Elborzadva figyelem, hogy a Facebookon egy ideje már a teljesen ártalmatlan tartalmú cikkek vagy posztok alatt is micsoda aljas hozzászólások jelennek meg, és milyen döbbenetes sebességgel terjed a neten az érzéketlenség, az empátiahiány, a bántalmazás – sőt, mondjuk ki: a gyűlölet kultúrája.

A kegyetlenkedések természetesen nem korlátozódnak a közszereplőkre, ismert emberekre, influenszerekre, de az ő oldalaikon és a róluk szóló cikkek alatt a legkönnyebb belebotlani ezekbe. Ők ma már nem is igen nyilvánulhatnak meg úgy, hogy ne záporozzanak rájuk a gúnyos, bántó, gyalázkodó kommentek, amelyek az aktuális hír tartalma mellett nem kímélik a külsejüket, magánéletüket és családjukat sem.

De persze a „civilek” sem ússzák meg. Nagyon gyakran látom például azt a mintázatot, hogy egy bejegyzés alatt valaki kritikát, ellenvéleményt fogalmaz meg, mire öten (vagy húszan, vagy százan) ráugranak az „ellentáborból”, és személyeskedő stílusban kezdik sértegetni. Egy idő után pedig már egyáltalán nem bukkannak fel érvek vagy emberi gesztusok a beszélgetésben, kizárólag agytörzsi reakciók, amitől a nyilvános diskurzusok elviselhetetlenné és teljesen értelmetlenné válnak.

Hol a határ?

Almási Kitti

Amikor egy kicsit is ismertebb ember egy közepes intenzitású sértegetésre tiltakozással és határhúzással reagál, akkor rendszeresen megkapja, hogy közszereplőként mégis mire számított? Ilyen naiv, tényleg nem tudja, hogy ha az ember kilép a nyilvános térbe, akkor ütéseket fog kapni? De ezt úgy kérdezik, mintha a bántalmazás teljesen természetes velejárója lenne annak, hogy valaki egyáltalán merészel mások előtt megnyilatkozni.

Mikor „romlottunk el” annyira, hogy ezt már normálisnak látjuk, és belső tiltakozás nélkül fogadjuk el? „Ha valaki ismert, és megosztja a munkásságát, számoljon azzal, hogy lesznek, akik nem értenek vele egyet, nem szimpatizálnak vele. Ők is el fogják mondani a véleményüket. Miért ne? Talán tilos? Az ilyet fel sem kellene venni – mintha legalábbis meg kellene tanulni a számunkra sértő, bántó, rosszindulatú kommentek feldolgozását, kezelését is. Főleg mivel a posztolással ők adnak felületet másoknak”.

Vagyis mára odáig jutottunk, hogy teljesen összemosódik a fejekben a véleménykülönbség, a konstruktív kritika, az értelmes, termékeny vita és a köpködés, a zaklatás, a másik ember szándékos sértegetése és megalázása. Nem érzékelik a különbséget aközött, hogy nem értek egyet valakivel, ezért tisztességes stílusban elmondom/leírom, hogy vele ellentétben én hogyan gondolom, vagy nem értek egyet valakivel, ezért belerúgok és megtaposom.

Közléskényszer

Nyitott Akadémia

Nem szeretem, ha valaki úgy működik, hogy csak közöl, miközben nem érdekli, hogy másokból az mit vált ki. Szerintem ez a működésmód a kommunikáció csődje, ami sokszor csak a magamutogatásról, és nem a kapcsolódásról szól. Ha valamit kiteszek, akkor érdekel, hogy mások mit gondolnak róla, és hasznát veszik-e – de az érzéseik és a tapasztalataik érdekelnek, nem pedig a zsigeri indulataik és a gyomortartalmuk.

Egészen elkeserítő, ha egy társadalom odáig jut, hogy a tagjai már nem azt fogalmazzák meg elvárásként, hogy véleménykülönbségek esetén is vegyük egymást emberszámba, és tiszteljük a másik alapvető méltóságát, hanem azt, hogy váljunk érzéketlenné, legyünk ütésállók, viseljük el zokszó nélkül azokat a – gyakran egészen ordas, dehumanizáló – sértéseket és támadásokat, amiket kapunk.

Hátraarc

Rendelje meg online!

Shutterstock

Valójában ma már csak két lehetőségünk van: megkeményítjük magunkat, hogy el tudjuk viselni a véleményünk nyilvános képviseletével együtt járó agressziót, vagy hátralépünk és befogjuk a szánkat. Emiatt rengeteg értelmes és érzékeny lelkű ember kényszerűen visszahúzódik a megnyilatkozástól, mert elrémül attól, hogy ilyen tömegű primitív, személyeskedő, bántalmazó indulat zúduljon rá.

Ők már legfeljebb csak szűk, biztonságos körben mondják el, hogy mit gondolnak valamiről. Ezzel azonban a közösség rengeteget veszít, mert éppen azokat a tagjait hallgattatja el, akik érdemi szempontokkal tudnák gazdagítani a diskurzust.

A vázolt működésmód sajnos már egyáltalán nem csupán a neten tapasztalható, hanem átszivárog az offline térbe is, ahol az értelmes hangok elnémulnak, és a hangosabb, az erőszakosabb győz. Valójában olyan ez, mint egy szomorú hátraarc: bár az évezredek, évszázadok során eljutottunk addig, hogy nemcsak azok a túlélők és tudnak érvényesülni, akik fizikailag elég erősek, vagy származásuknál fogva védettek, hanem az egyéniség, a tehetség, a tudás is számított - ma mégis újra elindultunk afelé, hogy az erősebb kutya győz, csak már nem az izmai, hanem a lelki durvaság, érzelmi kegyetlenkedés, mentális befolyásolás és támadások által.

Almási Kitti pszichológus írása a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban jelent meg, amely lelkünk sötét és napos oldalával foglalkozik.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.