A foci társadalma flexibilis, teljes mértékben befogadó, és a változásban élen jár – mindig a civil társadalom előtt, mintegy kísérleti laborként bemutatva, mi várható a való világban később. Például az 50-es évek Real Madridja már nemzetközi vegyes csapat volt (Puskásra azért emlékszünk, ugye?), csak honosított spanyolokkal, hiszen a szabályok még nem engedték a külföldi játékos-áramlást. A hatvanas évekbeli Inter is mixelt csapat volt, ugyanezzel a technikával éltek az olaszok is, aki jó volt és kellett, olasz lett papíron, és kész. De a fociban a vasfüggöny is hamarabb szakadt át, a 80-as években, kisebb-nagyobb korlátozásokkal, és különböző bürokratikus hercehurcák után már lehetett „nyugaton” focizni a keleti blokk egy-egy klasszisának – szurkoló és játékos egyaránt hihetetlen áttörésként élte meg ezeket a változásokat. Kivéve mondjuk Törőcsik Andrást, minden idők egyik legjobb magyar játékosát, aki húszévesen már akkora király volt, hogy vitték volna nyugat felé (többen is, de leginkább a Köln), de az államgépezet sikeresen itthon tartotta, lett ami lett, sajnos nem Maradona vetélytársaként vésődik a kollektív emlékezetbe a sorsa.

Mindegy, a vasfüggöny tehát lyukacsos volt már a szétbontása előtt, és a lyukakon a focisták férkőztek ki először. Aztán az 1995-ös Bosman-szabály megszületése után Európa bevezette a szabad játékos-áramlást, a futballtársadalom tehát ekkor is megelőzte a korát. Huszonvalahány évvel azelőtt Nyilasi meg Szokolai például már sztár lehetett a sógoroknál, pedig Graz meg Bécs ugyanúgy a nyugat része volt 85-ben, mint ahogy mi nem. Félreértés ne essék, nem azt írjuk, hogy ez a folyamat jó, vagy rossz, csak azt, hogy így van, a labdarúgó-társadalom lakmuszként működik, és ha megvizsgáljuk, jó eséllyel következtethetünk belőle a világ változásaira. Hiába, a futball fontos dolog, be kell látnunk.

A Bajnokok Ligája megszületése tulajdonképpen egy nemzetközi bajnokság létrehozása a nemzeti bajnokságok helyett vagy mellett, ezt döntse el ki-ki ízlése szerint. Mindenesetre úgy tűnik, ma már a nagyoknak fontosabb a BL, mint a hazai pontvadászat, vagy legalábbis a gazdag klubok két garnitúra focistával kezdik meg az idényt, hogy helyt álljanak otthon is és Európában is a futball-cirkuszban.

Az a csoda, amit a Celtic csinált 67-ben, hogy gyakorlatilag három kerületből összeverbuvált ír csikócsapat nyerjen, az már nem nagyon lesz. Vagy a 70-80-as évek angol Liverpoolja a maga négy elsőségével. A vörösök per pillanat azért küzdenek, hogy nagyhatalmi státuszukat valahogyan megőrizzék, de ha nem tudják az anyagi versenyt állni, akkor egyszerűen „visszakopnak” közepessé, és nagyon nehéz lesz majd újra partiban lenni az újgazdag Manchester Cityvel, vagy az Abramovics-féle Chelsea-vel.

 
A BL nem, vagy alig tűr meg kiscsapatot a végelszámolásnál. Az elején még volt egy marseille-i fricska (a Milan kapta), vagy egy holland Ajax (Kluivert mennybemenetelével), amely kilógott a nemzetközi nagycsapatok közül, összetételét és gazdasági helyzetét tekintve egyaránt. Azonban az ezredforduló utáni világ már nem tűr meg meglepetést, ha végignézzük az elmúlt tíz év győzteseit, akkor láthatjuk, hogy az elit elfoglalta a BL-t, és nem szívesen hagy a tortából a kicsiknek. Már nincsen Rosenborg, ami 4-8 között hullik csak el, a Valencia és a Villareal csak emlék. Kilenc éve ugyan nyert a Monaco, de azt inkább tekintsük a kivételnek, amely a szabály erősítését hivatott beteljesíteni azzal, hogy odaért a végére. Ma, tíz esztendővel a BL-siker után szinte nincs is csapata a hercegségnek.

AP / Matthias Schrader

Van ellenben Chelsea, Bayern München, MU,  lesz Manchester City meg Milan, és lesz Barcelona meg Real Madrid. Egymás közt eldöntik majd a legjobb helyek sorsát, a kicsikért szurkolók meg reménykedhetnek, talán ez lesz az az év, amikor csapatuk odaér a legjobbak közé.

Mindez bosszantó, sajnálatos és szomorú is lehetne, ha a foci, amit hétről-hétre látunk, nem volna lenyűgöző. De az, vagyis a produktum leköveti az őrületes tőke-csoportosulást, a gazdagok nem csak gazdagok, hanem általában ügyesek is. Aki nem „nemzeti érzelemből” szurkol, hanem a labdarúgás szerelmese, az tátja a száját minden esztendőben. És szerencsésnek érzi magát, hogy részese – legalább nézőként – ennek a cirkusznak. A döntő persze már mindig túl nyomasztó, egyszerűen túl nagy a tét, de a tavaszi utolsó összecsapásig még annyi sok meccs van. Csoportmeccsek először is, ahol a nagyok bajszát lehet cibálni, és elhinni, hogy a labda mindenkié.

Kezdődik.