Üveghegy, szuperman vagy jó fej? Ön melyik apatípus?
Apáink sokfélék, a legkülönfélébb módon éreznek és viselkednek. Megfogadjuk, hogy nem leszünk olyanok, mint ők, aztán mégis ugyanazokat a játszmákat ismételgetjük. Az elég jó szülőséghez érdemes megvizsgálnunk, milyenek vagyunk, és ez mit okoz a gyermekünkben.
Szüleinkről, apáinkról alkotott ideálképünket kicsi gyermekként alakítjuk ki, így az sosem objektív, tele van irreális vágyakkal, érzelmekkel. Jó hír, hogy felnőttként, önismeretünk fejlesztésével, ez is változtatható. Az apák érzelmi megnyilvánulásai sokfélék, nehezen tipizálhatók, a jellemző reakciók tudattalanok, akár több generáción keresztül élnek, és akaratlanul tanuljuk és visszük tovább őket. Nincsenek tiszta típusok, de vannak jellemzők, amelyeket feltárva közelebb kerülhetünk a hatékonyabb szülői viselkedéshez.
A távolságtartó apa, avagy az „üveghegy”
Távolságtartó többféle módon lehet egy apa. Úgy is, hogy fizikailag sincs jelen, mert rengeteget dolgozik, vagy jelen van, de nem foglalkozik a családdal, és a helyét átveszi az erős anya, illetve a nevelést eleve anyai feladatnak tartja. Ez utóbbi esetben érzelmileg elérhetetlen a gyermek számára, aki nem tanulja meg, mennyi és milyen szeretet mutatható ki a férfiaknak, és hogyan. Vannak, akik a válásuk után „leépítik” a kapcsolatot a gyerekükkel.
A távolságtartó apa gyereke egész életében szeretetre éhezik, értéktelennek érzi magát, főleg, ha az anyától sem kap elég melegséget. Felnőttként kompenzál, meg akarja adni másoknak mindazt, amit ő nem kapott meg, hogy végre szeressék. Mindent megtesz mások szeretetéért, miközben minta hiányában nehezen tud érezni, érzelmeket kimutatni, főleg szeretetet. Az erőn felüli adás szélsőségessé, túlzott ragaszkodássá, fokozott féltékenységgé válhat, közben fáradt szeretkezni, szórakozni, beszélgetni, egyáltalán élni.
A túlkövetelő apa, avagy az idomár
A túlkövetelő apa szigorú, maximalista, gyermekét az életkoránál magasabb teljesítményelvárások szerint neveli, és nem hagyja, hogy saját üteme szerint fejlődjön. Megszervezi a gyermek életét: kemény napirendet, különórák tömkelegét követeli meg tőle, és eléri, hogy a gyermek lemond saját akaratáról, szükségleteiről, mert első a kötelesség. Ilyenkor az apa jóakarattal úgy gondolja, csak ösztönzi a gyermekét, mégis gyakori negatív mondatai, elégedetlen érzelmi állapotai a gyermek önértékelésére negatív hatással vannak.
Szeretetet leginkább akkor ad, ha az elvárások szerint teljesít a gyermek, az erőfeszítéseit csak siker esetén ismeri el. A bajban dorgálja, hibáztatja, indulatosan leértékeli őt. Felnőtt gyermekének is ellentmondást nem tűrően megmondja a „tutit”, befolyásolja a döntéseit, így a gyermek felnőttkorában maga is keresi a külső megerősítést, utasításokat, szabályozást, kevésbé képes az önállósodásra. Feladataiban túlteljesít, sikertelenségéért önmagát hibáztatja, nehezen tud lazítani. Meg kell tanulnia tervezni a saját életét, különválasztani igényeit az apáétól, bűntudat nélkül nemet mondani, és személyes igényeit előtérbe helyezni.
A szerepcserés apa, avagy a szülősítő
A szülősítő, szerepcserés apa a gyerekétől várja érzelmi igényeinek kielégítését. A szülői vitákba szövetségesként bevont gyerek egyrészt „pozitív” szerepbe kerül, de rá irányul a másik szülő dühe. A szülőnek nyújtott érzelmi támasz túlterheli őt. A „kis felnőtt” azt tapasztalja, hogy akkor szeretik, ha másokat támogat, miközben saját igényeit háttérbe szorítja, sőt meg sem tudja fogalmazni.
Mintagyerek, túlteljesít, hogy szeressék, a mélyben önbizalomhiány gyötri, küzd hatalmas megfelelési kényszerével, nehezen boldogul az intimitással. Gyakori, hogy felnőttként támogatandó társat választ, vagy túlzottan alkalmazkodik annak igényeihez. Esetleg gyermek akar maradni, érzelmi hiányainak pótlását a párjától várja. Nehezen válik le a szülőről, mert apja lesz az ő „gyereke”, így ő a saját „nagyszülője”.
Tipikus az apa-lánya szövetség, ahol a hideg házasságban élő apa a lányától vár érzelmi melegséget. A szülőszerepbe kényszerült és így gyermekkorától megfosztott lány később hajlamos lesz depresszióra, szorongásra. A szerepcserés apa gyermeke feladata felnőttként, hogy revízió alá vegye a kapcsolatait, döntsön, hogy mit képes és akar elvállalni. Bűntudat nélkül lépjen ki a gondoskodó, megértő szerepből, tanulja meg magának megadni a hiányzó gondoskodást.
A barát apa avagy a jó fej
Amikor az apa barátként viselkedik, nem tesz eleget apai szerepének, nem állít gyermeke elé teljesíthető akadályokat. Az analitikusok szerint a gyermekkor előrehaladtával az anyáról az apára hárul, hogy megvédje a gyereket a külvilág veszélyeitől, megtanítsa azokkal bánni. A barát apából hiányzik a „félelmetes apa”, a hatalom, a szabályfelállító, és sajnos a védelmezés figurája is, ami akadályozza a gyerek érzelmi fejlődését.
A válási csatározások tapasztalatai: az apák inkább haverkodnak a gyerekkel, az anyák meg panaszkodnak neki. Az apák magányosságuk kompenzálásaként gyakran barátként kezelik a gyereket, így az senkivel sem tud gyerek lenni. A barát apa együtt bulizik vele, mert retteg szeretetének elvesztésétől, és sérülései miatt nem vállalja a felnőtt felelősségét. Sosem mond nemet. Pedig tudjuk, a gyerekek sokszor azért viselkednek kezelhetetlenül, hogy próbára tegyék szüleik szeretetét, figyelmét, amit a szóból éreznek: „Elég!” S miközben ellenkeznek, érzik a határok adta biztonságot, a szeretetet, a fontosságot. A gyermek így nehezen tudja teljesíteni legfőbb feladatát: érvényesíteni (egyáltalán felismerni) saját érzelmi szükségleteit, céljait, vágyait, s leválni „jó fej” apjáról.
A mindent tudó apa, avagy a „szuperman”
A mindent tudó apa gyakran a hangulatától vezérelten leértékeli, vagy éppen túlcsodálja a gyermekét. Becsvágyától hajtva jó teljesítményeket vár tőle: a gyerek legyen a legjobb, a legszebb, bizonyítson, hogy csodálják őt szülői szerepében is. Állandóan verseng, a gyermekét is le akarja győzni a játékban, felnőttként a teljesítményekben, anyagi javak megszerzésében, annak sikereit fenyegetésként éli meg.
Hiába állja ki a „kis királyfi” a próbákat, az apa nem ismeri el, nem képes egyenrangúan együttműködni felnőtt gyerekével. Sőt beleszól az életébe, nehezíti az önállósodását, önbizalmának fejlődését, így a gyerek is leértékeli önmagát, lebecsüli saját sikereit, teljesítményeit. Ha nem az apa által kinézett úton halad, bűnösnek érzi magát. Ha pedig mégis, akkor túlteljesít, de csodák csodájára akkor sem kapja meg a vágyott apai elismerést.
Később ugyanúgy nem tudja elismerni mások teljesítményét, ahogy a sajátját, és ahogy az apja sem az övét. Feladata, hogy az apja elégedettsége nélkül is a saját útját járja, szálljon ki a vetélkedésből, feladatai teljesítésekor érzelmeit, elégedettségét megélve ismerje el önmagát.
A bántalmazó apa, avagy az agresszor
Minden szülő ismeri az érzést, amikor feszült helyzetben „viszket a tenyere”, a legjobb megoldásnak egy pofon, fenékre ütés látszik. Sajnos van, aki nem tudja ilyenkor kontrollálni a felgyűlt indulatait, durván üt, szavakkal is veri a gyerekét. A bántalmazó apa önmaga is elszenvedte a felnőttek általi erőszakot, és nagy érzelmi hiányokkal lépett a felnőttkorba. Nem kapott szeretetet, ami kordában tartaná a mély indulatokat. Az 1980-ban elhunyt német pszichológus, Erich Fromm szerint a rombolásösztön, az agresszivitás akkor erősödik fel, ha az önmegvalósítás kedvező feltételei hiányoznak, ehelyett túl sok a frusztráció, a szeretetnek és az érzelmi-szociális kommunikációnak a hiánya uralkodik.
Az erőszaknak kitett gyerekek lelkében állandó a nyugtalanság, haragot éreznek bántalmazójuk (apa), és az őket megvédeni nem tudók iránt (anya), ezek levezetésére gyerekként nincs módjuk, így felnőttként ők is agresszívek vagy éppen megalázkodóak lesznek. Akkor tud a bántalmazó szülő gyereke felnőtté válni, ha indulatait megélve megbocsát, felismeri szülei értékeit, és elfogadja a tényt, hogy apja az ő „elődje”, a „nagyobb”, és gyermekként ő is sokat szenvedett.
Az elégségesen jelen lévő apa, avagy a bátorító
Változó világunkban a kiegyensúlyozott élethez egyszerre szükséges a kellő bátorság, magabiztosság, ugyanakkor a biztonság tapasztalata. Bálint Mihály, az 1970-ben Angliában elhunyt pszichoanalitikus szerint ezt az anya és az apa eltérő gondoskodása teszi lehetővé. Az „itt vagyok neked, vigyázok rád” anyai szeretet az otthonérzést, az elfogadást kínálja, az apai szeretet üzenete, hogy az élet nagy kaland és küzdelem.
Mindkét üzenet bennünk él, segítségünkre van nehéz helyzetekben. A gyerekek mindig világos határokra vágynak, és a jó szülő ezt meg is adja nekik. Még ha veszekednek is emiatt, a gyerekek tisztelni fogják szüleiket a határok meghúzásáért. A XXI. században minden megtehetőnek látszik, így a gyerekek még inkább vágynak az egyértelműségre, a határokra, ugyanakkor arra, hogy megértsék, komolyan vegyék őket.
Az elégségesen jelen lévő, bátorító apa részt vesz gyermeke életében, és önmaga is jól érzi magát a bőrében. Felismeri gyermeke szükségleteit, következetes, elfogadható mennyiségű szabályt alkot, rugalmasan, de érvényre is juttatja őket, és az életkornak megfelelő elvárásokkal az egészséges küzdésre nevel. Pozitív érzelmi légkört teremt, bizalmat ad, általában indulatok nélkül beszél. Szeretetét kimutatja, elismer, érint, ölel. Általában szabadságot ad, de szükség esetén útmutatással, segítséggel irányítja gyermekét, együttműködik vele. Gyermeke kiegyensúlyozott felnőtté válik, amiben az eredeti család menedéket, biztonságot jelent számára. Energiáit nem az apahiányos társadalom mintakövetésébe, a teljesítmények és pénzek versenyébe fekteti, hanem valódi kapcsolatainak mélyítésébe.
L. Stipkovits Erika pszichológus
Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashat, amely lelkünk sötét és napos oldalával foglalkozik.
Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
