A párommal komolyan készültünk a gyermekvállalásra. A terhesség ideje számunkra szép időszak volt, bár a szüléstől mindig is ódzkodtam, valójában sosem szerettem volna jelen lenni. Ma már bánom, hogy engedtem a nyomásnak. Bármennyire könnyű szülés volt, úgy éreztem, hogy tehetetlenül kell néznem a feleségem szenvedését, és nem tudok segíteni neki. Ráadásul még a köldökzsinór elvágását is rám erőltették.

De a legrosszabb, hogy azóta is – csúnya szóval élve – az az érzésem, hogy a doki „megpiszkálta” a nejemet ott, ahol nem kellett volna. Az élmény teljesen aláásta a férfiasságomat, és sajnos szexuálisan azóta sem kívánom a feleségemet.

Hasznavehetetlen, kiherélt balek

A kislányunkat először meglátni nagy katarzis volt, de az öröm hamar elmúlt, és már a szülés utáni első pár napban távolságot éreztem a családomtól. A kezdeti időszakban a párom feszültsége rajtam csattant, állandó kritikái – „miért van ez itt, nem találom amazt, jó volt a régi helyen, miért kellett elpakolnod” – nagyon rosszul estek. Idővel a rengeteg házimunkától, amit a feleségem tehermentesítése miatt végeztem, illetve a folytonos letolástól hasznavehetetlen, kiherélt baleknak éreztem magam. Bár egyre feszültebbé, érzékenyebbé, örömtelenebbé váltam, nem panaszkodtam, és a munkám mellett a folyamatos kritikák ellenére próbáltam otthon (is) helytállni.

Az alvás volt a legjobb

De a rosszkedv egyre fokozódott. Ahogy hazaértem, csak azt akartam, hogy hagyjanak békén, a gyerekkel is kizárólag kötelességtudatból foglalkoztam. Emellett testi tünetek is gyötörtek: étvágytalanság, gyomorideg, szívdobogás, fáradtságérzés. Érzelmileg belső üres térbe zárkóztam be, az általam semminek hívott állapotba. Mint amikor egy férfi leül meccset nézni, és az agya stand-by üzemmódba kapcsol.

Haszontalanságommal szembesítettek

Shutterstock

Ma már látom, hogy a család és benne az én helyem-szerepem kérdéskörétől fordultam el ilyen módon. Az otthoni ingerek, például a gyereksírás, is csak a haszontalanságommal szembesítettek, mert úgyis anya kell, a pelenkázáson túl másban nem tudok segíteni. Az alvás volt a legjobb állapot, mert éppen nem voltam halott, de a világon sem voltam igazán.

Mi lenne, ha most kiugranánk?

A hasznavehetetlenség érzése addig fokozódott, hogy elkezdtem az öngyilkosság gondolatával foglalkozni. Nyár volt, az ablakok szinte állandóan nyitva voltak, és egy délután azon kaptam magam, hogy a gyerekkel a karomban azon gondolkodom: mi lenne, ha most kiugranánk? Nagyon erős élmény volt...

Mi van velem?

Shutterstock

Ezt a gondolatot követte a következő: Úristen, mi történik? Én szentül hiszem, hogy egy apa védelmezi a gyerekét, a családját egy életen át. Akkor mégis, hogy fordul meg ilyesmi a fejemben? Mi van velem? Ezen a ponton világossá vált számomra, hogy segítségre van szükségem. Pszichiáterhez, illetve pszichológushoz fordultam. Diagnózis: gyermekágyi depresszió. Kaptam hangulatjavítót, ami kimozdított az általános rosszkedvből, és pszichoterápiába kezdtem.

Meg akart ölni az apám

A terapeutával részletesen megvizsgáltuk a gyerekkoromat, a párkapcsolatomat, a szüleim kapcsolatát, illetve a feleségem szüleinek házasságát is, gyakorlatilag az egész érzelmi hálómat. Rátaláltunk olyan, nagyon mélyen elfojtott élményekre, gyerekkori emlékekre, melyeket öntudatlanul és feldolgozatlanul cipeltem magammal addigi életem során.

Apropó gyerekkor. A szüleim viszonylag korán elváltak, hála Istennek, mivel apám rendszeresen verte anyámat előttünk, gyerekek előtt (hárman vagyunk testvérek). Hosszú és csúnya válásuk során, egy dührohama alkalmával nekem is menekülnöm kellett előle... nem mindenkit akar az apja megölni, hát engem akart. Rájöttem, hogy az öregem agresszivitása bizonytalanságot, illetve a szeretni adás-kapás képességének megkérdőjelezését alakította ki bennem.

Az apaszerep vállalása

„Engem nem szeretett az apám, vajon én képes leszek szeretni a saját gyerekemet?” – valójában ez a kérdés gyötört, illetve rájöttem, hogy a magabiztossághoz elengedhetetlen férfi/apa mintám hiányzott. Ki is vagyok én? Szeretnék valamilyen lenni, de tudok olyan lenni? Hogyan tudok megfelelni a saját apaképpel kapcsolatos elvárásaimnak azokkal a negatív mintákkal, amiket a gyerekkoromból hozok? Ezek a kérdések óriási bizonytalanságot és feszültséget szültek bennem.

Megengedni a tökéletlenséget

Shutterstock

A terápia végül segített abban, hogy rálássak a helyzetemre, ki tudjam mondani a sérelmeimet, ezzel a feszültségem oldódott, jobban lettem. Világossá vált, hogy vállalnom kell az apaszerepet. Azt is beláttam, hogy a tökéletességre törekvés komoly terhet ró rám ebben a nehéz helyzetben, és ha megengedem magamnak a tökéletlenségemet, a sérültségemet, attól még jó ember maradok.

Új férfikép

A kislányom születésével járó érzelmi élmény teljesen letarolta az addig vélt férfi énemet, és teljesen új férfiképet kellett megrajzolnom magamról. Az apaszereppel kapcsolatos elvárásaim önmagammal szemben szétfeszítettek. Utólag ki merem mondani, hogy az események hatására mélyen belül meghalt bennem a gyermek, a kisfiú, aki addig voltam, és megszületett az apa.

Felnőttem. A terápia hatására mostanra eljutottam odáig, hogy lubickolok a kislányom adta örömökben, élvezem az apaságot. A célomat, hogy olyan szeretetteljes szülővé váljak, amilyen nekem nem volt, azt gondolom, teljesítem. Mindennek ellenére azonban időnként továbbra is szorongat egy kérdés: mi lesz, ha a következő gyerekünk fiú lesz? Elég jó apja tudok majd lenni egy fiúgyermeknek? Fel tud majd nézni rám? Meg tudom-e tanítani férfinak lenni – hiszen ez határozottan az apa dolga.

Pap Péter

Hasonló cikkeket a legfrissebb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashat. Keresse az újságosoknál – online megrendelést és előfizetési akciókat pedig itt találhat.