A Magvető által megjelentett Kiképzés című írás, amely egészen Vitray gyerekkoráig tekint vissza és az első televíziós megbízásokig kíséri, nehezen indul. Egyrészt a kiadó szemérmetlenül rajongó fülszövege rontja a hangulatot, másrészt az első pár oldal valahogy nem igazán fogja meg az olvasót. De érdemes kitartani, mert ahogy Vitray belelendül a mesélésbe, a történet egyre érdekesebbé válik.

Vitray Tamás © MTV

Bár nem állítanánk, hogy a szerző valóban “analízis helyett szintézist teremt”, ahogy a Magvető ígéri a borítón, de tagadhatatlan, hogy a nagy mesélő hírében álló Vitray keményen visszafogja magát, szinte már kényszeresen tömör és rövid, a jelzőkkel is erősen spórol. Óvatosan közelített saját magához, a családjához, aminek meg is lett a jutalma: a hitelesség látszata.

Hogy valóban hiteles-e minden, amit Vitray mond magáról és másokról, azt nehéz lenne megítélni, még akkor is, ha ott lettünk volna mi is, pedig dehogy voltunk. Sokszor úgy tűnik azonban, hogy a riporter szigorúbban ítéli meg saját magát, döntéseit, mint azt az olvasó tenné, rögtön fel is támadt bennünk az együttérzés. Mert ki állíthatja azt kétséget nem ismerően, hogy bátrabb, aki össze-vissza lövöldözik, mint az, aki a parancsmegtagadást is vállalva, inkább meglátogatja a kórházban a beteg nagymamáját?

Vitray sokszor nevezi magát gyávának, félősnek, holott az általa szégyenletesnek nevezett tettek nagy része gyerekkorában történt és inkább a szerző túlzott elvárásaival magyarázható a negatív érzelem. Az önmagával szembeni szigorúság, a teljesíthetetlen elvárások és a folyamatos elégedetlenség forrását maga Vitray tárja az olvasó elé, annak idején az édesanyja szülés után csak beadta a nagymamához és attól kezdve keveset foglalkozott vele, inkább csak vendégként volt jelen a riporter életében. De hiába látja a szerző az okot, nem tud ellene tenni, legalábbis a könyvből ez derül ki, bár lehet, hogy az írás egyfajta terápia volt számára.

Ahogy jótékony hatású lehetett a második világháború alatti zsidóüldözés kamaszként történt megélésének vagy az ÁVH, mint munkaadó elől a hadügybe, majd a rádióba történő menekülés elmesélése is. A nagy félénkség ellenére ugyanis Vitraynak sikerült jó pár dologban résztvennie, nem mondanánk unalmasnak az életét.

Bizonyos dolgokra azonban a könyv elolvasása után sem kapunk választ. Például nem tudjuk, hogyan maradhatott meg ennyi minden ilyen pontossággal, nevekkel, dátumokkal a szerző emlékeiben ilyen hosszú időn keresztül – talán naplót írt, abból puskázott? Akárhogy is, jobban kedveljük Vitray Tamást, amióta elolvastuk a Kiképzést.

Kádár Mónika