hvg.hu: Hogyhogy ilyen későn kezdted?

Dávid Kornél: A Százhalombatta csapatában fociztam 16 éves koromig. Nem is ment rosszul, de egyszer csak beállítottak a kapuba, és azt már egyáltalán nem találtam izgalmasnak. Más sportágat kerestem és mivel a bátyám is kosarazott általános iskolában és anyukám is főiskolás korában, kézenfekvő választásnak tűnt a kosárlabda. Kezdetben nem adott sok sikerélményt, mert iszonyatosan nagy volt a lemaradásom, amikor utolsó éves serdülőként elkezdtem a Honvédban játszani.

Állandóan pluszmunkát végeztem, különedzésekre jártam. Az első évem elég rosszul sikerült, semmilyen pozitív visszajelzést nem kaptam, meccset nem nagyon játszottam és év végén sem mehettem föl az NBI ifibe. Átkerültem az NBII-es Malévhoz és azt gondoltam: egyáltalán nem biztos, hogy valaha is játszom majd az első osztályban. De folytatni akartam, mert tényleg tetszett ez a sportág. A Malévnál én félkész fiatalként csupa, az NBI-ből kiöregedett rutinos róka közé csöppentem, akik levezetésképpen kosaraztak. Sokat meséltek az NBI-ről, fölkészítettek, milyen életet kell élnem hozzá, és persze minden csibészséget és fortélyt megmutattak.

hvg.hu: Például mit?

D. K.: Hogy a lepattanóért folytatott harcban hogyan lehet úgy kulcsolni a másikat, hogy a bíró ne vegye észre. Vagy hogy felugrásnál hogyan kell “véletlenül” rálépni a másik lábára. Így később egyáltalán nem lepődtem meg, amikor ezeket alkalmazták ellenem. Nagyon jó tanulóidőszak volt. A csapat legfiatalabbjaként mindent meg kellett csinálnom, amivel az öregebb játékosok komfortérzetét javíthattam; cipeltem a táskákat és a labdákat, és olyan is volt, hogy büntetésképpen megkanalaztak, mert edzésen a vesztes csapatban játszottam és nyilvánvalóan én tehettem a vereségről. Más világ volt, én mégis nagyon szerettem.

hvg.hu: Van olyan is, hogy „első sikerélmény”?

D. K.: Az, amikor a Malévból behívtak az ifi-válogatottba. Még akkor is olyan voltam, mint egy kölyökkutya: kezem-lábam szanaszét, nem túl koordinált mozgással és egy sor dologban hatalmas lemaradással. Viszont harcoltam minden labdáért és valószínűleg ezt látták rajtam. Oyan játékosok közé kerültem, akik ifiben a Tungsramban, a Honvédban vagy a MAFC-ban kosaraztak, vagyis az ország legnagyobb tehetségei voltak. Aztán az érettségit követően több csapat is megkeresett, és én ismét a hatalmas nimbuszú Honvédot választottam. Ott minden harcom kezdődött elölről, mert nekem kimaradtak a korosztályos versenyek, rólam sosem mondták, hogy országos tehetség vagyok. De engem az húzott előre, hogy utolérjem Orosz Benőéket (a májusban elhunyt kosárlabdázó 248-szoros válogatott volt), akik itthon sztárok voltak. Az motivált, hogy edzésen és meccsen is meg tudjam csinálni ugyanazt, csak még jobban. Szép lassan feleveztem a farvízükön és meg is előztem őket.

A pluszmunka továbbra is a mindennapok része maradt. Volt, hogy Tatán edzőtáboroztunk, és edzés után a többiek az ablakban ülve röhögtek, mert én még két labdával gyakoroltam a labdavezetést az atlétikapályán. Mindig volt egy következő lépcsőfok, amit megpróbáltam elérni.

hvg.hu: Az NBA-re mikor gondoltál először?

D. K.: Amikor apukámmal a Super Channelen néztük a meccseket és ő az egyik meccs alatt megszólalt, hogy “Fiam, egyszer majd te is ott fogsz játszani.” Én csak legyintettem. Aztán évekkel később, amikor a Honvéddal Amerikában játszottunk edzőmeccseket az ottani egyetemi csapatok ellen, az utolsó mérkőzésünkön odajött a New Orleans-i egyetem edzője, hogy szeretné, ha kint kezdeném a következő évet. Csakhogy nekem akkor már profi szerződésem volt a Honvéddal és a kinti szabályok szerint az ilyen játékos nem kaphatott ösztöndíjat. Ez egyébként a hatalmas távolság miatt megoldható lett volna, mégsem sikerült. Sokat számított volna, ha hamarabb kikerülhettem volna. Talán nem kellett volna eltelnie még öt évnek, hogy egy amerikai megfigyelő megint észrevegyen. De hát volt valaki a Honvédban, aki nagyon határozottan lobogtatta a szerződésemet. Úgyhogy maradtam.

Azért nagyon klassz évek következtek: jó kis csapat voltunk, itthon mindenkit megvertünk, nyertünk bajnokságokat, Magyar Kupát és a nemzetközi kupákban is elég jól teljesítettünk. És mindebben már fontos szerepem volt nekem is, ismert és elismert játékos voltam itthon.

hvg.hu: Másodszor hogy vettek észre?

D. K.: Teljesen véletlenül. 1995 körül történt, akkor már a székesfehérvári Albacomp játékosa voltam, és az egyik nyári felkészülési tornán, tehát nem egy bajnoki döntőn vagy bármilyen fontos meccsen, meglátott egy amerikai játékosmegfigyelő és kérdezte, érdekelne-e a nyári liga? Mondtam, persze, miközben gőzöm nem volt róla, mi az. A következő szezont még végigjátszottam Fehérváron, aztán jött a nyári liga, ami egy olyan kiválasztó tábor, ahol azok játszanak, akik be akarnak kerülni az NBA-be. Akkoriban két odavezető út létezett: vagy az amerikai egyetemi bajnokságban edződtél, és 2-3 év után draftoltak, vagy komoly európai csapatban játszottál és volt neved, mint Toni Kukocnak, Vlade Divacnak vagy Arvydas Sabonisnak. Vagyis ami velem történt, elég egyedi volt. Jól sikerült az öt kinti mérkőzésem, jól ment a játék, sok kosarat is dobtam, de leginkább a hozzállásom miatt döntöttek úgy a megfigyelők és a főedző, hogy: erre a magyar srácra érdemes tenni.

Látták, hogy nagyon akartam. Jött egy telefon, a Bulls general managere volt; szeretnék, ha náluk kezdenék az októberi táborban. Így is lett, az meg már az én egyéni pechem volt, hogy jött két lockout (azaz nem kezdődött el időben a szezon, mert a csapatok nem tudtak megegyezni a játékosokkal utóbbiak béréről, és a megegyezésig tilos új játékosokat igazolni), vagyis vesztettem 2 évet, mire 27 évesen tényleg kikerültem a Bullshoz. Azt is tudom, persze, hogy korábban esélyem se lett volna bekerülni a világ legjobb csapatába, amely zsinórban hatszor nyert bajnokságot, és amelyben Michael Jordan is játszott.

hvg.hu: Mi az első, vele kapcsolatos élményed?

D. K.: Az, hogy a felkészülés első napján semmi másra nem gondoltam, csak hogy mikor jön már Jordan, hadd lássam már élőben! Media day volt, és én egy másik újonccal kint ácsorogtam a terem előtt, hogy végre megpillantsam. Aztán háromnegyedórás késéssel megérkezett, és mi követtük a folyosókon, mindenhová mentünk utána, minden mozdulatát figyeltük. Még azt is, hogyan köti a cipőfűzőjét, hátha megtudjuk, mi a titka! Olyan volt, mintha egy űrlény, annyival megelőzte a korát, annyival jobb volt bárki másnál. Atletikusságban is, és mert olyan elképesztő győzni akarás és versenyszellem dolgozott benne. Minden helyzetben nyerni akart, és amikor a csúcson volt, reménytelen volt bármit is csinálni ellene. És nem egy meccsen nem lehetett megállítani, hanem éveken keresztül.

hvg.hu: Téged hogy fogadtak?

D. K.: Újonc voltam, vagyis kellett vinnem fánkot, üdítőt és cipelni mások táskáját. De hát mindegyikben volt már rutinom. Mondjuk, annak már ellenálltam, amikor a második évemben is azt mondták: 50 meccset játszottunk a lockout miatt, de egy szezon 82 meccsből áll, úgyhogy 32 meccsig még újonc vagy.

hvg.hu: Milyen volt az első meccsed?

D. K.: Az NBA-ben az előző év bajnoki döntője a következő év nyitómérkőzése. 1996-ban a Bulls nyerte a döntőt a Utah Jazz ellen, vagyis mi Salt Lake Cityben játszottuk az első meccsünket. Amit az összes tv közvetített, 23 ezer néző volt a helyszínen, még akkor is, ha abban a Bullsban már nem volt ott Jordan, Pippen és Rodman sem. A Bulls akkor is Bulls volt, hatszor nyert bajnokságot, mindenki várta a nyitómeccset, mindenki kíváncsi volt az új játékosokra. És hát revánsot is akart venni a Jazz, ahonnan nem mentek még el a sztárok, még játszott Karl Malone, John Stockton és mindazok, akik előző évben elbukták a döntőt. Ellenük léptem pályára, és amikor a bemutatásnál végignéztem rajtuk, az jutott eszembe, hogy hűha, tavaly még tv-n néztem őket, most meg itt állunk egymással szemben. Eléggé izgultam.

Aztán becseréltek és mentem, mint aki eszét vesztette, minden labdát meg akartam szerezni, minden kosarat be akartam dobni. És 14 perc alatt 11 pontot dobtam, amire mindenki felkapta a fejét: hű, basszus, ki ez a gyerek, honnan szerezték? Aztán két nap múlva, a következő meccsemen alig tudtam négy pontot összakaparni, mert mindenki a nyakamat akarta szegni. Vagyis se az örömre, se az elkenődésre nem volt, nincsen idő, mert két-három naponta új városba utazol, új meccset játszol, és újra kell produkálnod.

hvg.hu: Még miben különbözik mindez az európai kosárlabdától? Mennyi idő alatt szoktál hozzá?

D. K.: Minden sokkal gyorsabb. Ráadásul én az Albacompból érkezve szembesültem a játék sebességével, a játékosok fizikai erejével, képzettségével, reakcióidejével. Érezhető volt, hogy nekem kimaradt az eleje, hiányoztak az alapok, és hiába voltam jó a középtávoli dobásokban, látszott, hogy itthon engem centernek képeztek. Mert akkor még az volt, hogy “magas gyerek a palánk alá való, a többiek ki a 3 pontos vonalra.” Jobb lett volna minden olyan elemét megtanulni a játéknak, amik a külső posztokra is alkalmassá tettek volna.

És hát a Bullsnál külön nyelvezet volt, amit 10 éve használtak és nekem két napom volt megtanulni, hogy ha az irányító vagy az edző bemond egy szót, mi a mozgás, ki hova fut, kinek mi a dolga. ’99 márciusára vált egyenletessé a teljesítményem, akkor a hónap a játékosának is választottak. Csak sajnos a csapatnak nem ment jól, lehetett sejteni, hogy változtatás lesz. És lett is. És hiába volt nagyon jó az első évem - ketten voltunk a csapatból, akik mind az 50 meccset végigjátszottuk -, nekem kétéves nem garantált szerződésem volt. Vagyis bármikor útilaput köthettek a talpamra. Január 5-én vált volna garantálttá a szerződésem. Előző nap hívtak be, hogy sajnos, nem.

hvg.hu: Kudarc volt? Mert végül is nem egy zs-ligás csapattól küldtek el.

D. K.: Nem ért váratlanul, inkább rosszul esett, ugyanakkor egy nagy megkönnyebbülés is volt. Négyen voltunk nem garantált szerződéssel a csapatban és januárig a másik három játékost is elküldték. Valószínű volt, hogy én is sorra kerülök. Hiába csináltam bármit, a játékperceim csökkentek. December közepén még dobtam 17 pontot a Seattle SuperSonics ellen, majd az utána következő négy meccsen összesen kaptam 10 percet. És ez már nagyon frusztrált. Az első évem még azzal telt, hogy rácsodálkoztam: hú, NBA, hatalmas csarnokok, rengeteg ember, micsoda show az egész, nézem a cheerleader-eket, milyen játékosokkal találkozhatok. De ez addigra elmúlt, már csak az volt, hogy játszani akarok.

Egész pályafutásom alatt rengeteget játszottam, még az első évben is viszonylag sokat: 18,5 percet meccsenként. A második évben viszont egyre kevesebbet. És nem értettem, miért alakult így, és amikor 10 évvel később találkoztam az akkori döntéshozókkal, ők sem tudták megmondani. Hiszen az én helyemre nem érkezett senki, 13-an maradtak a 14-es csapatból és még olcsó játékos is voltam. Az bánt a legjobban, hogy ha azt a szezont végig tudtam volna játszani a Bullsnál, még úgy is bent ragadtam volna 2-3 évet az NBA-ben, hogy már 27-28 éves voltam. Mert hiába volt utána a Cleveland Cavaliers és a Toronto Raptors, garantált szerződés nélkül azok inkább csak próbálkozások voltak.hvg.hu: Van, amit másképp csinálnál?

D. K.: Túlságosan fegyelmezett voltam, azt csináltam, amit mondtak, minden edzői utasítást követtem. Pedig inkább úgy kellett volna játszanom, mint itthon: nagyobb szabadsággal. Mert ez a megfelelési vágy sokszor görcsössé tett. És hát jobb lett volna úgy kimenni, hogy többet tudok az NBA-ről, arról, hogy működik a rendszer, mi van a háttérben, mennyit számít, honnan jössz, milyen múltad van, ki az ügynököd. Én ezekről semmit nem tudtam és ügynököm sem volt, aki ebbe belelátott volna. Ha lett volna, talán előbb kivitt volna kicsit Európába, hogy előrébb tarthassak, amikor a Bullshoz mentem. Nálam ez pont fordítva volt: az NBA után játszottam erős európai bajnokságokban, előbb Strasbourg-ban, aztán a litván Zalgirisnél, majd 5 évet Spanyolországban, ahol a Vitoriával Euroliga-ezüstöt nyertünk.

hvg.hu: 2008 óta újra az NBA-ben dolgozol. Hogy lettél európai játékosmegfigyelő, mi a dolgod?

D. K.: Tudatosan készültem erre is. Amikor tudtam, hogy már csak 5-6 évet kosarazhatok, a TF mellé elvégeztem kint egy NBA General Manager and Scouting Course nevű szakot, és minden nyáron részt vettem az amerikai konferenciákon, próbáltam ápolni a játékosként szerzett kapcsolataimat. Aztán 2008-ban a Clevelandtől kaptam egy ajánlatot: legyek náluk international scout. Kosárlabda-mérkőzésekre kellett járnom és bizonyos játékosokról elmondani a véleményemet, hogy melyiküknek van esélye bekerülni az NBA-be. Most, a Phoenix Suns-nál is erről szól a munkám, azzal a különbséggel, hogy Ohio-ban még volt egy összekötő köztem és a vezetőség között, itt viszont már én számolok be az elnöknek és az alelnöknek arról, amit a különböző országokban lévő játékosmegfigyelőim jelentenek, hogy 1-1 játékos hogyan teljesít abban a bajnokságban, ahol játszik. És miután Európában és Amerikában is játszottam, be tudom határolni, milyen szinten van, és az mire lehet elég. Sokat tanultam, az egész kosárlabda előttem van, tudom, mit és hogyan kell nézni, hogy nem csak az számít, hogy dobja a hárompontost. Azt mindenki látja, ahhoz nem kell nagy tudás. Az a kérdés, van-e benne perspektíva.

hvg.hu: Azt honnan lehet tudni?

D. K.: Játékosonként paksamétányi információból. Minden Európában játszó játékost figyelünk, az itt játszó amerikaiakat is. Van egy listám, amit folyamatosan frissítek, mert a rajta szereplőket folyamatosan figyelem. Elmegyek a meccseikre, mindent tudok róluk.

hvg.hu: Például mit?

D. K.: Hogy melyikük hogy viseli a győzelmet és a vereséget, győztes típusú csapatban játszott-e vagy sem, hogy tud bizonyos mérkőzés közbeni szituációkat feldolgozni, hogy bírja a nyomást, otthon játszott-e jobban vagy idegenben, milyen sérülései voltak. Kik a szülei, mit csinálnak, alkoholisták voltak-e, elváltak-e, sportcsaládban nőtt-e föl - vagyis mit kaphatott otthon? Kik a barátai? Ki a barátnője? Csajozós típus vagy sem? Illeszkedik-e a stílusa a Phoenix Suns játékába?

Ezekből próbáljuk összerakni, odaérhet-e az NBA-be vagy sem. Óriási felelősség és hatalmas rizikó is egy 18-22 éves játékosról megmondani, lehet-e belőle szupersztár. Rengeteg minden történhet vele pályán és azon kívül is, ami az egész karrierjét megváltoztathatja. Például belehabarodik egy csajba és onnantól nem veszi komolyan a kosárlabdát. Ezeket mind mérlegelnem kell. És még így is benne van, hogy valakiről lemaradok, vagy valakire azt mondom, alkalmatlan és egy másik csapatnál befut. És persze az is benne van, hogy valakire azt mondom, ki kell vinni, sok pénzt kell rá áldozni és nem jön be. Hatalmas a felelősség, nem egyszerű feladat és elég izgalmas. Pont ezt szeretem benne. És persze a visszaigazolást, amikor az az 5 játékos éppen abban a sorrendben kel el a drafton, ahogy megmondtam.

hvg.hu: Magadat ma, az összes hendikeppel együtt, kiválasztanád?

D. K.: Igen. Mert az egyéni motiváció nagyon sokat számít. Mindegy, hogy fekete vagy, a gettóból jössz és az életedért küzdesz, mert nagyjából a sport és a zene az egyetlen kiugrási lehetőséged, vagy csak jobb akarsz lenni, mint a többi. Ha nincs motiváció, amivel egy játékos húzza magát előre, előbb-utóbb még a legnagyobb tehetség is megáll a fejlődésben. Németországban például lasszóval kell fogni őket, úgy el vannak kényeztetve.

hvg.hu: Hanga Ádám - róla mit gondolsz?

D. K.: Nagyon jó lehetőségei és nagyon jó adottságai vannak. Jó, hogy kikerült a spanyol Manrésába, de innen még nagyon hosszú az út odáig, hogy NBA-játékos legyen. Fontos, hogy kiválasztotta a Spurs. És kicsit rossz is, mert csak oda mehet. Vagyis ha a másik 29 csapatból bármelyiknek is tetszene, nem tudná jövőre kivinni, mert a Spurs azt mondaná, mi azt szeretnénk, ha még két-három évet Európában maradna, hiszen azon a poszton jelen pillanatban három másik jobb játékosunk van. De ha jól teljesít a spanyoloknál és fejlődik, könnyen lehet, hogy jövőre a nyári ligában találja magát. Én öt ilyenen vettem részt, de hatalmas különbség, hogy Ádám csak 22-23 éves lesz, ráadásul draftolták, ami azt jelenti, hogy amilyen támogatást csak meg lehet kapni a Spurs-től, azt ő meg fogja kapni. Benne van a lehetőség, hogy ő legyen a következő NBA-játékos Magyarországról.