Halász Rita: Senki nem érdemli meg, hogy a másik ember bántsa

Sokszor elmondtad, Mély levegővel nem az volt az elsődleges célod, hogy a családon belüli erőszakról írj. De azzal számoltál-e, hogy a téma révén milyen mélyen fogsz hatni azokra, akiknek hasonló a saját tapasztalatuk, és hogy a könyved akár segíthet is, te pedig akarva-akaratlanul közösséget vállalsz velük?

Igazából nem. Az egyik író barátnőm egyszer megkérdezte, fel vagyok-e készülve arra, hogy a megjelenés után bántalmazott nők fognak írni nekem, és az újságírók is erről fognak kérdezni. Úgyhogy felkészültem a témából, mert eredetileg valóban nem ez volt a célom, engem inkább a válás érdekelt: a válás mechanizmusa, a vele kapcsolatos döntések nehézsége, és az, miért csinál olyasmiket az ember utána, ami soha máskor nem jellemző rá.

A válás pokoljárás. Ez érdekelt és a kimenekülés belőle. De persze tudtam, milyen fontos része a történetnek az erőszak is: sokat foglalkoztam azzal, hogyan lehet hitelesen megírni. Mindenesetre a kiinduló helyzet nem ez volt, hanem hogy mi történik, miután Vera otthagyja a férjét. Felmerült bennem az is, hogy hangsúlyosabb szál legyen, de végül nem akartam, hogy erről szóljon a regény, így csak halványan kerül szóba, mi lenne, ha esetleg visszamenne a férjéhez.

Több kutatást is elolvastál a témában, beszéltél jogvédőkkel és áldozatokkal is. Ezek alapján mit gondolsz, miért megy vissza sokszor a bántalmazott a bántalmazó kapcsolatba?

Rendelje meg online!

HVG Extra Pszichológia

Ennek nagyon sok oka lehet. Van, akinek egyszerűen nincs meg az az anyagi biztonsága, hogy el tudjon jönni. Van, aki reménykedik, mert a remény nagyon erős mozgatórugó. A bántalmazó kapcsolatokat nem folyamatos őrületként kell elképzelni, mindig vannak békés időszakok az „epizódok” között. Kérdés, milyen gyakran kerül sor ezekre az epizódokra, és súlyosbodik-e a helyzet. Ha „csak” félévente egyszer van ilyen, és nem is kerül sor fizikai erőszakra a verbális mellett, sokan azt mondják: „jó, hát jól elvagyunk, csak néha tök hülye, de ennyit be lehet vállalni”. De általában egyre gyakoribbak és egyre súlyosabbak az ilyen epizódok; ki lehet jelenteni, hogy minden fizikai abúzust megelőz hosszabb szóbeli bántalmazás.

Másrészt sokan fogadkoznak, hogy többször nem csinálják. Mások pedig azt mondják az áldozatnak, hogy „te hülye vagy, hát nem történt semmi”. Ez jellemző mondat, aminek nagyon erős a hatása, az ember ettől képes teljesen elbizonytalanodni abban, hogy helyesek-e az észlelései, márpedig ez nagyon veszélyes. Emellett a bántalmazó általában leválasztja az embert a családjáról és a barátairól, aki aztán ott találja magát egyedül azzal, hogy nem tudna hova menni.

De hallottam pozitív sztorikat is. Van, hogy a fizikai atrocitás után a férfi belátja, mit tett, és a pár elmegy párterápiára vagy indulatkezelési tréningre, és megpróbálják helyrehozni a kapcsolatukat, mert szeretik egymást, mert van öt gyerekük, vagy valami másért gondolják, hogy érdemes együtt maradniuk. Ehhez kell a bántalmazó részéről a belátás, és hogy vállalja is, amit tett, ne kisebbítse, ne mondja, hogy „á, csak egy legyintés volt”. Mindezt persze hosszan tartó bántalmazás után nehéz elképzelni. Akárhogy is: sem ottmaradni, sem eljönni nem könnyű, de a neheze csak utána jön.

Úgy tudom, mindezek mellett sok bántalmazott végül elhiszi, hogy ő valójában megérdemelte, amit kapott.

Így van. A bűntudat és a szégyen sokszor jelen van. A könyvbe se véletlenül írtam bele, hogy Vera megcsalja a férjét: ettől lelkifurdalása van, és valamilyen szinten azt gondolja, hogy megérdemli. De le kell szögezni, senki nem érdemli meg, hogy a másik ember bántsa.

Írás közben az ember belehelyezkedik a szereplők helyzetébe, és bizonyos szinten át is éli, ami vele történik. Mennyire volt nehéz a bántalmazás traumáját így átélni?

Megmondom őszintén, nem volt kellemes érzés ezt a könyvet írni. Voltak részei, amiket élveztem, például a családi jeleneteket; volt, amit nagyon nehéz volt megírni, például Vera indulatát a gyerekei iránt; volt, amiről azt hittem, nehéz lesz, de mégsem volt az, például Vera drogos pokoljárása; és volt, ami nehéz volt, mégis nagy örömöt adott: a válást lezáró tárgyalásjelenet. A bántalmazás valóban nem az a téma, amit a legboldogabban ír meg az ember. Ilyenkor belehelyezkedsz az illető életébe, és ez néha félelmetes.

Mivel nem tudtam dedikált időt fordítani az írásra, folyamatosan ez a történet ment a fejemben. Sokszor hetekig-hónapokig forgattam magamban egy-egy jelenetet, mielőtt leírtam volna, és volt, hogy ez megviselt, mert ilyenkor nehéz volt különválasztani az írót és saját magamat. Ha a gyerekeim hozzám szóltak, nem is hallottam, mit mondtak, ettől pedig lelkifurdalásom volt. Meg kellett tanulnom, ha a gyerekeimmel, a férjemmel vagy a munkahelyemen vagyok, le lehet szakítani magamról az írást, hogy majd este visszatérjek hozzá. Nem is az viselt meg igazán, hogy ilyen nőről írok, hanem hogy az agyam egészét lefoglalta.

Olvassa tovább Kovács Bálint interjúját a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben a valósággal, realitással, történeteinkkel foglalkozunk.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.