Jubileumi ezredik mérkőzését játssza csütörtökön kora este a magyar labdarúgó-válogatott, amely a törökök elleni Nemzetek Ligája-osztályozón lép pályára Isztambulban. A nemes alkalomból megemlékezünk a korábbi 999 összecsapás nagy diadalairól, olyanokról is, amelyekről ritkábban esik szó.

Három napon belül 21 gól Oroszország ellen

1912 emlékezetes év volt.

• Elindult első és egyben utolsó, tragikusan végződő útjára a Titanic;
• megalapították a Paramount Pictures filmstúdiót és a Universal Pictures filmgyártó céget;
• megjelent az Oliver Twist, az első brit egész estés játékfilm;
• és Thomas Mann Halál Velencében című novellája;
• megszületett Kádár János;
• Stockholmban megrendezték az V. nyári olimpiai játékokat;
• a magyar labdarúgó-válogatott pedig három nap alatt 21 gólt lőtt Oroszországnak.

Ez utóbbit emlegetik talán a legkevesebben, pedig a múltból visszatekintve kevés ilyen kellemes élményünk van az oroszokról/szovjetekről – persze most szigorúan a sportnál maradva. Arra talán már soha nem kapunk választ, hogy mi szükség lehetett a két összecsapásra, ugyanis mindössze egy héttel a stockholmi olimpia után rendezték meg ezeket. Egy levezető moszkvai városnézés vagy egy önbizalomnövelő győzelem? Az utóbbinak lenne alapja, a magyar csapat ugyanis első hivatalos tétmérkőzését 7–0-ra elveszítette Nagy-Britannia ellen az olimpián, Oroszország pedig remek bokszzsáknak tűnt, miután az olimpián attól a Németországtól kapott ki 16–0-ra, amelyet a mieink 3–1-re legyőztek.

Túl sok írásos emlék ugyan nem maradt meg a két meccsről, de Dénes Tamás és Rochy Zoltán így ír az oroszokról könyvében, amelyben a válogatott első 700 mérkőzését dolgozzák fel:

…az olimpia után keleti túrára induló magyar gárda ellenfelében alig-alig volt orosz születésű futballista. Hivatalosan pétervári és moszkvai játékosokból állt az orosz válogatott – ami igaz is volt a klubhovatartozást tekintve, ám a többség Oroszországban dolgozó angol gyári munkások közül került ki. Bayness, az első találkozó angol bírája éppúgy évek óta moszkvai lakos volt, mint a második meccs német származású játékvezetője, az orosznak mondott Schulz.

Az első, 9–0-s magyar győzelmet hozó meccsen valóban 5 angol játékos is az orosz kezdőben kapott helyet, a „visszavágón” azonban már tényleg csak a hazaiak játékára támaszkodott a Georgij Düperron, Robert Fulda edzőpáros. Az utóbbi, 12–0-ra végződő meccs volt a magyar válogatott történetének legnagyobb különbségű győzelme, karöltve az 1927-es Franciaország elleni 13–1-es és az 1950-es 12–0-s Albánia elleni sikerekkel.

A 6–3 árnyékában

Puskásék londoni 6–3-as győzelme világraszóló siker volt a futball őshazájában, pláne úgy, hogy az angolok 90 év után szenvedtek vereséget hazai pályán. A magyar csapat ugyan egy évvel korábban olimpiai bajnoki címet nyert, mégis ez volt az a meccs, amelyet mindenki csak úgy ismer, hogy „az évszázad mérkőzése”. Az angliai siker beleivódott a magyar kultúrába, kocsmát neveztek el róla és film készült belőle, alighanem ez a magyar futballtörténelem legjelentősebb diadala. Éppen ezért sokan hajlamosak megfeledkezni róla, hogy alig néhány hónappal később a két válogatott Budapesten is összecsapott egymással, ahol a londoninál is fölényesebb magyar győzelem született. 1954. május 23-án a magyar válogatott 70 ezer néző előtt 7–1-re győzött Anglia ellen a Népstadionban.

A magyar és az angol csapat játékosai az 1954. május 23-i mérkőzésen a Népsport másnapi számában.

Arcanum

Egy hétre jöttek, hét eggyel mennek

– szólt az akkoriban nagy népszerűségnek örvendő szójáték. Az angolokat fűtötte a bosszúvágy, nálunk pedig Bozsik egy műtét után lábadozott, ennek ellenére kétség sem fért a magyar győzelemhez. Így ír erről a másnapi Népsport:

„Mintha nálunk is meggyökeredzett volna az a felfogás, hogy a 6–3-as mérkőzésen mutatott játékot valóban nehéz megismételni, különösen a mostani előzmények után. A kedvezőtlen előjelek között elsősorban Bozsik műtétjére és ennek következtében érthetően gyengébb erőnlétére gondolt mindenki. Azt sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy a magyar csapat külföldön gyakrabban játszott jól, mint idehaza, s mintha a saját pályáján válogatott csapatunknak gátlásai lennének. […] Minden előzetes várakozással szemben a magyar csapat megmutatta, hogy meg tudja ismételni azt a ragyogó játékot, amellyel megállította az angol válogatott csapatot páratlan otthoni sikersorozatában. Ez a nagyarányú győzelem annál is inkább értékes, mert, mint tudjuk, az angol válogatott csapat soha ilyen lelkiismeretesen, tervszerűen nem készült még válogatott mérkőzésre, mint ellenünk. Kétségtelen, hogy az évszázad mérkőzése elsősorban az angolok részére volt tanulságos és az angol szakvezetők szerint le is vonták ezeket a tanulságokat. Éppen a 6–3 tapasztalatai alapján változtatták meg az angol csapatot, játszatták azt a Finney-t is, akit a legjobb angol csatárnak tartanak, s aki a Wembley-ben ellenünk sérülése miatt nem léphetett pályára. És mindezek után született meg a világraszóló 7–1-es magyar győzelem.”

A lap a lefújást követően az öltözőbe érkező játékosokat is megszólaltatta. Puskás a két kihagyott helyzet miatt bosszankodott, Kocsis szerint, ha szabad egy ilyen meccs után szerencséről beszélni, akkor egy kis szerencsével ennél is nagyobb arányú lehetett volna a győzelem, Bozsik pedig bizakodó volt a visszatérését illetően, a hosszú kihagyás után jól érezte magát a pályán.

A leghosszabb veretlenségi sorozat utolsó győzelme

Csupán egy hónapot ugrunk előre az időben, az 1954-es világbajnokság elődöntőjéig, ahol a címvédő Uruguay volt a magyar válogatott ellenfele. „Hosszabbítás után, elsősorban óriási küzdőképességével, lelkesedésével, győzni akarásával nyerte meg addigi legnehezebb mérkőzését a magyar válogatott. Csapatunk 2–0-s vezetése után az uruguayiak erősítettek és néhány perccel a befejezés előtt egyenlíteni tudtak. A hosszabbításban kidomborodott a magyar csapat nagyobb tudása, jobb erőnléte és nagyobb akaratereje” – díszelgett a július 1-jei Népsport címlapján, a hír pedig előkelőbb helyet kapott, mint a nemrég elhunyt Keleti Ágnes világbajnoki címe felemás korláton.

Czibor Zoltán öröme az Uruguay ellen szerzett vezetőgólja után.

STAFF / AFP

A magyar csapat rendkívül nehéz ágon jutott el a döntőig. Ugyan a mieink játszi könnyedséggel intézték el Dél-Koreát és a nyugatnémet válogatottat is a csoportban (9–0 és 8–3), de a második mérkőzésen megsérült a csapatkapitány Puskás, így az egyenes kieséses szakaszban sem Brazília, sem pedig Uruguay ellen nem léphetett pályára. Végül mindkét meccset 4–2-re nyerték a magyarok, utóbbit hosszabbítás után, a győzelem kulcsát pedig a kiváló csapatteljesítményben látta a Népsport tudósítója. A magyar játékosok így értékelték a heroikus csatát:

• Kocsis Sándor: A világ egyik legjobb csapatát győztük le megérdemelten.
• Grosics Gyula: Ragyogó küzdelem volt. Az uruguayi csapat volt eddigi legnehezebb ellenfelünk. Az uruguayiak igen sportszerűek voltak, mind a játékidő alatt, mind a mérkőzés után. Igen boldog vagyok, hogy a döntőbe kerültünk.
• Budai II. László: Ilyen hatalmas iramú, nehéz küzdelemben még egyszer sem vettem részt. Az uruguayiak ragyogó labdarúgók és sokkal sportszerűbbek, mint a brazilok.
• Puskás Ferenc: A fiúk a rendes játékidő utolsó 15 percében nagyon megijesztettek, de aztán a kétszer tizenöt perces hosszabbítás során úgy játszottak, ahogyan azt a nagykönyvben megírták. Minden dicséretet megérdemelnek, hiszen egymásután két dél-amerikai ország kiváló labdarúgóit győzték le.
• Buzánszky Jenő: Életem legnagyobb mérkőzését küzdöttem végig. Az uruguayiak nagyon tudnak futballozni, mi azonban még náluk is jobban tudunk. Otthon bizonyára a rádió mellett nagyon izgultak, de a kétszer tizenöt perc alatt Kocsis Sanyi két ragyogó góljával sikerült megnyugtatnunk a kedélyeket. Most már jöhet a következő ellenfél.
• Czibor Zoltán: Még nem játszottam ilyen nagytudású csapat ellen. Jól sikerült a harmincadik válogatottságom.

Hiába küzdöttek nagyot Buzánszkyék, a világbajnoki döntőt végül 3–2-re az NSZK nyerte, ezzel pedig megszakadt az Aranycsapat 31 mérkőzésen át tartó veretlenségi sorozata, mindmáig a leghosszabb.

Puskás utolsó meccse a magyar válogatottban

Szűk tíz nappal az ’56-os forradalom kitörése előtt barátságos mérkőzést játszott a magyar válogatott Ausztria ellen. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Puskás Ferenc magára öltötte a címeres mezt. A korabeli tudósítások szerint borús, olykor szeles idő várta a csapatokat Bécsben. A nap fő mérkőzését a két ország sportújságíróinak és rádiósainak, valamint az ifjúságiak összecsapása előzte meg, ám ezeken nem szerepeltek túl fényesen a magyarok, így amikor Bozsik József megtudta az eredményeket, nevetve csak annyit mondott, „szóval lesz törlesztenivalónk…”.

A magyar válogatott egy korai ebéd után taktikai értekezletet tartott, majd délután fél háromkor kezdetét vette a meccs. A mieinknek 27 percre volt szüksége, hogy megszerezzék a vezetést: a bal szélen elhúzó Czibor Puskáshoz passzolt vissza, aki 16 méterről erős, de lapos lövést eresztett meg, a labda a bal sarokban kötött ki, Bruno Engelmeier kapusnak esélye sem volt. Egy perccel később a bíró büntetőt ítélt az osztrákoknak, de Grosicsnak nem kellett védenie, Otto Walzhofer lövése ugyanis a kaput sem találta el. A végeredményt Sándor Károly állította be a 65. percben szerzett találatával, ezzel 2–0-ra győzött a magyar csapat.

Puskás Ferenc

AFP

A Népsport értékelése szerint „a bécsi találkozó előtti napokban az A-válogatott tagjainak többségén észrevehetően megmutatkozott az eddigi nagy igénybevétel idegfáradtsága, de erős akarattal legyűrték az idegességet, lelkesen, nagy odaadással vetették magukat a küzdelembe. […] Végig észrevehető volt, hogy a magyar válogatott labdakezelése jobb, ennek következtében összjátéka is jobb, folyamatosabb volt, támadásai tervszerűbbek voltak”. A sportlap Puskásról írva arra jutott, hogy „hosszú idő után ismét a támadósor legjobbjának bizonyult. Kollernek az volt a feladata, hogy Puskást semlegesítse, a magyar balösszekötő azonban mégis szinte mindig szabadon vehette át a labdát. S ez nem Koller hibája, hanem Puskás érdeme. Puskás ezúttal sokat mozgott, mutatta magát és nemcsak osztogatott, hanem a kapura is veszélyes volt”.

Néhány nappal később a Budapest Honvéd egy Európa-kupa-mérkőzésen vendégszerepelt Spanyolországban, ahonnan a bizonytalan hazai helyzet miatt a csapat végül nem utazott haza, inkább egy, a hazai vezetés által nem engedélyezett dél-amerikai túrán vett részt. A januári visszatérés idejére a szovjet hadsereg már leverte a forradalmat, Puskás és a csapat néhány másik tagja pedig úgy döntöttek, hogy Bécsben maradnak. Az emigráció miatt az MLSZ a FIFA-hoz fordult, amely eltiltással sújtotta a játékosokat, köztük Puskást, a válogatott csapatkapitánya pedig Madridban kezdett új életet, miután letöltötte büntetését.

A magyar válogatott legjobb Európa-bajnoki szereplése

Negatív nézőcsúcsot hozott az 1964-es Európa-bajnokság bronzmérkőzése, amelyet Magyarország és Dánia játszott egymással Barcelonában. A Népsport helyszíni tudósításában, vagy akkori nevén távbeszélő-jelentésében a Ya című madridi napilapot idézte kezdésként, amely Részvétlenségi rekord: kétezer néző címmel számolt be a bronzcsatáról. A magyar lap újságírója azzal magyarázta mindezt, hogy „Spanyolországban elsősorban a csatárok játékának van igazi becsülete, a csatárok egyéni teljesítményét, a támadósor összjátékát, támadásépítését és a gólokat, a nagy lövéseket értékelik igazán, és nem sokat törődnek azzal, hogy a hátsó alakzatok milyen teljesítményt nyújtanak. És mivel éppen a legjobban beharangozott két csatárunk maradt el igazi tudásától, azok, akiktől rengeteget vártak az itteniek, csillogást, nagy alakítást, bizony csalódtak, és ezért jutott a magyar–dán mérkőzésre csakilyen kevés érdeklődő”.

Pedig a magyar válogatott Novák Dezső duplájával és Bene Ferenc góljával 3–1-re győzött hosszabbítás után, ezzel történetének legjobb Európa-bajnoki szereplését elérve. Persze akkor még nem sejtette senki, hogy máig ez lesz a csúcs, így a korabeli tudósítások inkább csalódásként élik meg a bronzérmet. A Nemzeti Sport elődje arra jutott, hogy

komoly eredményt a mi egyébként jóképességű játékosokból összeállított csapatunk csak akkor érhet el, ha játéka jelentékenyen felgyorsul. Az ellenfelet meglepő, nehéz helyzet elé állítani csakis villámgyors akciókkal lehet. Európa legjobb klubcsapatai és feljövő válogatott együttesei fokozatosan érvényesítik ezt a felismerést , ami egyébként nem is új – és ezért képesek eredményeket elérni.

Emellett az újság a magyar játékosok „lövésbiztonságát” emeli ki a siker egyik gátjaként. „El kell ismerni: ez a hibánk is hozzájárult ahhoz, hogy nagy fölényünket nem tudtuk a rendes játékidőben gólokra váltani és ez volt az egyik fő oka annak, hogy 120 percet kellett játszanunk az egyébként nem sokat számító dánok ellen”. Mai fejjel látjuk, utólag nincs okunk az elégedetlenségre, de a korabeli tudósítások már ekkor jelezték a magyar futball legégetőbb problémáit, amelyek az évek előrehaladtával egyre csak felerősödtek.

A liverpooli csoda

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy bombaerős csoportba került az 1966-os, angliai világbajnokságon a magyar válogatott, amely Portugáliával, Brazíliával és Bulgáriával kellett megharcoljon a továbbjutásért. A nyitómérkőzés közel sem a tervek szerint alakult, az első mundialjára kijutó Portugália az aranylabdás Eusebio vezetésével 3–1-gyel intézte el a mieinket, pedig a meccs képe alapján a döntetlen is hízelgő lett volna a későbbi bronzérmesre nézve. A következő meccsen a címvédő Brazília ellen győzelmi kényszerrel léptek pályára Alberték, egy esetleges vereséggel az első haza induló gépre váltottak volna jegyet.

A Népsport sem számított sok jóra a kétszeres győztes ellen, mint írták, „mi úgy véljük, hogy a brazil válogatott most jobb felkészültségű csapat, mint a magyar és a papírforma sem sok jót ígér. A magyar válogatott háza táján nem ringatja magát senki hamis illúziókba, de az bizonyos, hogy becsülettel, odaadással fognak küzdeni a jó eredményért”.

Ehhez képest fantasztikusan indult a mérkőzés, a 3. percben Bene Ferenc egy pazar cselsorozattal ültette le a brazil játékost, Gérsont, majd higgadtan gurított a bal alsó sarokba. A 15. percben Rákosi Gyula kezezése után szabadrúgáshoz jutottak a brazilok, amit Lima lőtt volna laposan kapura, a labdája azonban elakadt a magyar sorfalban, de éppen Andrade Tostão elé került, aki állítgatás nélkül lőtte ki a bal felsőt. A magyar csapat a második félidőre óriási becsvággyal érkezett ki a pályára, Farkas János a torna legszebb gólját lőtte, Mészöly Kálmán pedig tizenegyesből volt eredményes, így 3–1-re győztünk. A címvédő brazil válogatott ezt megelőzően 1954-ben kapott ki utoljára vb-n, éppen Magyarország ellen.

3–1 után Mészöly megsérült, amikor pedig visszatért a pályára és felkötött karral tovább játszott, az nagyszerű kifejezője volt annak a hallatlan odaadásnak, amellyel fiaink végigharcolták ezt a döntő fontosságú 90 percet

– emeli ki a Népsport július 16-i száma a meccs másnapján.

A bolgárokat hasonló arányban múlta felül a magyar csapat, a negyeddöntőben viszont beletört a bicskája a szovjetekbe. A brazilok elleni remek játék mindenesetre szárnyakat adott a mieinknek az év második részére, többek között Hollandiában játszottak 2–2-es döntetlent az 1968-as Európa-bajnokság selejtezőjében, Dániát pedig 6–0-ra ütötték ki a Népstadionban.

Itt a húsvét, itt a nyúl, magyar–brazil három null

Maradjunk még egy szóra a braziloknál, ha már van rá okunk. Szinte napra pontosan 40 évvel ezelőtt a magyar válogatott 70 ezer néző előtt fogadta hazai pályán a dél-amerikaiakat a nyári vb-t megelőző felkészülési mérkőzésen. Már a meccs előtt érezni lehetett, hogy pazar hangulatra van kilátás, a Népsportnak az egyik büfés így mesélt erről:

Azt hiszem, ilyen sorban állásra régen volt példa a Népstadionban. Nem csak a jó focira éheztek ki az emberek, hanem a finom falatokra is. Egy óra alatt több mint száz pár virsli fogyott el, és közel háromszáz üveg üdítőt is eladtam.

Részlet a Népsport 1986. március 17-i számából.

Arcanum

A játékosok persze a nézők góléhségét is igyekeztek gyorsan csillapítani. „Parádésan kezdett válogatottunk. Úgy, ahogy az csak a legszebb magyar futballmesékben szerepel. Percekig csak a zöld sportszáras lábakon vándorolt a labda, és nagyszerű támadás végén már az ötödik percben bekerült Leao hálójába. Lényegesen gyorsabbak, mozgékonyabbak voltak a magyar játékosok, a labdabiztosság tekintetében is felülmúlták világhírű ellenfelüket. Korszerű akciók futottak mindkét szélen, ezzel szemben a háromszoros világbajnok játéka meglehetősen szűk területre korlátozódott” – értékelte a lap az első percek történéseit.

Détári gólja után sokat kellett várni az újabb találatra, de a második félidő derekán Kovács Kálmán és Esterházy Márton is bevette a vendégek kapuját gyors egymásutánban, kialakítva a 3–0-s végeredményt. „A magyar válogatott minden tekintetben, a játék valamennyi elemiben felülmúlta a dél-amerikaiakat. S ez – együttesünk feltétlen dicsérete mellett – egyben a még csak formálódó brazil csapat kritikája is” – állapítja meg a Népsport újságírója. Talán erről a meccsről is több szó esne, ha nem a Szovjetunió elleni 6–0-s pofon követi.

Végre nem pattant be Ibrahimovichról a végén

Nagyot ugrunk az időben, talán a magyar foci legsötétebb időszakát kihagyva, hogy eljussunk 2011. szeptember 2-ig, a Magyarország–Svédország Európa-bajnoki-selejtezőig. Itt végre nem kell segítségül hívnom az Arcanumot és a Népsport tudósításait sem, ugyanis ezt a meccset már élőben láthattam. Ekkortájt viszonylag rendszeresen játszott egymással a magyar és a svéd együttes, vb- és Eb-selejtezőn is megkaptuk az északiakat, de valahogy soha nem akart mellénk állni a szerencse. A legfájóbb vereség mind közül a 2009-es volt.

A svédek korán vezetéshez jutottak, de a hajrában sikerült egyenlíteni Huszti Szabolcs tizenegyesével, sőt, úgy tűnt, akár a győzelem is meglehet, a magyar csapat mindent egy lapra feltéve támadt az utolsó percekben. De jött a 94. perc, egy előrevágott labdának Tímár Krisztián alászaladt, és ugyan Zlatan Ibrahimovich hosszan vette át, a kifutó Babos Gábor már csak rárúgni tudta a svéd csatárra a labdát, ami onnan a kapuba pattant, kikaptunk.

Ennek a vereségnek a terhével lépett pályára szinte napra pontosan két évvel később Egervári Sándor válogatottja. Jól kezdett a magyar csapat, a 18. percben kezezés miatt kapott tizenegyest, ám Hajnal Tamás a keresztlécre vágta a megítélt büntetőt. Ugyan egyértelműen a svédek diktálták az iramot, a 44. percben egy zseniális Rudolf Gergely passzt Szabics Imre már gólra váltott, okosan pöckölte el a labdát a kivetődő Andreas Isaksson mellett. A 60. percben egyenlítettek a svédek, egy üres kapuig lejátszott akciót Johan Elmander fejezett be könnyedén.

A mérkőzés legvégén megint 1–1 volt az állás és ugyan mi mentünk előre, de mindenkiben felrémlett a két évvel korábbi vereség: „Csak nehogy megint bepattanjon valahogy Ibrahimovichról”. Nem pattant. Olyannyira nem, hogy a 90. percben Priskin Tamás szédületes bepassza után Rudolf Gergely lőtt gólt a jobb felsőbe. Az Eb-kijutás ugyan nem jött össze, de ez a győzelem nagyon jót tett a magyar szurkolók lelkének.

Amikor Dzsudzsák beverte 25-ről

Végül pedig emlékezzünk meg a sorsfordító napról, ami után a magyar válogatott új lendületet kapott és elindult azon az úton, amelyen mindmáig halad. 2014. október 11-én Bukarestben játszott Európa-bajnoki selejtezőt a magyar csapat, ez volt Dárdai Pál bemutatkozó mérkőzése szövetségi kapitányként. Emlékezetes, előző év decemberében a Magyar Labdarúgó-szövetség Pintér Attilát nevezte ki erre a posztra, de a selejtezősorozat első meccse után (a magyar válogatott 2–1-es vereséget szenvedett hazai pályán Észak-Írország ellen) Csányi Sándor azonnal menesztette a szakvezetőt.

Dárdai tehát egyből egy románok elleni rangadóval indított. Nehéz kihívásnak ígérkezett ez, ugyanis a korábbi évek mérkőzései rendre rosszul sikerültek. Gondoljunk csak a szűk egy évvel korábbi találkozóra, ahol rögtön a 2. percben Guzmics elcsúszott, Marica pedig gyakorlatilag begyalogolhatott a kapunkig. A vége 3–0 oda. Úgy tűnt, ez az este más lesz, a harcosan játszó magyar csapat ugyanis a 39. percben gólt szerzett Szalai Ádám fejesével, de a játékvezető les miatt érvénytelenítette a találatot (lehet, hogy ez a VAR-korszakban máshogy történik). Az első félidő utolsó percében viszont előnybe kerültek a románok, Rat középre passzolt labdáját Rusescu nem hibázta el hét méterről.

Egyre reménytelenebbnek tűnt a mieink helyzete, amikor a 82. percben jó helyről kaptunk szabadrúgást. A labda mögé Dzsudzsák Balázs állt, aki 25 méterről nem kegyelmezett. 1972 óta ez volt a magyar válogatott első gólja Romániában, 1981 óta pedig az első pontszerzés. Ami viszont ennél is fontosabb, Dárdaival olyan lendületet kapott a csapat, amely egészen az Európa-bajnokságig repítette, 44 év után újra. Ha ez a Dzsudzsák szabadrúgás nincs, talán a magyar foci sorsa is másképp alakul.

Remélhetőleg a listát az 1000., vagy legkésőbb az 1001. válogatott mérkőzéssel egészíthetjük ki a következő napokban. A hvg.hu percről percre frissülő tudósítással, összefoglalóval és elemzéssel is készül majd a törökök elleni Nemzetek Ligája-osztályozóra, tartsanak velünk!