Virtuális valóság: ez volt a múlt

A virtuális valóság fogalmát Jaron Zepel Lanier amerikai geek hozta köztudatba. Lanier bizakodó volt jövőt átformáló koncepcióját illetően: úgy vélte, a jövőben félkilós sisakokat teszünk a fejünkre és így fogunk majd elmerülni egy olyan világban, amelyet a számítógépek hoznak létre számunkra. Lanierről kevesen tudják, hogy olyan modern zenei ikonokkal lépett színpadra, mint Terry Riley vagy Philip Glass és ez is billenti majd a világ végén pozitívra a mérlegét. A virtuális valóságból ugyanis Facebook lett, ami azt jelenti, hogy izzadó, öltönyös, hunyorgó férfiak adják ki magukat unatkozó tinilányoknak, mi pedig azt hisszük róluk, hogy tinilányok és randevúra hívjuk őket. Majd cikket írunk arról, hogy a világ megromlott, az interneten bármit szabad. (Mindezt természetesen nem Lanier hozta a világra, hanem Mark Zuckerberg, az oldal pedig természetesen nem csak erre való, egy jelentés szerint napi tizenegymillió játékos nyitja meg az oldalt csak azért, hogy virtuális lucernát, epret és karfiolt ültessen, traktort vegyen, vagy éppen fekete bárányt és elkóborolt barna tehenet fogadjon örökbe, ami háromnaponta csokoládés tejet ad.)

Lanier a nyolcvanas évektől sokáig küzdött azon, hogy a virtuális valóság ne csupán a köztudatba, hanem a nagybetűs életbe is bekerüljön. A Time, a New York Times és a világ vezető sajtóorgánumai a jövőről szóló mozifilmek hatásvadász látványvilágával vetekedve mutatták meg olvasóiknak a jövő internetezőjét az összpontosítástól pengeéles vonallá feszített vagy a cyberszextől kerek ó-ra tágult szájjal, aztán megérkezett a Second Life, a világ első virtuális világa, amiben nagyon sokan vannak, de mindenki nagyon hasonlóan néz ki, mert kevesen szánnak arra fél órát, hogy a menüben megfelelően határozzák meg arccsontjuk járomcsonthoz mért szögének érintőjét. A világ legnagyobb virtuális világa egyébként a World of Warcraft, amiben a játékosok vagy a Szövetség vagy a Horda oldalán gyülekeznek, szegregált városaik vannak, a kettő között pedig fegyvereket lóbálva szaladnak és mindent összegyűjtenek, amit találnak, azaz gyakorlatilag a második világháborút játsszák újra kardokkal meg tündérekkel.

The Invisibles: a Mátrix előtt © Art: Brian Bolland

A Second Life pedig végül is olyan volt, amit a korabeli radikális sci-fi írók elképzeltek, voltak privát szigetek, japán neonhirdetésekkel teli metropoliszok és tengerparton szervezett bulik, amiken sokszor kevesebben voltak, mint egyes író-olvasó találkozókon, viszont mindenki kereskedhetett a világban, büntetlenül mondhatott a másiknak bármit és vehetett magának ruhát, valamint elfelejthette, hogy van családja és harminc kiló súlyfeleslege. Ezzel gyakorlatilag be is fellegzett a virtuális valóságnak, pedig kezdetben még nem is sisakokban nézték a Second Life-ot, hanem akkora monitorokon, amekkora dobozokat a sarki közért mellől hozunk el fogcsikorgatva költözés előtt. A Wachowski fivérek pedig háromszor is megrendezték a Mátrixot, a virtuális valóságról, mint zseniális átverésről szóló filmet és ezzel biztosítottak minket arról, hogy az irodai munka rossz, a fétispartik viszont jók, nyolc óra alatt pedig megtanulunk egy harcművészetet, de először meg kell halnunk ahhoz, hogy használhassuk. Az pedig nyílt titok, hogy a Mátrix alapötleteit Grant Morrison LSD-ből és újhippizmusból gyártott képregényéből, a The Invisibles-ből nyerték ki, csak nagy műgonddal kivonták belőle a jóskártyákat.

Az emberek pedig felsóhajtottak: van Facebook, MySpace (itt több a tépett hajú lány) és iWiw (ahova a magyar rendőrök feleségei töltik fel a nyaralási fotókat, a magyar rendőrök pedig joggal lesznek idegesek ettől), netről begyűjthető tőzsdei információ, gasztroblog és pornó, a nap legnagyobb izgalma a bolti megjelenés előtt egy hónappal illegálisan letöltött Madonna-album, amit természetesen a kiadók szellőztetnek meg, mert már ők sem bírnak saját gépezetükkel, a világ pedig üres szemmel nézett a jövőbe, hogy ugyan most vajon mi következik.

Kitörölhetetlen képsorokat jelent a nyolcvanas években felnőtt nemzedék számára Arnold Schwarzenegger alakítása a Terminátorban, amikor nem is látszik a képernyőn, viszont rövid időkre átélhetjük, mit lát: ránéz valakire és rögtön megállapítja, kivégezhető-e, célszemély-e, mi a neve, milyen magas vagy hordhatná-e a ruháit. Gyakorlatilag ilyen a web 2.0 után következő igazán forradalmasító ígéret, a kibővített valóság (augmented reality, AR), csak ehhez mobilunkkal körbe kell fordulnunk a város közepén, hogy lássuk, a négy saroknyira lévő étterem nyitva van-e még és tényleg drága-e, milyen baleset történt tizenöt éve azon a helyen, ahol állunk, valamint ha kell, még egy gyógyszertár is akad a hátunk mögött egy kilométernyire. A belvárosban nevelkedett magyar azonban azt mondja, dehogy emelgetem a mobilt, még kikapják a kezemből az utcán és elszaladnak vele.

A technológia azért is bír óriási hírértékkel, mert két forradalminak kikiáltott telefoncsalád, az Apple istállójához tartozó iPhone 3GS és a Google örökkévalóságig fejlesztett operációs rendszerét, az Androidot futtató készülékek repertoárjában találunk AR-programokat, ez pedig mindenkinek fontos, ugyanis Steve Jobs igazi amerikai tetterő és kult-ikon, a Google pedig egyszerre munkálkodik Nagy Testvérként és  pattanásos arcú, hebegő-habogó rebellisként. Az igazság persze az, hogy a telefonon keresztül feltáruló, a földgolyóra hagymahéjként (sőt, sokadik hagymahéjként) boruló információs rétegek nem léteznének kínai jövendőmondók meg a Doppler-effektus nélkül.

Kínában ugyanis a Csin-dinasztia (i.e. 221-206) jósai használtak munkájukhoz mágnesekből készített táblákat, ettől fogva ötszáz évnek kellett eltelnie, hogy ne csupán a jósoknak, hanem a tengerészeknek is irányt mutasson, majd még ezer, hogy rájöhessünk a Vörösmarty téren, hogy a Váci utca van-e előttünk vagy a Gerbeaud. Gravimetrikus AR-nek hívják azt a megoldást, ami ezen alapul, a köznyelv meg egyszerűen csak azt mondja, iránytű. A Doppler-effektus a Szputnyik fellövése után egy nappal, 1957. október 5-én játszott nagy szerepet, amikor rájöttek az MIT laborjaiban: egy műhold pályáját pontosan meg tudjuk állapítani, csak meg kell néznünk, hogy az objektum közeledésénél vagy távolodásánál miként változik rádiójelének frekvenciája, ez pedig gyakorlatilag oda vezetett, hogy az amerikai katonaság 1993. június 26-án fellőtte a huszonnegyedik Navstar műholdat, így jött létre a GPS és vele együtt a geocaching, ami arról szól, hogy gondtalan férfiak és nők nehezen elérhető koordinátákon keresnek üres dobozokat, aztán összemelegednek.

A Wikitude volt az első olyan program, ami a GPS-t és az iránytűt keverte, nevéből adódóan a Wikipédia földrajzilag lokalizált adatait fektette rá a mobilképernyőn látható táj- vagy városképre, mindez pedig egy olyan készüléken futott, ami a világot radikálisan két részre osztotta: az egyik fele HTC Dreamnek nevezte, a másik fele T-Mobile G1-nek, de maga a telefon egyik névtől sem lett használhatóbb.

A kibővített valóság másik típusához nem elég egy telefon, kell még hozzá egy ábra, az ún. marker, ami úgy néz ki, mintha elkezdenénk véletlenszerűen kisatírozni egy amőbameccs helyszínét, de közben megunnánk, ugyanakkor kísértetiesen emlékeztet egy félbehagyott, új generációs vonalkódra (az ún. QR-kódra) is - ha erre ráemeljük készülékünket, a marker helyén ugráló mesefigurát látunk. Aki viszont nem ezt próbálja ki, az általában az arca elé tart egy markert, ami miatt egy képernyőn Darth Vader vagy dinoszaurusz fejét látja viszont a nyakán, mert az már jóval kevesebb embernek jut eszébe, hogy kiálljon egy hangversenyterembe és kottát építsen a markerekből, viszont a Jurassic Park óta mindenki szeretett volna dinoszaurusz lenni, legalább egyszer.

Az AR iskolapéldája mindig a turistáknál kezdődik (körbeforgatom, ott a Margit-híd, ránézek, látom, meddig lesz felújítva és mi a története) és a szexnél fejeződik be (szembejön egy csinos lány, kijelölöm, a rendszer automatikusan kiírja, hogy nincs barátja, én pedig felszedem), a kettő között pedig csak a kapcsolatteremtés marad egyfajta köztes hídnak. Egyesek azt remélik, Waterloonál a telefont körbeforgatva este 6 és 7 között megnézhetjük az újra lejátszódó ütközetet vagy Párizsban egy adatréteget bekapcsolva (kezdőknek: kiválasztunk a sok lehetőség közül egyet, amit Párizs városképe helyett - vagy azt kiegészítve - szeretnénk látni) megnézhetjük, milyen volt a város kétszáz éve. Mások szerint a feledékeny férfiaké a jövő, mert teljes tartalomjegyzéket akarnának adni a kezükbe: az AR-szoftver észreveszi az ágy mellé dobott zoknit és udvariasan kijelzi, mennyi vár mosásra és mennyi a szekrényben, amik közül egyébként egyiknek sincsen párja.

Ami viszont izgalmas, ezért legalább tíz évre elegendő személyiségi jogi botrányt biztosít, az a valós idejű arcfelismerés, azaz a facér lányok és fiúk, a korai befogadók és a világba belefásult és érdektelen emberek hagyják, hogy mindenki felismerje őket az utcán és megtudja, hol buliznak, hol vásárolnak és mi a kedvenc zenéjük, az óvatosabbak pedig letiltják ennek a lehetőségét, majd felháborodnak, pereket indítanak, végezetül pedig egyedül halnak meg. A The Astonishing Tribe ilyen technológiával működik, a fejlesztést végző Polar Rose-t a Flickr fotómegosztó oldal felhasználói már ismerik, ők ugyanis már egy ideje azon szórakoznak, hogy barátaikat arcukról automatikusan felismeri az oldal és be is tageli őket az egyes képeken.

Ha már kapcsolatteremtésről beszélünk, kevesebb botrányt okoz a TwittARound, a Twitter-kliensek új generációja, ami megnézi, milyen GPS-pozíció tartozik egy adott üzenethez és megjeleníti a körülöttünk írtakat, ami papíron azt jelenti, hogy a tér túlfelén egy bárban azt tweeteli ki egy csinos lány, hogy unatkozik, mi pedig asztalra pontosan odamehetünk hozzá, gyakorlatilag pedig azt, hogy az iráni incidens óta a Twitter-felhasználók nagy része a nagy virtuális szimpátiatüntetés részeként Teheránba helyezte át magát, úgyhogy ott rengeteg ismerkedési lehetőség van, máshol pedig jóval kevesebb.

Geowebként emlegetik azt a hálózatot, ami az AR alapját adja, amiben a Föld minden pontjához rengeteg adat kapcsolódik, a rendszer biztos befutását vagy bukását pedig két kérdés dönti el: az egyik, hogy a bolygó eddig összegyűjtött adatbázisai milyen pénzekért cserélnek majd gazdát (vagy mekkora licenszdíjakat fizetnek rájuk), a másik pedig, hogy az AR mikor kerül mobilunkról egyenesen a retinánkra. Warren Ellis képregényíró ilyenkor hátradőlhet, hogy Doktor Sleepless című sorozatában Clutter néven meglehetősen pontos, egyúttal kellően vonzó nevet is adott a kontaktlencsének, ami úgy működik, mint most sokunk telefonja: látjuk rajta, merre van a Gellért-hegy, figyelemmel követhetjük, hol jár éppen baráti körünk, beszélhetünk velük, ha nem jelezték magukat elfoglaltnak, ha pedig elegünk van a környező világból, akkor egyszerűen csak kikapcsoljuk.