1. Sokk

A halálhírre adott legelső reakció általában nem az azonnali szomorúság (mivel az lassan fejlődő érzelem), hanem a bénultság-kiüresedettség, vagy a szélsőséges, mindent elárasztó érzelmek, érzelemkitörések. Mindkettő teljesen rendjén való jelenség. Ez a fázis néhány perctől néhány óráig, ritkán néhány napig tart, körülbelül addig, míg tudatosulnak az aktuális teendők.

2. Kontrollált szakasz

Ahogy a teendők tudatosulnak, a temetésig tartó szakaszban a gyászoló „átvált” egyfajta kényszerű munkamódra. Intézi az ügyeket, miközben gyakran azt élheti meg, hogy nincs igazán jelen, hogy mindez mással történik, illetve a körülötte lévő világot ködösnek, álomszerűnek érzi. Erős érzelmek, indulatok (düh, ingerlékenység, vádaskodás) jelenhetnek meg, miközben az ügyintézések során ezeket folyamatosan kontroll alatt kell tartania.

Előfordulhatnak túlzások: a teljes passzivitás vagy az, hogy mindent a gyászoló akar intézni. A túlzott tevékenység és az erős indulatok funkciója a figyelemelterelés az érzésekről és erőgyűjtés a következő szakaszra.

3. Tudatosulás

Ez a folyamat legsokrétűbb időszaka. A hiány megélése a mindennapok szintjén is megtörténik. Ez az időszak az érzelmek kavalkádjáé: megkönnyebbülés, szomorúság, magány, tehetetlenség, megsemmisültség, szorongás, harag válthatja egymást, sokszor kontrollálhatatlan módon. Apró, megtett vagy meg nem tett cselekedetek felnagyítódnak, minden kimondott és ki nem mondott szónak jelentősége lesz. A megváltozott helyzet bizonytalansága az alapvető biztonságérzetet rengeti meg. A gyászolót gyakran teljesen elárasztják az elhunyttal kapcsolatos gondolatok.

Ebben az időszakban teljesen természetesek az elhunythoz kötődő, átmeneti akusztikus vagy vizuális hallucinációk („mintha ott állt volna mellettem” vagy „hallottam a légzését”). Ezt az időszakot az ambivalencia jellemzi: visszahúzódás az emberektől és a támaszigény („hagyjál békén – ne hagyj itt”), az elhunyttal kapcsolatban pedig az igény a vele való kapcsolatra (belső párbeszédek, szokásainak átvétele), illetve az elkerülő magatartás (az elhunyttal kapcsolatos helyek, emlékek, a róla szóló beszéd kerülése).

Ez az ambivalencia komoly lélektani teher a gyászolónak, nem véletlen, hogy általában ebben az időszakban testi tünetek is felbukkanhatnak: például torok- és gyomorszorítás, légszomjérzés erőtlenséggel. A testi tünetek a gyász későbbi szakaszában is megtalálhatók, sőt előfordul és ijesztő lehet az elhunyt tüneteinek „ismétlése”. Mindezek azonban átmenetiek, néhány hónap alatt rendeződnek.

4. Átdolgozás

Ebben a szakaszban annyi változás történik, hogy a kontrollálhatatlan emlék- és érzelemfolyamok helyett inkább a tudatosabb emlékezés nyer teret. Bár a gyászoló gondolatainak középpontjában még mindig az elhunyt áll, a tünetek intenzitása fokozatosan csökken, az elkerülő magatartás oldódik, a racionális elfogadás mértéke nő. Ebben az időszakban találkozik a gyászoló minden ünneppel az elhunyt nélkül, éppen ezért az évfordulók, az ünnepek átmenetileg újra felerősíthetik a már csökkent intenzitású tüneteket.

5. Adaptáció

Ebben az időszakban a gyászoló képessé válik saját életének folytatására, alkalmazkodva a megváltozott helyzethez. Emlékei a múltba integrálódnak, képes fájdalom nélkül beszélni róluk. A testi tünetek megszűnnek, a gyászoló képes maradéktalanul ellátni napi feladatait. Az életet nem érzi kilátástalannak, visszatalál az örömforrásokhoz, anélkül, hogy az örömét bűntudat kísérné. Gondolkodása jövőorientálttá válik, képes céljai felé fordulni

(Forrás: Pilling János: Gyász, Medicina Könyvkiadó, 2003.)