Kétféle játék van a világon: az egyik, „amit játszunk”, és van néhány speciális játék, „amivel játszunk”. Ez most így első (sőt talán második) olvasatra is elég ködös besorolás lehet, fejtsük hát ki alaposabban! 
A legtöbb játékban történet, szereplők, utasítások, elérendő célok és helyszínek vannak – ezeken vezetik végig a játéktervezők a szórakozni vágyókat, kellemes és interaktív kikapcsolódást nyújtva, általában 20 és 100 óra játékidő között. A játékok többsége ilyen, és szép számmal vannak köztük remekművek is (pl. Mass Effect) – ezeket a játékokat „végigjátsszuk”, majd a polcra tesszük.

Létezik azonban egy másik kategória (ez már jóval ritkább): amikor nincs cél, nincs történet, a játékot nem „játsszuk”, ellenben magával a játékkal játszunk, bolondozunk, kísérletezünk, szöszmötölünk, esetleg a játékban élünk. 

Ez utóbbi stílus hivatalos neve „sandbox” (homokozó), leghíresebb képviselője pedig a The Sims – volt, egészen szeptember negyedikéig, amikor is megjelent a Spore. Ezzel megszületett a „sandbox” kategória királya, amelyet valószínűleg sok-sok évig semmi nem fog letaszítani a trónról. Mókásan fogalmazva: viszlát kedves Simsek, köszönünk mindent, de kaptunk jobbat! De ne szaladjunk előre, következzen a Techline Spóratesztje!

Kezdjük rögtön a feketelevessel: elballagván az 576 shop-ba a kedves és profi eladósrác közli, hogy ő bizony csak akkor adhat el nekünk a nevezett termékből, ha felírjuk a nevünket, a címünket és az e-mail címünket egy adatlapra – mert ezt a nagy EA (a játék kiadója), irgumburgum, kikötötte. Ezt meghallva, egy adatvédelmi biztos valószínűleg sikítva rohanna ki a boltból (És valóban. Milyen jogon kéri el egy játéküzlet a címemet és nevemet?) – minket azonban ez nem zavar, megadjuk hát az adatokat. A következő feketeleves: a játékot csak háromszor telepíthetjük, és internet kapcsolat szükséges az „eredetiség ellenőrzéshez” - ez az EA új kalózkodás elleni, közröhejt és utálatot kiváltó elképzelése – erről bővebben már írtunk itt. 

Túljutva a „nagy testvér figyel minket”  megdöbbenésen, végül megkapjuk a hőn áhított dobozt (tizenháromezer forint… humhumm.. nem egy olcsó játék, viszont magyar nyelvű), és kezdődhet a teszt. Lássuk hogy mit tudott kihozni legújabb játékából a Simcity és a  Simsek atyja, Will Wright!

Természetesen a Spore körül már évek óta óriási volt a „hype”, a rajongók már a játék megjelenése előtt több tízezer élőlényt készítettek az ingyenesen elérhető „Spore Creature Creator”-ral.

A legújabb (kicsit reklámszagú) adatok szerint, a „Spórapédiában” (ami a játék online adatbázisa, és a világ összes játékosának teremtménye elérhető benne) pillanatnyilag több élőlény van, mint amennyit a föld nevű bolygón nyilvántartanak. De mi is ez az egész Spore-dolog?

Nos, a játék lényege tömören: kapunk a dobozban egy galaxist, annak összes bolygójával és lényével (ezek mindegyike véletlenszerűen generált, tehát mindig más és más). Ebben a galaxisban kell létrehoznunk saját életformánkat – először csak egysejtű fázisban, valamelyik bolygó vizeiben úszkálva. Kis lényünket a legapróbb részletekig magunk tervezhetjük – szín, csápok, szemek, tüskék és minden egyéb, amire csak egy jól nevelt sejtformának szüksége van. 

Sejtettem.... hogy az alapoktól indul.. node ennyire?

Ha mindent jól csinálunk, (és nem esznek meg más egysejtűek, na ekkor derül ki, hogy az anno biológiaórán megtanult „csilló” bizony elengedhetetlen feltétele a menekülésnek és a vadászatnak), akkor elég DNS-t és élelmet harácsolunk össze,  hogy erősödjünk.. okosodjunk és túléljünk! Ez az „egysejtű fázis” a játék öt részének (állomásának) első darabja, és igen aranyosan oldották meg: egyszerűen kezelhető, kellemes grafika és hangok, valamint jó pár mosolyra vagy nevetésre fakasztó pillanat – ezekből később sem lesz hiány, a Spore ugyanis nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a dolgok „mókásak” legyenek, véres jeleneteket tehát ne várjunk. Az egysejtű fázis egy könnyed húsz perc alatt kivégezhető, garantált szórakozás – az igazi móka azonban csak most kezdődik. Az őslevesben fejlődik ki lényünk alapvető személyisége is: ha mindenkit megeszünk és megtámadunk, akkor ragadozók leszünk, ha inkább menekülünk, akkor mindenevők vagy növényevők.

Sok-sok DNS-t és élelmet összeszedve már elég nagyok leszünk ahhoz, hogy kimásszunk a tengerből. Kimásznánk – ha lenne lábunk. Ismét a lénytervezőbe kerülünk tehát (vitathatatlanul ez a játék legkidolgozottabb része, szinte korlátlan lehetőségeink vannak, több száz oldalt lehetne írni csak erről a funkcióról, de inkább mindenki próbálja ki saját maga). Első feladatunk: lábat (uszonyt, szárnyat, csápot, akármit) tervezni kis lényünknek, az előzőleg összegyűjtött DNS mintákból és pontokból. Ha ez sikerül (és a lényünk nem bukik orra az első „járás tesztnél”) máris kimászhatunk a tengerből. Néhány feledhetetlenül poénos animáció és zene, és máris „kinn vagyunk a vízből”, indulhat a játék második fázisa.

Négy láb mindig jobb mint kettő... de hova rakjam a kezeket?

A Spore leghumorosabb eleme ez az úgynevezett  „lényfázis”, azaz a második szakasz. Nem túl okos lényecskénk fészket alapít, szaporodik, neveli a csemetéit (a nevelés és tanítás szintén mosolyra fakasztóan aranyos animációk keretében történik), és persze ismerkedik a környezetével: ha akarjuk, barátkozhatunk vagy szövetséget köthetünk a körülöttünk élő többi furcsasággal (nem csak mi másztunk ki az őslevesből ám!) – de meg is ehetjük őket, sőt elfoglalva fészkeiket, akár egyeduralkodóvá is válhatunk a környéken. A grafika nagyon aranyos, rajzfilmszerű  (kicsit „World Of Warcraft-os” azaz nem annyira élethű, ellenben színes, érdekes és változatos). Ha kedvünk van, akár az egész bolygót bebarangolhatjuk (ha közben meg nem esznek). Megfelelő mennyiségű tapasztalat után a lényünk már annyira okos lesz, hogy megtanul dolgokat használni (nem árt ha készítünk neki kezet, kezeket is, a fejlődés szempontjából ez elég fontos…) – és máris jöhet a harmadik fázis: a törzsfázis!

És most az én törzsem leigázza a te törzsedet... tudod ez a törzsfejlődés...

A játék harmadik részében már falucskákat építünk, lesz egy törzsfőnökünk, és persze megvalósíthatók az olyan egyszerűbb tevékenységek, mint a halászat, a vadászat, sőt az ismeretlen törzsekkel való barátkozáshoz elengedhetetlen zenélés is. Aki látott már afrikai őslakosokról szóló dokumentumfilmet, az tudja, mire számíthat: totemoszlop, sámánok, és jó néhány röhögésre fakasztó momentum (amikor a lényünk először tüzet gyűjt, az egyszerűen zseniális). Célunk szűkebb környezetünk meghódítása, legyünk mi a domináns faj! Ezt elérhetjük úgy, hogy mindenkit leigázunk/megölünk/megeszünk (persze növényevőknek ez nem fog menni), vagy mindenkivel összebarátkozunk, szövetkezünk – esetleg a kettő variálása. Ha eleget fejlődtünk, máris jöhet a nagy ugrás: a civilizációs fázis! 

A játék negyedik részében már nehezebb dolgunk lesz: városokat kell építenünk (a házaktól az autókon át, a lények „polgári öltözetéig” mindent megtervezhetünk, ha akarunk), kereskednünk kell (éljen a diplomácia, végre nem kell mindenkit megenni, aki nem rokonszenves), és persze előbb utóbb elkerülhetetlen a háború is. Akár békésen, akár ellenségeink leigázásával (biztos, ami biztos, készítsünk sok tankot/repülőt/csatahajót… ártani nem árthat) előbb-utóbb odáig fejlődünk, hogy mi leszünk a domináns faj, az egész bolygón! Minden nyersanyag kibányászva, városok tömkelege, sok-sok pénz és milliónyi lakos – mi más jöhetne, mint az ismeretlen világűr?

Minden cselekedetünk eltárolódik, és hatással lesz jövőnkre...

Az ötödik és egyben utolsó szakasz a játék legkomplikáltabb része. Amikor először kirepültem a galaxisba, és megláttam annak méretét… hát lesett az állam. Hogy pontosan mennyi naprendszer/bolygó található a Spore univerzumban, azt senki nem tudja, Will Wright 2005-ben 100 000 bolygóról beszélt, később több millió bolygót említett, sőt olykor milliárdokról esett szó. A bolygókat véletlenszerűen generálja a szoftver (szinte mindegyik bolygó más, akárcsak az igazi galaxisban), és akár százezer, akár több millió van belőlük, egy biztos: a Spore galaxis igen-igen méretes. Ezen a komplex utolsó fázison a játék lépésről lépésre végigvezet – megtanulunk űrhajót vezetni, bolygókat kolonizálni és „terraformálni”, ismeretlen naprendszereket felfedezni, és persze terjeszkedni, kereskedni, esetleg háborúzni – az univerzum ugyanis nem üres, előbb-utóbb találkozni fogunk valakivel, és nem biztos, hogy az barátságos lesz.

A Spore itt nem ér véget! A Spore gyakorlatilag soha nem ér véget: az univerzum óriási és hemzseg a különféle lényektől, ráadásul bármikor betehetjük a játékba a mások által tervezett lényeket/eszközöket/járműveket: ebben a fázisban nagyon előjön a már említett „sandbox” stílus: azt csinálunk, amit csak akarunk, és addig, ameddig csak jólesik. És ez így is van rendjén: hiszen egy egész univerzumot kaptunk a dobozban, csekély tizenháromezer forintért. 

Tökéletes játék tehát a Spore? Természetesen nem, az élsimítás (antialiasing) hiánya néha dühítő, a háromszori aktiválás és az egyéb másolásvédelmi eljárások is elég idegesítők. A játék néha túl nehéz, néha túl könnyű: az öt fázisból kétségtelenül a utolsó a legkiforrottabb, az előző négy ennek fényében csak amolyan „minijátéknak” tekinthető, ráadásul az ember hajalmos elveszni a „méretekben”. A Spore a „nagy számok” játéka, beletelhet egy kis idő, amíg megszokjuk, hogy mindenből olyan sok van – lehetőségből, lényből, bolygóból, járműből, DNS-ből… 

Igaz hogy lassű és duci... de nagyon hatásos ha lőni kell!

A Spore tehát nem tökéletes, és ez így teljesen rendben is van: hiszen a Spore egy univerzum, ismert világunk egyszerűsített, ám nagyon jól lemodellezett virtuális mása. És az univerzum nem kell, hogy tökéletes legyen – ellenben érdekes, lélegzetelállító és megunhatatlan. Akárcsak a Spore.