Kína vidéki részein, legfőképpen Tajvanon (sőt még Japánban is néhol) évek óta terjed az a szokás, hogy a temetésen az elhunytnak és a megjelenő gyászoló tömegnek sztriptíz műsorral kedveskedik a család. Ezt a bizarr – és nem kevésbé ellentmondásos – kulturális jelenséget több szakértő is kutatta már. A legújabban a Dél-karolinai egyetem antropológusa, Marc L Moskowitz készített egy dokumentumfilmet a népszokásról, Tánc a halottaknak: Tajvan temetési sztriptíztáncosai címmel.

Moskowitz szerint a jelenség a 80-as évek derekán kezdődött, amikor a sztriptízbárok terjedni kezdtek. Akkor tájt bérelhetővé vált az úgynevezett EFC kocsi (Electric Flower Car ahogy Moskowitz nevezi őket), amely gyakorlatilag egy kamionból kialakított mozgószínpadot vontató jármű, fényekkel feldíszítve. Ezeken a kocsikon előadásokat és koncerteket tarthattak, de a temetésekre rendelt verziókon sztriptíztáncosnők vetkőztek anyaszült meztelenre, a gyászoló tömegek szórakoztatása végett. A lányok a vetkőzés mellett énekelnek is, a műsor pedig általában a legújabb popdalok egyvelege volt, amelyet a vidéki mezőgazdasági munkások – alacsony keresetük miatt – kevésbé halhattak élőben. Éppen ezért a jelenség vidéken és a munkásosztály körében egyre inkább népszerűvé vált, mígnem annyira elterjedt, hogy  – mielőtt a kínai kormány illegálisnak titulálta ezt az „obszcén népszokást” – majdnem a temetések egyharmadán tartottak ilyen előadásokat.

No, de miért éppen sztriptíz és miért éppen a temetésen? Kínában nem csak a temetésen, de a szülinapokon, és az esküvőkön is gyakori az ilyesfajta előadás. Néhány szakértő szerint a pozitív fogadtatás onnan eredeztethető, hogy a hagyományos kínai színház történelmében rengeteg a szexuális elem, mert a termékenység és a termékenyítő aktus mindig az egyik fő alkotórésze volt az előadásoknak. Emellett Kínában az is gyakori, hogy magukban a templomokban, vagy az imádság színhelyén tartják a színházi előadásokat, abból az elvből adódóan, hogy az istenek nem sokban különböznek az emberektől. Tehát, ami nekünk tetszik, abban bizonyára ők is örömüket lelik. Az ázsiai sajtóban megjelenő cikkek szerint a sztriptíz a tömegek vonzására vált gyakorivá, ugyanis minél többen vannak jelen egy temetésen, annál tiszteletreméltóbbá válik az elhunyt személye. Egy másik feltevés szerint azonban a sztriptízzel a pokol ügynökeinek a figyelmét próbálja a gyászoló sereg elterelni, hogy azok „elfeledkezzenek” az elhunytról, és az a mennyországban köthessen ki.

A Moskowitz filmjében megszólaltatott interjúalanyok is mind különféle választ adtak. Az egyikük szerint az előadás a régi szellemek figyelmének az elterelésére szánják, hogy az új szellem megszokhassa a „helyzetét” mielőtt a régiek felfigyelnek rá, és zsarnokoskodni kezdenek felette. Mások szerint az előadás inkább az alacsonyabb isteneknek szól (Kínában vannak alacsonyabb és magasabb rendű istenségek), mert azok nagyon szeretik az ilyesfajta szórakoztatást. Megint mások azért hívtak sztriptíz lányokat a temetésre, hogy tisztelegjenek a halottnak, mert az elhunyt szerette a vetkőző lányokat, és stílusosan akartak tőle elbúcsúzni.

A szokás, amint látjuk, minden oldalról megosztja a tajvani társadalmat. A városi értelmiségiek szerint egyik magyarázat sem elég jó, mert a temetési sztriptíz aláássa a közösségi morált, és soha nem látott mélységekbe taszítja azt, hiszen az összeverődő tömeg nem csak felnőtt férfiakból és nőkből, hanem nagyon sokszor kiskorúakból áll. A bizarr ipart űzők azonban inkább művésznek és tehetséges előadóknak tekintik magukat, mint a szexipar léha, és olcsó szereplőinek. A tömeg pedig nekik ad igazat, hiszen a sztriptíz előadások sokad dobnak bármilyen eseményen, hiszen azok izgalmasabbá válnak.

Moskowitznak az a véleménye, egy temetésen sokkal jobb a pozitív hozzáállás. Kellemesebb az elhunyt életét ünnepelni, mint a távozását gyászolni, ennek ellenére a kínai és az ázsiai sajtó mindig is támadta a jelenséget. A férfi az amerikai bemutató után nyugaton is találkozott kisebb – ám nagyon is aktív csoportokkal – akiket felzaklatott a film.„A film jó lecke a kulturális relativizmusból. Mert, mi az elfogadható kulturális különbség, vagy hol kellene a globális határt meghúzni? Én nem kínálok válaszokat ezekre a kérdésekre, sem arra, hogy hol húzzuk meg a határvonalakat ezen a téren, ám nagyon örülök annak, hogy a filmem segített ezeknek a kérdéseknek a felvetésében.”