© AP

Andy Warhol a 60-as években kezdett a pop-art stílusú portréfestésbe, olyan sztárok, mint Marilyn Monroe, Jacqueline Kennedy vagy Elizabeth Taylor portréi szerepeltek első próbálkozásai között. Ezeket ugyan újságból kivágott képek alapján készíttette, de a 70-es évekre Warhol már befutott festővé vált, és testközelből is megfesthetett volna bárkit, ám mégis maradt a fotóknál.

Vett magának egy Polaroid Big Shot fényképezőgépet, és onnantól kezdve minden hírességet lefotózott maga körül. A gépére mindig úgy utalt, hogy ez az ő „papírja és ceruzája” a vázlatokhoz.

Warholnak modellt állni nem volt nehéz, mindössze hagyni kellett, hogy fényképezze az embert. A képeket ezután a művész vászonra nyomtatta, majd átfestette élénk rikító színekkel, a kontrasztokat és az árnyékokat használva kiinduló pontként. Ezek közül az alkotások közül sokat nagyon jól ismerünk, a képi kultúra meghatározó részeivé váltak, de az új kiállítás most nem a festményekről szól, hanem a fotókról. A gyűjteményben megnézhetjük a művész híres képeinek alapját adó fotókat, sőt, még többet is, hiszen a gyűjtemény mennyiségénél fogva magában is művészi értékű. A furcsa fotók együttesen futószalagszerűen hatnak, de remekül tükrözik, hogy Warhol képeivel folyamatosan az élethűségre törekedett.

Capote fotóján például jól látható a férfi kék szeme, amelyeket Warhol valószerűtlenül égkékre festett egy babarózsaszín arcba ágyazva. Ez a kiemelés azt hivatott jelezni, hogy Capote szeme egy olyan férfi szeme, aki meglátásai miatt legendává vált. A részlet jól jellemezi, hogy Warhol arcképei nem csak portrék voltak, hanem precíz és intelligens alkotások, amelyek tükrözik a festő véleményét az alanyról. Warholnak egyébként Capote volt a kedvenc írója, a kiállítás ezért is kapta Capote Más hangok, más szobák című könyvéről a nevét, rávilágítva Warhol azon képességére, hogy másokat meglásson.

Mert maga a tény, hogy Warhol a hírességekre hajtott, nem azt jelentette, hogy imádta is őket sztár státuszuk miatt. Az Andy Warhol filozófiája című könyvében a festő okítóan szól a hírességekhez, felhívja a figyelmüket, hogy soha ne értékeljék a hírnevet egymagában, hanem mindig kössék azt az általuk kínált termékhez: egy színésznő az alakításaihoz, egy modell pedig a képeihez. „Ily módon az ember mindig tisztában marad azzal, mennyit ér és nem esik abba a hibába, hogy a termékévé önmaga és a hírneve válik” - írta a művész.

A polaroid képeken egyértelműen látható a fotós és az alany sajátságos kapcsolata, és ez biztosan nem imádat. Senki sem csak sztár csupán, a Warhol által kiválasztott emberek tettek valamit, amiért a festő kedvelte őket. Maga a szelekció is nagyon személyes, a popsztárok és élsportolók mellett vannak olyan kevésbé felkapott festők, mint Robert Rauschenberg vagy Max Ernst.

A képek többsége egyáltalán nem hízelgő magára a modellre nézve, mert a kamera senkinek sem kedvez. A sokszor túlexponált képek megmutatják a valóságot, a bőr és az arc összes hibáját. És pont ez a kulcsa a kiállításnak. Warhol valaha direkt oda nem illő embereket választott ki filmjei főszerepére, mondván, hogy egy környezetétől idegen ember mindig viccesebb és furcsább szituációkat alakít. A polaroidok sztárjai pedig pontosan így mutatnak: hírességek, akik a sok valótlan szereplés és bűbáj után furcsán, nem oda illően mutatnak a saját való életükben.

A kiállitás a Hayward Gallery-ben látható (London SE1 8XX, 44 (0)871 663 2501) október 7-től január 18-ig.

Krisztina O'Brien