Hová menjünk vacsorázni? Wasabi
Meg kell vallanunk, hogy a lelkünk mélyén beteges vonzódást dédelgetünk az önkiszolgáló éttermek és a svédasztalok...
Meg kell vallanunk, hogy a lelkünk mélyén beteges vonzódást dédelgetünk az önkiszolgáló éttermek és a svédasztalok iránt. A történet nyilván a kontrollról szól, amelyet az ember nehezen gyakorol, ha még egy villát sem tud egyedül elvenni, ezért kezdettől fogva csodálattal figyeltük a Wasabi éttermeket, de eddig valahogy nem jutottunk el odáig, hogy ki is próbáljuk valamelyiket. Talán a kvázi önkiszolgálással párosuló “all you can eat” motívum tartott vissza minket, amely szinte soha nem válik a kínálat javára. Azon kívül még egészségtelen is. Kivéve, ha szusit fogyaszt az ember, aprócska adagokban.
Tulajdonképpen ez az egész, egyre terjedő szusiőrület is olyan idegen, jó időbe beletelt, amíg az első nyers hal adagunkat elfogyasztottuk, de akkor azonnal kiderült, hogy mi szeretjük a szusit. Úgyhogy végre megnéztünk közelről is egy Wasabit, egészen pontosan a MOM Parkban lévő éttermet. Bár sorozatunk vacsorázásról szól, mi most ebédidőben érkeztünk, mivel nem csak ennivalót akartunk, de információt is.
Az elején rögtön rá kellett döbbennünk, hogy még mindig nem vagyunk rajongói a minimalista lakberendezési stílusnak, de sose legyen nagyobb bajunk ennél. Mert az éttermet úgysem a bútorok, hanem az elképesztő méretű étel futószalag uralja. Nyilván a világ más részein vannak ennél nagyobbak is, a mi ártatlan lelkünk már ettől is tapsikolt titokban.
A folyamatosan mozgó és állandóan friss ételekkel töltött futószalag, amelyről 100 féle ételt emelhetünk le egy mozdulattal, legszebb gyermeteg fantáziáinkat teljesíti meg – a kaja odajön hozzád, csak ki kell nyújtanod a kezed.
Persze kiskorunkban nem szusiról képzelődtünk, de csak azért, mert azt sem tudtuk, mi az. Most sem lennénk képesek egyetlen szusiételt sem megnevezni, de a Wasabiban tett látogatásunk után egyértelmű, hogy a klasszikusabb ízek felé hajlunk, amelyek eredeti receptek alapján készülnek.
Az autentikusságról profi japán szusi szakács hölgy gondoskodik, az executive séf filippinó, de thai szakemberek is dolgoznak a cégnek. Az ázsiai nemzetek békés egymás mellett élése az ételválasztékra is jellemző, a szusi mellett wokban készült, thai és koreai fogások is forognak körbe-körbe. A hagyományos technológiákat keverik a modern és az európai ételekkel, szóval van ott minden.
Jó magyar módjára levessel kezdtünk, azért annyira nem vagyunk és talán nem is leszünk eredetiek, hogy a végére hagyjuk, aminek az elsőnek kell lennie. Hangsúlyozva, hogy nem vagyunk a terület szakértői, nekünk a miso és thai leves is bejött. Majd belekezdtünk a végtelennek tűnő kóstolgatásba, igyekeztünk nem túl sok maradékot termelni, ami nem volt túl nehéz.
Tapasztalatlanságunk miatt aggódtunk egy kicsit, de végül is úgy tűnik, hogy eddigi kulináris kalandozásaink alatt a Wasabiban futószalagjain feltűnő ízek jelentős részével már összefutottunk. A fúziós trendnek köszönhetően a nemzetközi konyhát vivő éttermekben ugyanis ott figyelnek az ázsiai alapanyagok és kreációk.
Ahogy korábban is írtuk, leginkább az igazi eredeti szusik voltak ránk hatással, egyetlen fajta fogott ki rajtunk, a kalamáris. Olyannyira élveztük a tiszta ízeket, hogy még szójaszószt is alig használtunk, a wasabit és a gyömbért is csak módjával, a halra, a zöldekre és a rizsre próbáltunk koncentrálni.
A kifejezetten európai ízléssel készült (és a szusi szakácsnő által csak megvetéssel emlegetett) fogásokat valahogy hiteltelennek tartottuk, ha mondhatunk ilyet ennyire kevés tudással a hátunk mögött. És persze az algasaláta, arról nem szabad megfeledkeznünk, az a rugalmas, semmi máshoz nem hasonlítható állag örök kedvencünk lesz, az biztos.
A legnagyobb meglepetést az édességek jelentették, a tápióka és a babpasztával készült finomságok, bármikor be tudnánk vágni egyet. Vagy inkább kettőt-hármat.
A Wasabiban a szusi mellett két dolog miatt leszünk egészen biztosan rendszeres vendégek. Az egyik az étkezés közösségi élménye, a másik a hatékonyság és a kényelem egy egészen furcsa keveréke. A nagyrészt önkiszolgáló rendszernek köszönhetően ugyanis végezhetünk akár 15 perc alatt is egy ebéddel, de egy jó társasággal akár órákat is elüldögélhetünk, szép lassan fogyasztva. A rekord állítólag hét óra.
A kis adagoknak és a jó alapanyagoknak köszönhetően nehéz annyira túlenni magunkat, mint az európai ételekkel, és valahogy egészségesebb érzése van embernek, amikor feláll az asztaltól. Az árak, igen beszéljünk az árakról is. Vannak, akik szerint drága, tény, hogy nem a mindennapos étkezéshez valóak a több ezer forintos ebéd és vacsora árak.
A felhasznált anyagok árából és a technológiából azonban következik, hogy túlságosan olcsó nem lehet, mert az a minőség rovására menne. Azt meg senki sem szeretné, mi a legkevésbé.
