, és kérdőre vonja, miért nem beszélt soha arról, hogy nélküle nem jutott volna el a felfedezésig. A felfedezésig, amely elindította az atomkorszakot. „Hahn emlékszik, hogy elsírta magát 1945. augusztus 6-án a Farm Hallon, amikor a BBC közölte, hogy ledobtak egy atombombát. Aznap este úgy érezte, hogy ő a felelős több százezer ember haláláért. Elvégre is az ő 1938 decemberében tett felfedezése nyitotta meg az utat a bomba megalkotása előtt. Minden a maghasadásból eredt.” Hahn azzal a kettős tudattal él (amiről többek között az Oppenheimer című film is szól), hogy tett egy óriási felfedezést, ami azonban szörnyű fegyverek kifejlesztését is lehetővé tette. Másrészt otthon maradt német tudósként viaskodott a bűntudattal is. „…egy röpke pillanatra szemügyre veszi magát a tükörben. Borzongás nélkül bele tud nézni. Igazán szörnyű volt, ami a háború alatt történt Németországban, de nem érzi magát sem bűnösnek, sem felelősnek. Hogy hiheti azt bárki, hogy a németek többsége tudott a gázkamrák létezéséről? A hazája nem rosszabb a többi országnál. Végtére is nem Hitler dobott atombombát Hirosimára.”
Mindezek a dilemmák kerülnek szóba a letehetetlen kisregényben. Hahnnak némi keserű bosszút is el kell viselnie a nőtől. Nekünk, olvasóknak pedig az író adja fel a leckét: a könyv becsukása után még jó sokáig töprenghetünk az abban megfogalmazott kérdéseken. (B. I.)
Trend Kiadó, 199 oldal, 3499 forint
Szép Ernő: Ádámcsutka
Szép Ernő: Mikor városunk még szebben hanyatlik
Kétszer is megszólalt 2024-ben a Szép Ernő-riasztó. Ez a Szép-szimpatizánsokba beépült szerkezet akkor ad ki azonnali vásárlásra felszólító hangot, amikor a Lila Ákác szerzőjétől bármi megjelenik a piacon: regény, novelláskötet, összegyűjtött versek, cikkgyűjtemény, fotó, képeslap, fogpiszkáló, sétabot, nyakkendő vagy dózni. Hogy mi a fene az utóbbi, azt a gyakorlott Szép Ernő-olvasó jól tudhatja; hát nem egy versforma, ennyit segítségül. Szép Ernőt olvasni azért is jó, mert temérdek ilyen régi pesti kifejezés és korabeli szleng jön szembe a szerencsés olvasóval, meg még annyi minden más is ebből a letűnt világból. Például maga a szerző, aki megrögzötten magáról ír, és mindig két nőt szeret, természetesen egyszerre. Így van ez a Lila Ákácban és így a folytatásának tekinthető – idén újra kiadott – Ádámcsutkában is. Bár a szeret kis túlzás talán, mert már a második fejezetet így kezdi az íróra hasonlító elbeszélő: „Van egy szeretőm, akit nem szeretek.”
Réz Pál szerint az 1935-ös Ádámcsutka fáradtabb, bágyadtabb regény az 1919-es Lila Ákácnál. Ezzel nem is vitatkozunk, csupán annyit tennénk hozzá: soha élvezetesebb bágyadtságot. Az olvasmány életmódtanácsokkal is szolgál: nemcsak a két nő egyszerre szeretésének vagy nemszeretésének kockázataira hívja fel a figyelmet, de azok számára is intő példa lehet, akik azzal a felelőtlen gondolattal kacérkodnak, hogy az írásból élnének meg. Az Ádámcsutka főhőse, ez az állandó pénzhiánnyal küzdő, hajszolt íróember szomorúan jegyzi meg, hogy karácsonykor nem Krisztusról ír verset, hanem egy reklámozandó szappanról. Szép Ernő, a cikkíró valóban rengeteget termelt, kiadatlan hírlapi írásait – a Budapestről szólókat – Zeke Gyula gyűjtötte nemrég kötetbe Mikor városunk még szebben hanyatlik címmel. Pazar válogatás, idén csaptunk le rá, pedig 2023-as megjelenés. Az az átkozott Szép Ernő-riasztó az oka, nem jelzett időben. (K. G.)
Ádámcsutka – Magvető Zsebkönyvtár, 318 oldal, 2999 forint
Mikor városunk még szebben hanyatlik (Közreadja Zeke Gyula) – Balassi Kiadó, 440 oldal, 4800 forint
Nyáry Krisztián: Itt kávéztak ők
A Szép Ernő-rajongás ennyivel nem ért véget, és erre nem is nagyon kell ürügyet keresni: egy Szép Ernő-verssel, A kávéházi emberrel (1908) indul az új Nyáry-kötet, sokadik darabja a nagy művészek viselt dolgait – szerelmeiket, étkezési és egyéb szokásaikat – tárgyaló, jól ajándékozható sorozatnak. A soron következő nagy téma a kávéház, és hát, kinek ne lennének nosztalgikus érzései ez ügyben: álljon is meg az élet egy percre, mindenki gondoljon most a szívéhez legközelebbi kávéházra, arra az egyre, ahová mindig be akart ülni, de – minő balsors! – a koránál fogva ezt soha sem tehette meg. Istenem, ha a Bucsinszkyba egyszer, csak egyetlen egyszer! Nyáry meghallotta a Bucsinszkyba vágyók sóhaját is, külön fejezetben tárgyalja a belső tereiben „az amerikai gengszterfilmek díszletét” idéző helyet, ahol a fémszékeket Kozma Lajos tervezte, és kéznél volt a kor népszerű francia szexlapja, a Sex Appeal is.
Zeke Gyula emlegetett újságcikk-gyűjteményében is fontos szerepet játszik a kávéház, és persze Nyárynál is felbukkan a kávéházban szomorkodó Szép Ernő alakja. Szomorkodott ő az Andrássy út mindkét oldalán, a Japánban éppúgy, mint átellenben, a Palermóban. Utóbbiban a halála után kísértett is egy kicsit, nemcsak az utókorra hagyományozott sztorijai, hanem az örökül hagyott nyakkendői által. Amikor a nyakkendős-sztori megesett, már Brazilnak hívták a műintézményt, és eszpresszó volt. Nyáry végigköveti a Brazil sorsát is, amelyet 1978-ban egy szomorú napon a Köjál pecsételt meg. Az abszurd mai szlogennel élve: meghalt, mégis túlélte, Ha máshogy nem is, egy Petri György-versben mindenképpen. Nyáry derűs kávéházsirató könyvében ez is megtalálható. (K. G.)
Corvina Kiadó, 309 oldal, 9990 forint
Steven Bartlett: Egy CEO naplója
Steven Bartlett szédületes felemelkedése már önmagában olyan sztori, amely filmre kívánkozik, de a 25 éves korára milliárdos vállalkozó elébe vágott ennek, és könyvben írta meg mindazt, amit a vezetésről, a kreativitásról, a sikerről és úgy általában az életről gondol. A botswanai születésű Bartlett még mindig csak 30 éves, és önreflektíven meg is jegyzi rögtön az elején: ki vagyok én, hogy ilyen könyvet írjak? És persze lehet sorolni, hogy több mint negyven cégben befektető, több ezer embert foglalkoztat, hogy a cégeinek az összértéke a csúcson meghaladta az egymilliárd dollárt, nem is szólva arról, hogy övé az egyik leghallgatottabb és legértelmesebb podcast, de a könyv valójában önmagáért beszél, és a benne foglaltakkal indokolja meg, hogy minek is kellett megírnia a szerzőnek. Ráadásul Bartlett távolról sem csak a saját tapasztalataira támaszkodik, minden fejezeten érezhető, hogy nem spórolta meg a kutatást, és olyan emberek perspektíváit is beemeli, akik a maguk területén – nemcsak az üzletben, hanem a tudományban, a sportban vagy épp a szórakoztatóiparban – kiemelkedőt nyújtottak.
A szerző 33 „törvényt” alkotott meg az üzlethez és az élethez – mint kiderül, több az átfedés a kettő között, mint gondolnánk –, és tényleg nem kell az üzleti életben mozognunk ahhoz, hogy ezeket az iránymutatásokat hasznosítani tudjuk. Bartlett például arra biztat, hogy hibázzunk, mert minél magasabb a kudarcaink aránya, annál több az esélyünk a sikerre. Figyelmeztet arra, hogy ne dugjuk homokba a fejünket, vagy épp legyünk nyitottak a bizarr viselkedésre. Kinyilatkoztatásnak tűnhetnek ezek a tanácsok, de Bartlett ügyel arra, hogy tudományos eredményekkel, esettanulmányokkal alátámassza a mondanivalóját, és persze egy ilyen ember esetében, mint ő, már a saját személyes tapasztalata és gyakorlata is egy kincsesbánya. Szerencsére nem tartotta meg magának a tudást. (V. É.)
HVG Könyvek, 384 oldal, 5500 forint
Isaac Bashevis Singer: Régi igazságok és új klisék
Kinek kell az irodalom? Miért káros az irodalmi cenzúra? Mi egy zsidó író filozófiája és definíciója? Az irodalmi Nobel-díjas Isaac Bashevis Singert új oldaláról ismerteti meg a most megjelent esszékötet, amelyben a kritikai írásain keresztül kerülhetünk közelebb a gondolkodásmódjához, a művészetről vallott nézeteihez. És nagyon izgalmas belelátni abba, hogy az egyik legnagyobb történetmesélőnek tartott író hogyan olvassa és értelmezi a világot maga körül, az írói szerepet, a jiddis identitást, az irodalom helyét és jövőjét, az emberi természetet és szellemet.
A regények és novellák mellett Singer a jiddis prózában is termékeny alkotó volt, de az esszéi, kritikái, nagyrészt ismeretlenek, annak ellenére, hogy szorosan együttműködött fordítókkal, hogy elkészüljenek az angol nyelvű változatok. A most magyarul is olvasható gyűjtemény az író és irodalomtörténész David Stromberg erőfeszítése arra, hogy ezeket az írásokat megőrizze az utókornak. Így aztán nemcsak intellektuális kaland, hanem irodalomtörténeti jelentőségű vállalkozás is ez a könyv.
Különösen visszhangozhat a mai korban például az irodalmi cenzúráról írt esszéje, az eszmefuttatása, ahogy felvázolja a „szabad irodalomhoz” és a „friss, zabolátlan irodalmi nézőponthoz” vezető utat. Ugyanígy érdekesen lehet beilleszteni a mai tartalomfogyasztási szokások mátrixába az irodalom és az újságírás összefonódását tárgyaló írását. És Singer még a tízparancsolatot sem kíméli meg egy gondolatkísérlettől. Spontán, szellemes, és lényegre törő: aki szereti Singer történeteit, a gondolataiban sem fog csalódni. (V. É.)
Park Könyvkiadó, 280 oldal, 4499 forint
További kedvenc olvasmányainkért nézze meg karácsonyi könyvajánlónk első részét is!
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
