Imre Géza: úgy állok bosszút, hogy a végén megverem
Első olimpiáján bronzérmet nyert egyéniben, a másodikon ezüstöt csapatban, a harmadikon zokogott, mert érem nélkül ért véget egy nagy csapat nagy korszaka. Londonban most egyedüli magyar lesz a férfi párbajtőrözők között, a felkészülésben viszont nem csak magára számíthat. Interjú Imre Gézával.
hvg.hu: A szemráncaidat leszámítva pont úgy nézel ki, mint ’96-ban, az első olimpiádon. Valójában mennyit változtál?
Imre Géza: Szerencsés alkat vagyok... Fizikailag azért próbálok kicsit erősödni, egy ideje Zala Gyuri segít ebben: kicsi izmot pakol rám, és gyorsít is, hogy jobban bírjam a versenyt a fiatalokkal. A vívásom biztosan változott, technikailag és taktikailag is. Vagyis utóbbin inkább csak szeretnék változtatni, de még mindig nagyon sokat rohanok. Jobb lenne most már, ha inkább hátrafelé indulnék a páston, kicsit defenzívebben vívnék. De mivel aktívabb vagyok az átlagnál, ez a rohanás mindig benne lesz a vívásomban. Olyankor is benne van, amikor jól megy és nagyon tudom uralni magamat. És persze, a technikámon is lehet még csiszolni, hiába tanított meg mindent a nevelőedzőm, Kopetka Béla, és adott olyan széles repertoárt, hogy ma is tudok belőle válogatni, ha bajban vagyok. Vannak még apróságok.
hvg.hu: Például mi?
Imre Géza: Hogy mennyire indulok lábbal, ami nem szerencsés, mert azonnal fölszúrnak. És jó volna, ha nem húznám ennyire hátra a kezemet. Ha pár centivel előrébb helyezném, könnyebben csuklón tudnám szúrni az ellenfeleimet. És azzal meg tudnám lepni őket.
hvg.hu: Téged ki lehet még zökkenteni bármivel?
Imre Géza: Attól függ, mennyire vagyok ott fejben. Mert ha tényleg tudok koncentrálni, akkor nem is nagyon vezetnek ellenem. De nem szeretem az olyan tust, amiről úgy gondolom, szerencsés találat volt. Vagy amikor egy kaszabolás végén elkezd őrjöngeni a másik, pedig még nem is tudja, hogy ő adta-e a tust. Ilyenkor mindig arra gondolok, úgy tudom megbosszulni, ha a végén megverem. Mindig arra próbálok koncentrálni, hogy én adjam az utolsó tust.
hvg.hu: Minden nap meg tudsz még halni edzésen? Másképp készülsz az utolsó olimpiádra, mint ahogy az elsőre készültél?
Imre Géza: Az eddigi olimpiai ciklusokhoz képest most sokkal rövidebb edzőtáboraink voltak, meg olyan is volt, hogy csak fizikai edzéseket végeztem, úgyhogy visszajött a víváséhségem, élvezem az edzéseket. És azért a 4. olimpiámon most már olyan nagy meglepetés nem érhet, hogy milyen is lesz ez az egész. Az elsőnél semmit sem tudtam arról, mi vár majd rám, hiába hallgattam Atlanta előtt a sokkal rutinosabb Kovács Ivánt és Kulcsár Krisztiánt, akik már Barcelonában is ott voltak. És hát Atlantában csapatverseny is volt, vagyis a felelősség is inkább arról szólt, hogy ott próbáljunk meg jól szerepelni. Egyéniben akkor nem is vártam semmit. Londonban most egyedül leszek férfi párbajtőrben, és ez azért elég furcsa. Teljesen más hangulata van ennek az edzőtábornak is. A többiek szinte csak miattam vannak itt, a tatai edzőtáborban.
hvg.hu: Pont ezt bírom ebben a sportágban, hogy az a Boczkó Gábor, aki valahol miattad sem jutott kvótához, most neked segít az olimpiai felkészülésben. Mindent belead?
Imre Géza: Ez egy elég hosszú történet, majdnem egy évig tartott és egy ideig Boczek sokkal esélyesebb volt. Jobban is állt a világranglistán, és eleinte én még magamban sem gondoltam komolyan ezt az egészet. Talán a vb-n fordult meg a történet, igaz, őt addig több sérülés is komolyan hátráltatta, így egyre nehezebb helyzetbe került. Aztán az utolsó versenyre, a párizsi világkupára én már úgy mentem ki, hogy tudtam, mindenképpen kijutok Londonba, a kérdés csak az, milyen helyezéssel. Sajnos Boczeknek nem sikerült. És az ő sportemberi nagyságát mutatja, hogy itt van és mindent belead ellenem. Kétszer vívtunk a héten és mindkétszer megvert.
hvg.hu: Az egyénit vagy a csapatot szereted jobban?
Imre Géza: Azt szokták rám mondani, hogy csapatember vagyok, miután ott értem el jobb eredményeket. Szeretek is csapatot vívni: nagyobb a felelősségem, nem csak saját magammal szúrok ki, ha nem megy. De ha jól megy, akkor a többieknek is tudok segíteni. És én azért nagyon jó csapatokban vívhattam. És egyik sem attól volt erős, hogy egyénileg kiugróan jó vívók voltunk. Ha voltak is belső feszültségeink, azokat kifele sosem mutattuk, és mindig meg tudtuk oldani egy építő jellegű veszekedéssel, egyikünkben sem maradt tüske. Sosem sérült a baráti viszonyunk, még akkor sem, amikor rivalizálni kellett a csapatba kerülésért. 10 éven át ugyanaz volt a csapatkiáltásunk, még az után is, hogy Fekete Attila helyére Boczek került, ami a közös dacból született, a ’98-as Eb-n, amikor egyéniben mindannyian elég gyengén szerepeltünk. És az akkori vezetőnk azt mondta, “álvagány műbuzik” vagyunk, csak a szánk nagy, semmit sem csinálunk. Ez nem esett túl jól nekünk, így lett a csapatkiáltásunk, hogy “Álvagány műbuzik, előre!”. Megnyertük csapatban az Eb-t, aztán a vb-t is, sőt mi lettünk az év csapata itthon. Nagyon szerettem velük örülni. És ugyan a vívás csapatban is egyéni sportág és a lelkemnek is jobban esik, ha egyéniben érek el sikereket, mégis nehezebben dolgozom fel, hogy nincsenek ott a haverjaim az örömnél.
hvg.hu: Akkor az az atlantai bronz egyéniben milyen élmény volt?
Imre Géza: Nagyon furcsa állapotban voltam, a mai napig bizonytalan vagyok, hogy pontosan mi is történt. Már a megnyitón eufóriába kerültem, amiből nem is volt időm felocsúdni, mert rögtön utána volt a verseny. Csak a saját asszóimra figyeltem, fogalmam sem volt, mi zajlik körülöttem, a csapattársaimról is csak annyit tudtam, ki nyert és ki nem. Az megvan, hogy nagyon fáradt voltam, mert azoknak, akik a világranglistán rosszul álltak, vívniuk kellett a 32-be jutásért. Én is közéjük tartoztam. És én kaptam az első tust az olimpián: egyből beleszaladtam egy közép-amerikai srác pengéjébe. Gondoltam, ez elég rosszul kezdődik... Aztán a következő 3 asszómat 1-1 tussal megnyertem, pedig egyiken sem én voltam az esélyes, mert az ellenfeleim előttem voltak a világranglistán, olimpiai, világ- és egyéb érmekkel rendelkeztek.
Aztán jött az Iván elleni bronzmeccs, ami egy szomorú, de nagyon szép történet, és ami elsősorban Kovács Iván nagyságáról szól. Ő volt a példaképem, akire felnéztem, akivel együtt készültem Atlantára, együtt futottunk, úsztunk és aztán segített elviselni a nagyon hosszú edzőtábort. Aztán az olimpián mindketten kikaptunk a kettőbe jutásért, Ivánnak ráadásul a bokaszalagja is elszakadt, így a következő asszóra, ellenem, sérülten állt föl. Lábra se nagyon tudott állni, tudvalevő volt, hogy egy lábon fog ugrálni. Én pedig nem tudtam, mit csináljak, csak ültem és nagyon rosszul éreztem magam. Aztán odaszökdelt hozzám asszó előtt és azt mondta: “Vívjál komolyan, mert ha nem, megverlek. Nekem is kell az érem.” És evvel igazából eldöntötte a morális kérdést, hogy vívjak-e vagy ne. Megkönnyítette a helyzetemet. És én ezt a mai napig nagyon köszönöm neki. Elismertséget és ismertséget kaptam avval a bronzzal. Legfőképpen pedig annak az éremnek köszönhetően ismertem meg a későbbi feleségemet, Kökény Beát. Hiszen érmesként én is kint maradhattam az olimpián, és a női kézisek meccseire is kijártam.
hvg.hu: Volt csajozós dumád?
Imre Géza: Dehogy! Az egyik ebédnél a női kézilabda-válogatott asztalához keveredtem, és Bea a balkezeseket kezdte el cikizni. Hogy mennyire furcsák. Én meg védtem őket, mire megkérdezte, miért vagyok ennyire elfogult. Mondtam, mert én is balkezes vagyok.
hvg.hu: Négy évvel később, a sydney-i döntőjüket hogy élted meg?
Imre Géza: Az duplán volt nehéz, egyrészt, mert otthon, tévén néztem, mert én nem jutottam ki. Másrészt, mert Beáék a végén kikaptak. Átjött pár kézilabdázó meg vízilabdázó is, és a párhuzamosan zajló két döntőt úgy néztük, hogy az egyik szobában ment a vízilabda, a másikban pedig a kézilabda. Én pedig rohangáltam a kettő között. A pólósok győztek, a lányok nem. De az az ezüst még akkor is nagyon szép érem, ha az arany már félig a kezükben volt.
hvg.hu: Athént hová helyezed? Aranyra esélyesként mentetek ki...
Imre Géza: Az egy másik nagy kudarcom volt, bármilyen furcsán is hangzik. Az egy hullámvölgyekkel és magaslatokkal teli kvalifikáció és olimpia volt nekem. Előtte a vb-n nagyon rosszul vívtam, így az “előkelő” 10. helyet sikerült megszereznünk. Ebből következően olyan csapatok kerültek előnybe a kvalifikációt illetően, ami nekünk nem volt túl szerencsés. És mindenki azt mondta, már csak matematikai esélyünk van a kijutásra. Aztán életem egyik legjobb szezonja következett a csapatban nyújtott teljesítményemet illetően, de mindannyian nagyon felpörögtünk és mindannyian nagyon sokat tettünk azért, hogy a matematikai esély realitássá váljon. Kijutottunk, ráadásul nagyon jó ággal. Aztán Athénban egyéniben rosszul vívtam, majd csapatban az ukránok ellen is, annyira, hogy le is kellett cserélni, nem is én fejeztem be a meccset, bejött helyettem Krisztián. És ha egyszer lecserélnek, már nem állhatsz vissza, vagyis én onnantól csak nézőként vettem részt a versenyen. Csak drukkolhattam. Aztán a srácok másodikok lettek. Lettünk – hivatalosan. De az sokáig egy kettős érzés volt, hogy én vajon mennyit tettem hozzá ehhez a 2. helyhez. Utólagos feldolgozás után mondom csak, hogy egálban vagyok, mert a kijutásban eléggé benne voltam.
hvg.hu: A feleséged vagy te kezeled jobban a kudarcot?
Imre Géza: Ő jobb versenyző típus volt nálam. Mert én azért még most is el tudom magam emészteni. De az egészben nem vagyok egyedül, mert a feleségem, az edzőm, Boczek és pszichológus is segít nekem. A 2011-es Eb-n például rengeteget köszönhettünk Csernus Imrének: úgy tudtunk a csapattal másodikok lenni, hogy egyéniben előtte mind a négyen kiestünk a 64-ben.
hvg.hu: Üvöltötte, hogy bevállaljátok-e?
Imre Géza: Akkor és azzal üvölt, amikor és akivel kell. Csöndes beszélgetéssel is tud hatni, legalábbis ránk, rám – tudott. Fölrázott minket. Abban is nagy része van, hogy sikerült idén az olimpiai kvalifikáció. Mert a vb előtti este nagyon izgultam a tét miatt. És úgy nézett ki, nagyon keveset fogok aludni és azt is nagyon rosszul. És akkor mindannyiunkkal beszélgetett, és a miénk annyira kellemes volt, hogy teljesen elmúltak a görcseim. És hiába ment másnap rosszul a vívás, nagyon tudtam akarni, koncentrálni és egyes pillanataiban még élvezni is a versenyt.
hvg.hu: De mi van olyankor, amikor nem megy?
Imre Géza: Akkor leegyszerűsítem, visszamegyek az alapokhoz és csak egyenes szúrással próbálkozom. És ha sikerül – mert előbb-utóbb sikerülnie kell –, akkor kicsit bonyolítom. Aztán cselezek. Az, hogy fejben hogy jövök vissza, attól függ, mennyi idő van a magamba roskadásra. Hogy milyen gyorsan találok egy újabb, fontos célt.
hvg.hu: Mondasz példát?
Imre Géza: Amikor a 2008-as olimpián csapatban kikaptunk Kínától a négybe jutásért, teljesen összeomlottam. Világranglista-elsőként érkeztünk ki, az előző olimpián ezüstérmesek voltunk, folyamatosan jól szerepeltünk a világkupákon, szóval legalább egy éremre esélyesnek érezhettük magunkat. Dél-Afrikával kellett volna vívnunk, de Kínának volt zöld kártyája és össze tudtak állítani egy csapatot – sejtettük, hogy így lesz –, és mivel nyertek Dél-Afrikával szemben, velük kerültünk össze. Addig mindig megvertük őket, ha nagy csatában is. Pekingben viszont kikaptunk, nem kerültünk négybe, és az nagyon fájt. Krisztiánról és Ivánról tudtuk, hogy befejezik az olimpia után, vagyis az volt a mi közös, utolsó nagy lehetőségünk. Ami nagyon rosszul sikerült. Sosem borultam még ki annyira versenyen, mint ott.
hvg.hu: Sírtál?
Imre Géza: Zokogtam. De szerencsére nem látták sokan, mert elbujdokoltam. Úgy éreztem, ezt senkivel sem kell megosztanom. Aztán visszamentem a többiekhez, és az edzőnk, Udvarhelyi Gábor próbált fölrázni minket, meg mi is egymást, hogy már csak a tisztesség kedvéért is álljunk oda rendesen az 5-8. helyért. Nem volt egyszerű. Végül az 5. hely adott egy kis megnyugvást. És hát megvolt a következő cél: tudtam, hogy nekem Londonban lesz még egy olimpiám.
hvg.hu: Megfogalmaztál most konkrét célokat?
Imre Géza: Eredményeket nem. Mert sokszor megfogalmaztam már és szinte sosem sikerült. Sőt többségében inkább csalódás volt. Inkább azt mondom, szeretnék jól vívni és persze jó eredményt elérni, de legfőképpen azzal az érzéssel szeretnék lejönni a pástról, hogy mindent megtettem. Jó asszót vívtam. Remélhetőleg inkább jókat. Nem egyet.
hvg.hu: Ha csak a mezőnyt nézed, akkor abban magadat hova helyezed?
Imre Géza: Hivatalosan azt hiszem, nyolcadikként vagyok rangsorolva. Én nem raktam magam sehova, mert volt, hogy nyertem versenyt, de olyan is, hogy 64 között kiestem. Ez most nem lesz lehetséges, mert csak harmincan leszünk, úgyhogy ennél már biztosan jobb leszek. Nehezen tudnék ebből a mezőnyből olyat mondani, akit tutira megvernék, tényleg jó vívók jutottak ki. Az egyik szenegáli srác például igazából francia, de talált a felmenői között szenegálit és gyorsan hazaigazolt, mert onnan könnyebben ki tudott jutni. És nem ügyetlen. Jó mezőny lett. Talán két vívó hiányzik, akikkel a lyukas 32-es táblát föl lehetett volna tölteni. Az előző olimpia első és negyedik helyezettje (Boczkó Gábor volt a 4. – a szerk.). Velük tényleg kerek lenne ez a mezőny.
hvg.hu: Van olyan, akivel nem szeretsz vívni?
Imre Géza: Van egy-két olyan vívó, aki ellen nem szeretek vívni és van egy-két olyan stílus is, amit nem szeretek. A francia markolattal vívókat például. Két különböző markolatot használunk, az egyik a belga pisztolymarkolat, ami elterjedtebb, és amibe jobban bele lehet markolni-kapaszkodni. És van a francia, ami egy megtört rúd, amivel kicsit hosszabbítanak a kezükön a vívók, ezáltal egészen más stílust vesznek föl. Velük kicsit bajban vagyok, mert ők szeretnek penge nélkül vívni, lábon vagy csuklón szúrni, egészen más távolságból. Ők nekem kicsit idegenek, de ha ilyen jön szembe, akkor vele kell megküzdenem.
hvg.hu: Nyomaszt, hogy csak négyen lesztek kint?
Imre Géza: Sokan mondják, nagy most rajtunk a felelősség, ami biztos így van, de engem ez a része nem nagyon foglalkoztat. Megvan a saját feladatom, megvannak a magammal szembeni elvárásaim. Attól, hogy mások még próbálnak ránk rakni terhet, én se jobb, se rosszabb vívó nem leszek. Ha véletlenül nem úgy sikerül az olimpia, ahogy szeretném, az nem azért lesz, mert nem akarom eléggé és nem teszek meg érte mindent. Hanem mert abban a pillanatban esetleg lesz nálam egy jobb. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem hiszem, hogy ennek az egésznek jobban kellene engem nyomnia. Ott lesz velem az edzőm, akiben bízom, akire hallgatok és akit kadett korom óta ismerek. Vívtunk is együtt, le is győzött, régi kapcsolat a miénk.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
