Olaszország utoljára 2006-ban nyert focitornát: a világbajnokság döntőjében a házigazda francia válogatottat verték meg büntetőkkel, Zinedine Zidane emlékezetes kiállítása után. Az olasz futball azóta hosszú és döcögős utat járt be: 2008-ban a bombaformában játszó spanyolok törték össze Európa-bajnoki álmaikat, 2010-ben pedig olyannyira nem jött nekik össze a vb-címvédés, hogy kikaptak Szlovákiától és döntetlent játszottak Paraguay-al és Új-Zélanddal is.

Az olasz csapat győzleme 2006-ban

AFP / JOCHEN LUEBKE

A kirúgott Marcello Lippi helyére érkező Cesare Prandelli 2012-ben az Európa-bajnokság döntőjéig juttatta el az olasz válogatottat, ahol ismét a spanyol csapat törte össze az álmaikat: 0-4 lett a vége, pedig előzőleg Olaszország a negyeddöntőben Angliát, majd az elődöntőben Németországot verte. Prandelli maradhatott, de a 2014-es vébén hiába verték meg az angolokat, kikaptak Costa Ricától és Uruguaytól is, így a csoportkörben véget ért a vb.

A fásult helyzetből Antonio Conte rázta fel a csapatot, akivel a 2016-os franciaországi Európa-bajnokságon egészen a negyeddöntőig jutottak. Conte tűpontosan ismeri az olasz futballt, vagyis pontosan tudta, hogy mihez nyúl, leszámítva azt az egy pillanatot, amikor Németország ellen Simone Zazát bízta tizenegyesrúgással. Zaza ráfutása és blamája mém lett, Conte pedig lapátra került, az olasz foci pedig olyan válságba, amiből nagyon sokáig nem látszott kiút.

Antonio Conte

AFP / GLYN KIRK

Ennek a válságnak a legdicstelenebb pillanata a 2018-as világbajnokság elmulasztása volt. Gian Piero Ventura vezetőedzősége alatt kényszerültek az olaszok pótselejtezőre a svédek ellen, amit mára ők is felednének, ugyanis a svéd csapat egyszerűen lejátszotta őket. A megaláztatás akkora volt, hogy a drukkerek tüntettek Ventura ellen, a válogatottságot pedig lemondta Buffon, Chiellini, Barzagli és De Rossi is. Azonban nemcsak Ventura távozott azonnali hatállyal, hanem az olasz labdarúgó szövetség akkori elnöke, Carlo Tavecchio is.

Roberto Mancini 2018. május 14-én vette át a csapat irányítását, a sikertörténet pedig a 2021-es Eb-n érhet a csúcsra. Olaszország az összes Európa-bajnoki selejtezőjét megnyerte, majd az Eb eddigi összes mérkőzését is behúzta, a szurkolók pedig mára teljes mellszélességgel tértek vissza a csapat mellé. Ez már nem reménykedés részükről, hanem bizalom Mancini és az eredményes támadó futballt játszó csapat felé. Remekül szemléltetik ezt azok a képsorok, amik Róma utcáin készülnek minden olasz győzelem után: a buli akkora volt országszerte, mint Magyarországon volt a csapat 2016-os kérészéltű sikerei után.

Roberto Mancini

AFP / ALBERTO LINGRIA

Olaszország visszatért a nemzetközi topfociba és a válogatott ég a vágytól, hogy ezt 15 év után trófeákkal is bizonyítsa. Az olasz csapatról látnivaló, hogy nem feszítik belső ellentétek, általános a derű, a teljesítménykényszer pedig visszahúzó tényezőből vált náluk motivációvá.

Ha az olaszokban dolgozik a győzelmi vágy, akkor az angolokban még inkább: a válogatott jelenlegi tagjai még nem is éltek akkor, amikor a csapat utoljára győzni tudott egy tornán. A modern futballt megalkotó ország csapata 1966 óta, vagyis 55 éve képtelen bármilyen kézzel fogható sikert felmutatni, akkor a vébédöntőben az NSZK-t verték. 

Az angol futballkultúra viszont olyan nyüzsgő, hogy a csapat sikertelenségének ellenére minden nemzetközi megmérettetésen több tízezren szurkolnak a helyszínen, többmillióan pedig otthon a tévék előtt a csapat sikeréért. Most pláne, amikor felcsillan annak a lehetősége, hogy ilyen hosszú idő után nyerhet is valamit a válogatott: az egész ország tűkön ül, hogy kimutathassa támogatását a csapat felé.

AFP / Justin Tallis

Hogy Gareth Southgate szövetségi kapitány milyen jó csapatot rakott össze, azt már 2018-ban, a világbajnokságon láthattuk: az angolok akkor rendkívül jó formában játszottak, és bár az elődöntőt (a horvátok ellen) és a bronzmeccset (a belgáktól) is elveszítették, a korábban rendre a nyolcad-, illetve negyeddöntőkben elvérző angol válogatottat hősként ünnepelték szurkolóik hazatérésük után.

A 2021-re halasztott Európa-bajnokságon Anglia a csoportkörben annak ellenére mutatott kiábrándító játékot, hogy sokan az aranyéremre esélyesnek tartották őket, nem is véletlenül: Southgate sikerrel integrálta a válogatottba három év alatt a legfiatalabb generációt is, valamint fejlesztette tovább az addig is komoly teljesítményt nyújtó alapcsapatot.

Gareth Southgate

AFP / Justin Tallis

Az Eb elején valamiért mégsem jöttek össze a dolgok. Bár Horvátországot és Csehországot vérszegény 1-0-s eredménnyel sikerült verniük, a skótokkal nem boldogult az angol csapat. A skót-angol meccs alapján a recept egyszerűnek tűnt: az elsősorban középpályásaira építő angol válogatottat nem a középpályán fogták meg a skótok, hanem befejező embereiket kapcsolták ki a 16-os vonalánál, rájuk fókuszáltak, a középpályások távoli lövéseit pedig rendszerint blokkolták.

Az angolok továbbjutottak, a skótokat pedig senkinek sem sikerült másolnia, ugyanis Southgate egyrészt feljebb tolta a védők sorát, másrészt pedig méterekkel visszahúzta csatárait, Harry Kane kivételével. Ő maradt a klasszikus kilences pozíciójában, Southgate pedig a szélekre mozgatta ki a labdát, hogy onnan igyekezzenek Kane felé a támadásokkal. A terv pedig bevált: amellett, hogy a védelem pusztán két apró bakit hozott csak össze a németek és a dánok ellen (csak utóbbiból lett gól), a középpályáról oldalra kimozgó támadások összezavarták az ellenfeleket.

Harry Kane

AFP / JUSTIN TALLIS

Azonban az angolok fociját még így is rengeteg kritika éri, kezdve azon, hogy ha úgy tartja kedvük, ölik a játékot, ha gólt rúgnak, eldugják a labdát, támadásokat csak kényszerhelyzetben építenek. Viszont akkor fergetegesen látványosakat: az elődöntőbe meseszerűen jutó dánok ugyan vezettek az angolok ellen, viszont csak kilenc percig, mert a bekapott gólt követően olyan fordulatszámra pörgött a csapat, amit lehetetlen volt követni.

Ha valami, hát ez lehet az olaszok veszte is. Az olasz csapat védelme is masszív, Chiellini és Bonucci tempója azonban korukból fakadóan már nem a régi, így többször is előfordult – legutóbb a spanyolok ellen, Álvaro Morata egyenlítő találatánál – hogy a befejező csatárok hagyták állva őket. Ha a sérülés miatt távollévő Spinazzola helyén játszó Emerson csak egy szélső támadást elenged az angoloknak, akkor abból az olaszoknak komoly problémájuk lehet. Azonban egy biztos: mindkét csapat remekül prezentálta, hogy olyan támadófocit játszik, amit Európában rajtuk kívül senki. Az angoloknál olyan stabil a védelem, ami eddig pusztán egy gólt engedett be az egész tornán.

AFP/Matthias Hangst

A mérkőzés kimenetele tehát megjósolhatatlan, még akkor is, ha az angoloknak egy előnyük már most tudhatóan van: a szurkolóik. A lelátón nemcsak azért lesz teljes angol túlsúly, mert a Wembley-ben lesz a meccs, hanem mert Anglia járványügyi szabályozásának köszönhetően az országba való belépéskor kötelező a tíz napos karantén, vagyis ha valaki olasz szurkolóként be akar jutni vasárnap este a Wembley-be, akkor már július másodikán meg kellett, hogy érkezzen az országba, azonban ekkor még nem volt tudható, hogy az olaszok ott lesznek-e a döntőben.