Kiszáradó Magyarország? - a döntéshozók fittyet hánynak

A szárazodás miatt megsüllyedő utak, leszakadó vasúti töltések vagy megrepedő gátak legalább olyan súllyal kerültek szóba Kecskeméten a Magyar Tudományos Akadémia által szervezett Aszály és szárazodás Magyarországon című konferencián, mint a turizmus vagy az elsivatagosodástól már eddig is fenyegetett mezőgazdaság megmentése.

A több mint 200 agrárszakember, hidrológus, vízmérnök és ökológus egyöntetű véleményét tükrözi a tanácskozás e héten nyilvánosságra hozott összegzése, amellyel a tudomány képviselői immár nem először próbálják felhívni a figyelmet arra, hogy bár a közvéleményben egyre jobban tudatosulnak az éghajlatváltozás (újabb kifejezéssel: a klímamódosulás) veszélyei, a döntéshozók máig szinte semmit nem tettek ellene.

HVG

„A felmelegedéssel együtt megváltozik az egyébként alig módosuló mennyiségű csapadék éves eloszlása is, nyáron csökkenésre, télen pedig növekedésre lehet számítani” – mondta a HVG-nek Varga György, a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Intézet (Vituki) szakági igazgatója. A folyók és tavak szakértője szerint a klímamódosulás egyértelműen vízhiányt okoz. Magyarországról – mivel alvízi, magyarán a folyók átfolyási területén fekvő ország – mindig is több víz távozott a felszínen, mint amennyi beérkezett. A legfrissebb, 2006-os adatok szerint évente 136 köbkilométer hagyja el Magyarország területét, miközben csak 128 köbkilométer érkezik be (lásd térképünket). Arányait tekintve mindig is több víz távozott az országból, mint amennyi érkezett – igaz, a kutatók szerint a 19. századi folyószabályozások előtt alig valamivel haladta meg a távozó a beérkező vízmennyiséget. A gond az, hogy az egyenetlen eloszlásban és többnyire intenzíven lehulló csapadék már nem mindig pótolja az alvíziségből fakadó hiányt. A konszenzusos klímaforgatókönyvek szerint a Kárpát-medence a következő évtizedekben fokozatosan a mediterrán éghajlati övbe kerül. „Az ősz és a tavasz alig pár hétre korlátozódik, a tél és a nyár időtartama pedig kitolódik, ahogy ez az elmúlt években már tapasztalható volt” – mondja Láng István akadémikus, a konferencia szervezője.

A közérzetet amúgy javító, októberig tartó nyarak és az enyhe telek a vízháztartásnak egyáltalán nem kedveznek. „Az áztató tavaszi-őszi esők és a tartós téli hótakaró hiányában a talaj nem telítődik vízzel, és a felszín alatti, a csapadékból amúgy is csak 10 százalékot befogadó készletek sem gyarapodnak” – magyarázza Szalai József, a Vituki tudományos főmunkatársa. A rétegvizek mennyisége tehát csökken, vagyis csak mélyebbről, drágábban lehet ivó- vagy öntözővízhez jutni. A hazai termálvízhez hasonlóan egyébként ezekről a felszín alatti készletekről sincsenek minden szakmai igényt kielégítő pontos adatok, de annyi például tudható, hogy a Duna–Tisza közén például átlagosan 3–5 méterrel lett alacsonyabb a talajvíz szintje, és 2003-ban a Homokhátság egy része hivatalosan is félsivatagi besorolást kapott az ENSZ mezőgazdasági tagozatától.

HVG

A talaj általános kiszáradása – hangsúlyozták a konferencián – az épített környezetre is hatással van. Nedvesség híján a töltések és az alapok statikai tulajdonságai megváltoznak: az utak megsüllyedhetnek, beszakadhatnak, és házak, hidak, távvezetékek mehetnek tönkre. A felmelegedéssel ugyanakkor a párolgás mértéke is nő, így a vízháztartási ciklus felgyorsul, és a csapadék egyre szélsőségesebben, viharok, felhőszakadások formájában jelentkezik. Ezzel az a baj, hogy az intenzív csapadék nem szivárog be a talajba: vagy egyenesen a patakokba, folyókba kerül, vagy kárt okozó belvízként áll a termőterületeken, illetve pincéket, csatornarendszereket önt el. „Az 1999–2000-es esztendők a legjobb példái annak, hogy mire számíthatunk. Ősszel a belvízzel és a szinte az összes folyót érintő tartós árhullámmal kellett megküzdeni, majd a tél végétől a nyár végéig aszály volt” – mondja Varga.

A vízháztartási deficit csak a víz visszatartásával orvosolható. A döntéshozókat az 1980-as évek óta újra és újra figyelmeztető Láng akadémikus szerint nem kell feltétlenül ördöngösségre gondolni. Már a talajjavítással is elejét lehet venni a nagyobb bajnak. A kötött rögökből álló, „víztaszító” földeket mélyszántással lazíthatnák fel, az esőt beszippantó, de meg nem tartó homokos területeket pedig humusz hozzáadásával tehetnék „szivacsosabbá”. Az esővíztároló hordók és ciszternák évszázadokig a háztáji öntözés forrásai voltak. A rétgazdálkodásban szintén nagy hagyományai vannak, hogy csapadékos időben egy-egy magasabban fekvő területen rekesztették meg a vizet, átáztatták a talajt, majd az elzárások átvágásával a szomszédos, aztán a következő területet árasztották el, egész évre biztosítva a vízutánpótlást.

Ezekkel, valamint sok kisebb víztározó tó építésével és a száraz területek öntözésével már elejét lehetne venni a nagyobb katasztrófáknak. Csakúgy, mint a folyók mentén kialakítandó, az árhullámcsúcsokat csökkentő, utóbb akár vízpótlási célokat is szolgáló vésztározókkal, amelyek ugyan szerepelnek a különféle tervekben, de a megvalósításuk elakadt. Az ezredforduló körüli tiszai árvizek után, 2003-ban elfogadott Vásárhelyi-terv például 2007-ig hat ilyen vésztározó építését irányozta elő. Ebből azonban máig csak két kisebb, a cigándi és a tiszaroffi épült meg, és idén fogtak hozzá a tiszasülyinek. Holott a hazai szakemberek egyöntetű véleménye szerint mindez nem tűrhet halasztást, mivel a „közeljövő szárazodása alapjaiban rendítheti meg az ország létbiztonságát”.

VAJNA TAMÁS