Unfairenheit 9/11
Kíváncsisággal vegyes fenntartásokkal ültem be a Fahrenheit 9/11 c. film vetítésére. Az író-rendező-producer Michael Moore köztudomásúan az amerikai radikális baloldal fenegyereke. Szeptember 11. kapcsán főleg azt fájlalta, hogy akkor szerinte több demokrata halt meg, mint republikánus.
A film összes bajsejtelmemet igazolta. Csak egy példa: Michael Moore a Fahrenheit 9/11 c. filmben kegyetlenül ledorongolja Bush elnököt, amiért elhanyagolta Oszama bin Laden elfogását. Ugyanez a Moore még 2002 decemberében is követelte, hogy adják meg bin Ladennek az ártatlanság vélelmét. A Fahrenheit 9/11 csúsztatások, hamisítások, elhallgatások, ferdítések sorozata, magyarán (ellen)propagandafilm, amit a náci vagy kommunista manipulátorok is megirigyelhetnének.
Nézzük a leglátványosabb fogásokat! Moore szerint Bush és kormánya körüludvarolta 2001 márciusában a tálibokat, az Unocal texasi olajcég ugyanis Afganisztánban gázveztéket akart építeni. Ráadásul az elnök így akart a szaúdiak kedvében járni. Bush elnöksége első nyolc hónapját politikai béna kacsaként ülte végig, különben is, idejének 42 százalékában vakációzott. Pontos adatai voltak a várható támadásról, mégsem csinált semmit. Amikor a támadásnak híre jött, percekig bénán ült a székében, de még utána is hosszú hónapokig habozott, és ezután sem igazán koncentrált Oszamára – mondja Moore.
Az afgán háborút különben is csak azért indította meg Bush, hogy elterelje a figyelmet az igazi bűnözőkről, a szaúdiakról. Az USA-ban rekedt bin Laden famíliát különleges eljárás keretében kimenekítette az USA-ból, akkor, amikor mások nem is ülhettek repülőre. Irak megtámadását eleve elhatározták, ezt diktálták az olajtársaságok és a Halliburton, Dick Cheney alelnök egykori cége érdekei. (A filmből – valószínűleg a közelgő választásokra való tekintettel – kimaradt Izrael. Pedig Moore a nagy machinátorokat Izraellel szokta együtt emlegetni.) Irak boldog, békés ország volt, soha nem ártott az USÁ-nak, az mégis megtámadta, hogy a polgári lakósságot halomra ölje. És miért? Hogy Halliburton és az olajtársaságok jól járjanak.
Ezzel szemben a Bush-kormány keményen bírálta a tálib rezsimet, amikor küldöttsége 2001 márciusában Washingtonban járt. Az Unocal gázvezeték építési tervét Clintonék támogatták, de a dolog 1998-ban elhalt. Bush elnöksége első nyolc hónapjának akadályait sikeres vette, a kongresszus megszavazta adócsökkentési tervét, és oktatási programjának jóváhagyása is a legjobb úton haladt. Idejének csupán 13 százalékát töltötte vakációval, igaz, az ovális iroda helyett jobban szeretett Camp Davidben időzni, ahol komplett elnöki hivatal van berendezve.
A szeptember 11. körülményeinek vizsgálatára felállított kongresszusi bizottság egyértelműen felmentette azon vádak alól, hogy tudott volna a várható támadásról (kb. annyit tudott, mint Clinton). Amikor jelentették neki a támadást, éppen egy általános iskolában olvasott fel a gyerekeknek egy mesét, tudta, hogy élő adásban van, ráadásul Ari Fleitscher, akkori sajtófönöke a háttérben egy táblát tartott, rajta a felirat: „egyelőre ne mondjon semmit”. Akkor még nem ismerhették a terrortámadás valós méretét, összes célpontjait. A bin Laden család 30 tagját az a David Clark engedte ki az országból, aki a filmben, mint igaz hazafi, Bushon köszörüli a nyelvét. 2001-ben Clark még a Bush-kormányzatban szolgált. Különben is, szeptember 11. és 13. között nem szállt fel egyetlen polgári gép sem, a szaúdiak is csak szeptember 20. és 25. között utaztak el, miután az FBI kihallgatta őket.
Az afgán háború valódi oka a terrorista kiképzőközpontok, a talibán rezsim likvidálása volt, amit a szaúdiak határozottan elleneztek, pótlólagos hozadéka pedig az ország megszabadítása az önkényuralomtól, demokratikus rendszer kiépítése nemzetközi békefenntartó erők példa nélküli összefogásával. Moore efelett könnyedén átsiklik.
Irak folyamatosan megszegte az ENSZ fegyverzetellenőrzési rendelkezéseit, lőtte az 1991-es megállapodás alapján létrehozott fegyvermentes övezetek légiterében ellenőrzést végző amerikai gépeket. Szaddám menedéket adott palesztín terroristáknak, kegyetlenül lemészárolta politikai ellenfeleit, elnyomta a síitákat. Erről a filmben szó sem esik. Szaddám öngyilkos blöffje – ami talán nem is Amerikának, hanem az arab világnak szólt – bejött: tömegpusztító fegyvereit valósnak hitték az amerikaiak, akik még ma is hisznek abban, meglehet naivan, hogy Irakban demokratikus rendszer jöhet létre.
A filmben vidám, sárkányeregető gyerekeket, jókedvű násznépet mutatnak, majd bevágják a bagdadi hadügyminisztériumra és más katonai létesítményekre hulló bombák pusztítását. Hatásos vágás, csak hazug. A pusztítás az olajtársaságokat és Halliburtont szolgálja, amit a rendező azonosít az imperialista (republikánus) Amerikával. Persze érdekcsoportból nincs hiány Amerikában, még republikánusból sem, nekik meg lehet, hogy nem érdekük Irak „kiszipolyozása”, de hát az árnyaltabb megközelítés nem Moore kenyere.
Ugyancsak hatásos képsor, amikor a jólöltözött Bush vidáman az asztal körül falatozó, többi jólöltözötthöz fordul, és így szól: önöket sokan az elitnek tartják, én a bázisomnak. Mindez remekül alátámasztja Moore ideológiáját. Ám több szépséghibája van a dolognak: a felvétel 2000 októberében, egy alapítványi vacsorán készült, ahol a katolikus kórházakban ápolt szegények javára gyűjtöttek pénzt. Bush és Gore egyaránt felszólaltak, kötelező volt valami szellemeset mondani. Gore ezt talán jobban oldotta meg, arról beszélt, hogy az egész vacsora az ő ötlete volt, miközben mindenki jól tudta, hogy a demokrata elnökjelölt születése előtt két évvel, 1946-ban rendezték meg az elsőt. Bush humorán lehet vitatkozni, de az igazi háttér elfedésével úgy bevágni egy képsort, hogy kiragadjuk valódi összefüggéseiből, nem pompásan szerkesztett dokumentum, amit a Cannes-i Filmfesztivál zsűrijének Arany Pálmával kell díjazni, hanem ócska manipuláció.
Nézzük a leglátványosabb fogásokat! Moore szerint Bush és kormánya körüludvarolta 2001 márciusában a tálibokat, az Unocal texasi olajcég ugyanis Afganisztánban gázveztéket akart építeni. Ráadásul az elnök így akart a szaúdiak kedvében járni. Bush elnöksége első nyolc hónapját politikai béna kacsaként ülte végig, különben is, idejének 42 százalékában vakációzott. Pontos adatai voltak a várható támadásról, mégsem csinált semmit. Amikor a támadásnak híre jött, percekig bénán ült a székében, de még utána is hosszú hónapokig habozott, és ezután sem igazán koncentrált Oszamára – mondja Moore.
Az afgán háborút különben is csak azért indította meg Bush, hogy elterelje a figyelmet az igazi bűnözőkről, a szaúdiakról. Az USA-ban rekedt bin Laden famíliát különleges eljárás keretében kimenekítette az USA-ból, akkor, amikor mások nem is ülhettek repülőre. Irak megtámadását eleve elhatározták, ezt diktálták az olajtársaságok és a Halliburton, Dick Cheney alelnök egykori cége érdekei. (A filmből – valószínűleg a közelgő választásokra való tekintettel – kimaradt Izrael. Pedig Moore a nagy machinátorokat Izraellel szokta együtt emlegetni.) Irak boldog, békés ország volt, soha nem ártott az USÁ-nak, az mégis megtámadta, hogy a polgári lakósságot halomra ölje. És miért? Hogy Halliburton és az olajtársaságok jól járjanak.
Ezzel szemben a Bush-kormány keményen bírálta a tálib rezsimet, amikor küldöttsége 2001 márciusában Washingtonban járt. Az Unocal gázvezeték építési tervét Clintonék támogatták, de a dolog 1998-ban elhalt. Bush elnöksége első nyolc hónapjának akadályait sikeres vette, a kongresszus megszavazta adócsökkentési tervét, és oktatási programjának jóváhagyása is a legjobb úton haladt. Idejének csupán 13 százalékát töltötte vakációval, igaz, az ovális iroda helyett jobban szeretett Camp Davidben időzni, ahol komplett elnöki hivatal van berendezve.
A szeptember 11. körülményeinek vizsgálatára felállított kongresszusi bizottság egyértelműen felmentette azon vádak alól, hogy tudott volna a várható támadásról (kb. annyit tudott, mint Clinton). Amikor jelentették neki a támadást, éppen egy általános iskolában olvasott fel a gyerekeknek egy mesét, tudta, hogy élő adásban van, ráadásul Ari Fleitscher, akkori sajtófönöke a háttérben egy táblát tartott, rajta a felirat: „egyelőre ne mondjon semmit”. Akkor még nem ismerhették a terrortámadás valós méretét, összes célpontjait. A bin Laden család 30 tagját az a David Clark engedte ki az országból, aki a filmben, mint igaz hazafi, Bushon köszörüli a nyelvét. 2001-ben Clark még a Bush-kormányzatban szolgált. Különben is, szeptember 11. és 13. között nem szállt fel egyetlen polgári gép sem, a szaúdiak is csak szeptember 20. és 25. között utaztak el, miután az FBI kihallgatta őket.
Az afgán háború valódi oka a terrorista kiképzőközpontok, a talibán rezsim likvidálása volt, amit a szaúdiak határozottan elleneztek, pótlólagos hozadéka pedig az ország megszabadítása az önkényuralomtól, demokratikus rendszer kiépítése nemzetközi békefenntartó erők példa nélküli összefogásával. Moore efelett könnyedén átsiklik.
Irak folyamatosan megszegte az ENSZ fegyverzetellenőrzési rendelkezéseit, lőtte az 1991-es megállapodás alapján létrehozott fegyvermentes övezetek légiterében ellenőrzést végző amerikai gépeket. Szaddám menedéket adott palesztín terroristáknak, kegyetlenül lemészárolta politikai ellenfeleit, elnyomta a síitákat. Erről a filmben szó sem esik. Szaddám öngyilkos blöffje – ami talán nem is Amerikának, hanem az arab világnak szólt – bejött: tömegpusztító fegyvereit valósnak hitték az amerikaiak, akik még ma is hisznek abban, meglehet naivan, hogy Irakban demokratikus rendszer jöhet létre.
A filmben vidám, sárkányeregető gyerekeket, jókedvű násznépet mutatnak, majd bevágják a bagdadi hadügyminisztériumra és más katonai létesítményekre hulló bombák pusztítását. Hatásos vágás, csak hazug. A pusztítás az olajtársaságokat és Halliburtont szolgálja, amit a rendező azonosít az imperialista (republikánus) Amerikával. Persze érdekcsoportból nincs hiány Amerikában, még republikánusból sem, nekik meg lehet, hogy nem érdekük Irak „kiszipolyozása”, de hát az árnyaltabb megközelítés nem Moore kenyere.
Ugyancsak hatásos képsor, amikor a jólöltözött Bush vidáman az asztal körül falatozó, többi jólöltözötthöz fordul, és így szól: önöket sokan az elitnek tartják, én a bázisomnak. Mindez remekül alátámasztja Moore ideológiáját. Ám több szépséghibája van a dolognak: a felvétel 2000 októberében, egy alapítványi vacsorán készült, ahol a katolikus kórházakban ápolt szegények javára gyűjtöttek pénzt. Bush és Gore egyaránt felszólaltak, kötelező volt valami szellemeset mondani. Gore ezt talán jobban oldotta meg, arról beszélt, hogy az egész vacsora az ő ötlete volt, miközben mindenki jól tudta, hogy a demokrata elnökjelölt születése előtt két évvel, 1946-ban rendezték meg az elsőt. Bush humorán lehet vitatkozni, de az igazi háttér elfedésével úgy bevágni egy képsort, hogy kiragadjuk valódi összefüggéseiből, nem pompásan szerkesztett dokumentum, amit a Cannes-i Filmfesztivál zsűrijének Arany Pálmával kell díjazni, hanem ócska manipuláció.
