Lüktet a halántékom, ég a torkom, csak úgy kapkodom a levegőt… Sajog a talpam a vízhólyagtól, savasodnak az izmaim, már az oldalam is beszúr… de közel a cél. Még talán két kanyar. Vagy csak egy, nem is tudom… ilyenkor már kuszák a gondolataim a vércukorhiánytól, homályosan látok a szemembe csorgó izzadtságtól. Iszonyúan szenvedek már, de nem engedek a tempóból. Keserűédes minden célba érés… Minél jobban szenvedek, annál értékesebb a győzelem.

Későn érő típus vagyok. 34 éves koromban, majdnem 10 évvel ezelőtt kezdtem a futást. Az első versenyemet megnyertem. A második maratoni távomon, a Budapest Maratonon mindössze kilenc hónap edzés után, negyedik helyezett lettem, picivel több, mint három óra alatt teljesítve a 42 kilométeres távot.

Kissé későn felfedezett, de annál élvezetesebb hobbi, sok sikerélménnyel, sok dobogós helyezéssel, de egyben sok szenvedéssel. Akkoriban pénzügyi területen dolgoztam, nagy felelősséggel és még nagyobb munkaterheléssel. Kezdetben csak feszültségoldás volt a futás. Aztán hobbi, társas kapcsolatok színtere, sikerélményszolgáltató, önértékelésjavító… majd lassan az életem nélkülözhetetlen része.

A hangsúly a nélkülözhetetlenen. Mert amire megtanított ez az elmúlt 10 év, az a mértékletesség és az elfogadás. A rugalmasság és az újratervezésre való nyitottság. De még nem tartunk ott. Visszakanyarodok a történetemhez.

Rendelje meg online!

Élvezettel vetettem bele magam a sport világába, versenyszellemem és kitartásom vitt előre. Európa-bajnokság, világbajnokság, legtöbbszőr korcsoportban, de abszolútban is voltam maratonifutam győztes. Feledhetetlen élmény elsőnek célba érni, felállni a dobogó legfelsőbb fokára, magasba emelni a kupát.

Bár más területen tevékenykedtem, pszichológus végzettségem sokszor segítségemre volt a versenyekre való mentális felkészülésben. Elkezdtem egyre jobban beleásni magam a szakirodalomba. Milyen jól tettem… és nem a következő verseny miatt, hanem mert hamarosan sokkal komolyabbra kellett felkészülnöm.

Egyik napról a másikra jött. A Sérülés. Valahol már számítottam rá. Éreztem, hogy túlzásba viszem, olyankor is gyötröm magam kőkemény edzésekkel, amikor a szervezetem pihenésre vágyna. Mindazt a mentális keménységet, amit a sportban összeszedtem, most másra kellett használnom.

Pár hónap leforgása alatt annyira romlott az állapotom, hogy járni is alig bírtam. Októberben még a világbajnokságon versenyeztem, februárban már műtöttek. Nem sikerült a műtét. Ma is a fülemben csengenek a doki szavai: „Sajnálom, de nincs más megoldás. Csípőprotézis. Utána is sportolhat, bár a futást és a versenyzést elfelejtheti”.

Azt hittem, félreértettem. Ez velünk született védekezés. Még egyszer megkérdeztem. Valóban? Jól hallottam? Tagadás kilőve. Kiment a vér minden végtagomból, hirtelen pehelykönnyűnek éreztem magam, émelyegni kezdett a gyomrom. Mi lesz most velem?

A lelki rövidzárlat nem tartott sokáig. Szakirodalom. Hogyan készülhetnék fel legjobban a műtétre? Mit tehetek én, hogy a lehető leggyorsabban és legjobban gyógyuljak? Milyen tapasztalatai vannak más sportolóknak? Hol találom meg őket?

Úgy vártam a második műtétet, mint egy versenyt. Félelemmel vegyes izgalommal. Készültem rá testileg-lelkileg. Főleg lelkileg. Motivációs táblát készítettem, amit a kórterembe is magammal vittem. Fotókkal, lélekemelő idézetekkel, szimbólumokkal, rajzokkal. Bíztam a dokiban, bíztam a Sorsban és bíztam magamban. Műtét után úgy fogtam fel a gyógytornát, mint egy edzést. Ha 10 gyakorlatot írt fel a gyógytornász, én 50-et csináltam. A műtét után két nappal már a kórház belső udvarán róttam a köröket – mankóval.  Nem hagytam magam. Biztos voltam benne, hogy tökéletesen felépülök, és sportolni is fogok.

És akkor jött az ötlet: sportpszichológiára szakosodom. Bár az egyetem elvégzése óta nem sokat dolgoztam az eredeti szakmámban, úgy éreztem, ideje visszatérni a pszichológiához. Nincsenek véletlenek. Pont akkor indult a kétéves sportpszichológus képzés a Testnevelési Egyetemen, a felvételi beszélgetésre két héttel a műtét után mentem el, bicegve, bizonytalan lépésekkel.

Az új életem csípőprotézissel és az új szakmám – sportoló helyett sportpszichológus – hatalmas szempontváltást követelt. Nem én voltam a középpontban, nem én versenyeztem, nem enyém volt a dicsőség. Mondhatnám, hogy szívesen adtam át a tapasztalataimat – és ez igaz is –, de valójában azt éreztem: a kispadra kerültem. Évek lelki munkája kellett ahhoz, hogy tényleg elfogadjam: nincs versenyzés, nincs egyéni siker. Nem tuningolhatom az önbecsülésemet újabb eredményekkel.

Helyette viszont kialakítottam egy stabilabb belső egyensúlyt, ami nem az utolsó versenyszereplésemtől függött. Hogyan? Ugyanolyan verejtékes munkával, mint korábban a fizikai edzéseimen. Kötelező feladat volt, másképp nem dolgozhattam volna sportolókkal, ha bennem nincs béke, ha lázadozik a lelkem. A sportolók felé hiteles vagyok. És nem a korábbi sportkarrierem miatt. Megérzik az emberen a pozitív hozzáállást, a keménységet, a kitartást. A rugalmasságot. Az elfogadást. A továbblépést. Azt a lelki erőt, ami az újrakezdéshez kell. A mélypontról való visszapattanást. És az önkritikát.

Csípőprotézissel is ugyanúgy sportolok, mint előtte. Keményen edzek most is, új sportágat próbáltam ki, és azonnal szerelmese is lettem a falmászásnak. Paradox módon a fizikai korlátok vezetnek legtöbbször a lelki fejlődéshez. Itt is érvényes a szabály: minél jobban szenvedek, annál értékesebb a győzelem. Nem lettem volna sportpszichológus, vagy nem ilyen sportpszichológus lettem volna, ha nem járom meg előtte a poklok poklát. Új szemléletmóddal, új perspektívával gazdagított. De legfőképpen a lelki fejlődésemhez járult hozzá.

További, születésnapi pályázatra beküldött írásokat olvashat itt.

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashat, amely lelkünk sötét és napos oldalával foglalkozik.

Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, most sokféle kedvezmény várja.

(Nyitóképünk illusztráció)