Fehér népviseletbe öltözött lányok nézik egy Ferenc körúti gangos bérház belső udvarában, ahogy bő harmincfős, fiatal fiúkból álló csapat népviseletben táncol, verset szaval, majd elhangzik a kérdés: szabad-e locsolni? A válasz természetesen az, hogy „szabad”, ami után a fiúk nem kölnivel, hanem vödörrel, szódásszifonnal öntözik a lányokat. A locsolás után jöhet egy páros tánc, egy kör pálinka, majd sütemények, szendvicsek és persze még több ital, rövidebb és hosszabb formákban.

Érkeznek a locsolók az első helyszínre a Flórián téren

Szentirmai Áron

Sokak fejében mindez vidéki, esetleg hagyományőrző szokásként él, de a Műegyetemi Néptáncegyüttes (MENTE) minden évben így ünnepli a húsvétot, a belvárosban, a cél a társaság összekovácsolása, szórakozás és a közösségi élmény megélése, nem verbuválnak maguknak közönséget, nem külsős szemlélőknek szánt látványosságról van szó. Reggel hétkor volt gyülekező a Kálvin téren, majdnem időre össze is jött nagyjából 30-35 fiú, többségében fiatal. Később megtudtam, hogy ennek a fő oka, hogy az egyesület a 20-as, 30-as éveikben járó fiatalokat vesz fel. Aki korábban is tagja volt az egyesületnek, az maradhat, de mégiscsak egy egyetemi tánccsoportról van szó, ezért a korlát. Sokan nem a BME diákjai, öregdiákjai, hanem a társaság miatt járnak a csoport próbáira, és vesznek részt például a húsvéti locsoláson is. Ádám például gyerekkorában versenyszerűen néptáncolt, aztán ez kikopott az életéből, Franciaországban végzett egyetemet, és miután hazajött, egy táncháztalálkozón szúrta ki a MENTE csapatát, és egyből eldöntötte: hozzájuk akar csatlakozni. Terve idén meg is valósult, április 21-én első alkalommal vesz részt a húsvéti locsolásban.

A Kálvin téri találkozó után egy gyors próba következik, a fiúk ugyanis nemcsak maguk írta versekkel, tánckoreográfiával is készültek. Apró fennakadás, hogy a brácsás nem érkezik meg időben, de hegedű van, a ritmust pedig egy eredetileg locsolás céljára hozott tejeskanna is képes megadni, így rendben lezajlik a próba, és valamivel nyolc óra előtt meg is indul a csapat az első lányos házhoz.

Még egy gyors próba reggel indulás előtt

Szentirmai Áron

A Flórián téren már várják őket a lányok, a parkban három-három asztal, rajta minden jóval, de mielőtt elindulna az eszem-iszom, lemennek a „kötelező körök”: először tánc, majd a versek és persze a locsolás. Miután kiürülnek a vödrök, jó hangulatú beszélgetés kezdődik.

Egyszerre végtelenül idegen és mégis teljesen természetes a jelenség. A járókelők a nap során többször megállnak, szinte mindig előkerül a mobiltelefon, páran fotót is kérnek a fiúktól. Kérdezem is a résztvevőket, hogy nem volt-e konfliktus az utóbbi években, de mind nemleges választ ad. „Az emberektől nem annyira, a villamosvezetőktől kicsit néha félünk, de balhé még nem volt velük se.”

Ok nem igazán akad a balhéra, igaz, szigorúan véve az utazási szabályoknak nem tesznek eleget a srácok, hiszen a lányos házak között a villamoson, metrón egyaránt hangos népdalénekléssel, füttyögéssel, tapsolással vonul a társaság. Egy villamosvezető a hangosbemondóban arra azért megkéri a locsolókat, hogy használjanak több ajtót a fel- és leszállásnál, amit aztán megfogad a társaság, a nap során minden egyes fel- és leszállás előtt a tömegből hangos kiáltások hallatszanak: „Több ajtó! Több ajtó!” Más úgy vélekedik, hogy igazából mindenki tudja, mi történik itt, hogy ez a magyar kultúra része, miért zavarna ez bárkit is? Az utca emberének hozzáállását jól példázza, hogy útközben több autós dudálással üdvözli a fiúkat, egy zebránál pedig – míg pirosat mutat a lámpa – a túloldalon egy fiatal lány néptáncba kezd, zene és ének van hozzá, performance-át hangos tapssal fogadják a locsolók.

A locsolás és a tánc után minden helyszínen étel, ital várta a fiúkat

Szentirmai Áron

Az egyesület elnöke, Varga Péter „Adorján” hivatalosan még csak egy éve tölti be a tisztséget, de mint mondja, már 2019 óta de facto vezetője a társaságnak. „A gimiben kocka voltam, és elhatároztam, hogy ebből elég, az egyetemen szociálisabb leszek” – mondja a Villamosmérnöki Kar (VIK) egykori diákja. Ma már informatikusként dolgozik, de az együttes továbbra is fontos szerepet tölt be az életében. „Elég komoly közösségi élet van a VIK-en, én is több mindent kipróbáltam, de aztán jött a néptánc, és az mindent felülírt. Nem voltam különösen tehetséges, de ha még nekem is meglettek a lépések, akkor bárkinek menni fog” – mondja. Az elnöki teendőket hamarosan átadja, de az együttesben továbbra is aktív lesz. A munkája teljes mértékben önkéntes, egyesületi tagként fizetést nem kap, viszont rendszerint az ő feladata a húsvétihoz is hasonló események megszervezése. Ezekből van még egy pár. Minden évben van tánctábor, télen disznóvágás és sítábor, kétévente pedig fellépés.

A húsvéti programban négy lányos házat látogattak meg a fiúk, házanként több, 8-10 lány várja őket. A helyszínek évről évre változnak – éppen mikor ki vállalja be –, de van olyan lakás is, ahol már évek óta mindig megfordul a csapat. A program jellegéből adódóan (nem meglepő módon) nem óramű pontossággal zajlik, a negyedik helyszín már rendszerint bőven belenyúlik a délutánba. Este pedig locsolóbálban találkozik újra a társaság, ahol hajnalig tartó táncházzal koronázzák meg a napot.

Locsolók és locsolkodók egy pesti bérház udvarán

Szentirmai Áron

A MENTE főként a táncra koncentrál, kezdő, középhaladó és haladó csoportokban várnak bárkit, aki szeretne csatlakozni. Az életkori megszorításon kívül más feltétel nincs, egyetemi egyesületként azonban nincs mindig tagfelvétel, így az érdeklődőknek szemfülesnek kell lenniük. Kifejezetten hagyományőrzés nem szerepel a „tananyagban”, de sokan elkezdenek érdeklődni ezután is, a húsvéti locsolkodás pedig élő példa arra, hogy a kultúrát nem tanítani kell, hanem gyakorolni. Az öltözékét is mindenki magának állítja össze, a kalap elengedhetetlen eleme a szettnek, de ezenkívül is nagyjából egységes a társaság: sötét nadrág, világos (néhány kivételtől eltekintve fehér) ing, sok mellény és legalább annyi csizma is előkerül, de aprólékosan hímzett zakók és ingek is előfordulnak. Van, aki veszi, más a dédapja levetett holmijai közt talált ruhadarabokat, és már kész is a népviselet. A próbákon több népdalt is tanulnak, a helyszínek között a kedvencek rendre előkerülnek, a villamosozás elengedhetetlen kísérője volt az A pozsonyi sétatéren megy a villamos… kezdetű dal.

Bevetésre váró vödör

Szentirmai Áron

Kívülállóként csatlakozni a társasághoz egészen szürreális élmény. Amikor két helyszín között egy metróaluljáróban megáll a társaság egy gyors próbára, teljesen flashmob hangulat kerekedik, szól a hegedű, a brácsa, énekelnek és táncolnak a fiúk, a járókelők pedig sorra állnak meg videózni az esetet. Csak onnan lehet sejteni, hogy nem valami performance-ról van szó, hogy a végén nem jár végig senki egy kalappal.

A hangos ének és a gangos udvarokon visszhangzó kurjongatások ellenére a lakók sem bosszankodnak, az erkélyen állva figyelik a látványosságot, szívesen beengedik a locsolókat is, hogy megtölthessék a vödröket, közben kérdezgetik őket, hogy hogy kik, honnan jöttek, de az, hogy mit csinálnak, nagyjából mindenkinek egyértelmű, hiszen húsvét van. Az egyik házban már az indulóban lévő társaság váratlan ajándékot is kap: egy nő érkezik, kezében torta, kínálja, mondva, hogy tradicionális moldovai süteményről van szó. Jó tett helyébe jót várj – tartja a mondás –, a fiúk így már nyújtják is felé a pálinkát. A kezdeti nyelvi nehézségeket segít áthidalni, hogy az egyik lány beszél románul, ő próbálja magyarázni a nőnek, hogy nem kell félni az átlátszó italtól, jóféle szatmári van benne. Némi hezitálás után a nő elfogadja az italt, az üveg meghúzása után pedig pont olyan arcot vág, mint mindenki, aki először találkozik pálinkával.

A locsolás után a közös tánc sem maradhat el

Szentirmai Áron