A Campbell-cerkófok felnőtt hímjei hatféle hívás-jellegű hangot adnak ki, és mindegyiknek sajátos jelentése van. Ugyanakkor képesek két-három hívójelet egymás mögé rakni, és akkor viszont már mást jelent a kiáltás, vagyis a majmok kommunikációjában az eddig gyakorlatban csak az emberi nyelvre jellemző szintaxist használják, persze rendkívül primitív formában.

Mindezt Klaus Zuberbühler, a skót University of St. Andrews kutatja állítja, aki hónapokat töltött Elefántcsontparton, és megfigyelte a cerkófok természetes, illetve mesterséges ingerekre adott reakcióit. Mindez azért meglepő, mert a tudósok mindeddig hiába próbálták a cerkófoknál sokkal fejlettebb képességekkel rendelkező csimpánzokat megtanítani valamilyen nyelvre. A csimpánzok nem tudtak hosszabb mondatokat összerakni, a szavaktól eltérő jelentéssel. Így a szintaxis kizárólag emberi jellemzőnek tűnt eddig.

© wikipedia.org

Ugyanakkor gibbonoknál és cethalaknál megfigyeltek korábban bonyolultabb hangzásokat, ahol a sorrend is esetleg számított, de az ő jeleiket nem igazán sikerült eddig megfejteni. Zuberbühlerének viszont most sikerült egy cerkófszótárat készíteniük, és ezt a The Proceedings of the National Academy of Sciences című szaklapban közzé is tették.

Mi is az a szintaxis?

Angolul is mást jelent ugyanaz a három szó, ha más sorrendben mondjuk: Peter calls John. Illetve: John calls Peter. Nem mindegy tehát: Péter hívja Johnt vagy John hívja Pétert – a magyarban kevésbé kötött a szórend, a mi nyelvünkben viszont a toldalékokból tudjuk meg, hogy ki kit hívott, nem (feltétlenül) a szórendből. A szintaxis (görögül: sorrend, sorozat, elrendezés) kutatói egyébként a nyelvészetben a szószerkezetek és a mondatok kialakulását, „összerakását” tanulmányozzák, azt, hogy egyedi szavakból miként alakulnak bonyolultabb közlések, mondatszerkezetek.

“Krak” például azt jelenti, hogy a közelben leopárd van. Ezt válaszolják a majmok avalódi leopárdok láttán, de akkor is, ha a tudósok modelleket csináltak, amelyek leopárdokra hasonlítottak, vagy a leopárdok hangját utánozták.

Végződések

A majmok azonban variálni, sőt toldalékolni is tudják a jeleiket: az -u végződéssel - „krak-u” - például általában ragadozókat jeleznek. De ezt csak akkor teszik, ha nem látják, csupán hallják a veszélyforrást (a leopárdot), illetve ha egy konkurens majomcsoportra bukkannak.

A bum-bum jelzés arra ösztökéli a többieket, hogy jöjjenek oda, ahol a hím tartózkodik. Két bum és  három krak-u viszont azt jelenti, hogy „Fa!” Vagyis a bum-bum-krak-u-krak-u-krak-u sorozat arra figyelmeztet: „dől a fa”.

Ugyanakkor ennél is bonyolultabb a jelzésrendszer, ha a majmok saját territóriumuk szélére érkeznek, vagy más majomcsoportot észlelnek. Ilyenkor az eleve bonyolult, „fa” jelentésű hangsorba még hok-u  „szavakat” is kevernek. A „hok-u”-k száma akár hét is lehet, így jelzik tehát a határterületeket vagy idegen majmokat egymásnak.

Ha Zuberbühlerék megfigyelései tényleg megfelelnek a valóságnak, akkor a Campbell-cerkófok  képesek végződésekkel ellátni hívójelzéseiket, és a jelzések sorrendjét is tudatosan változtatják, méghozzá különböző jelentéssel felruházva. Ez a tudósok szerint az állatok körében ismert legbonyolultabb proto-szintaxis.

Zuberbühler erei szerint kutatásaik következő szakaszában visszajátsszák majd a majmoknak az általuk kiadott hangokat, és megfigyelik a reakcióikat a hívójelzésekre. Ez azért szükséges, hogy ellenőrizzék: jól fejtették-e meg a kiáltások jelentését.