Az internet nagy reményekkel indult útjára, és mindenki hinni akart abban, hogy megváltoztatja a világot. Sokan vallották, hogy a netnek köszönhetően toleránsabbak leszünk, az internet megszünteti a nacionalizmust, a világot pedig egy jól behálózott, békés faluvá alakítja. A Foreign Policy újságírója összegyűjtötte, ki miben bízott, és mivé alakultak a szép remények.

"Az internet a boldog jövő záloga"

Nem így van. 1994-ben Esther Dyson és Alvin Toffler vezetésével, George Gilder és Dr. George Keyworth közreműködésével megjelent a szerény címet viselő " Magna Carta a tudás korszakához” tanulmány.  A vízió egyik eleme szerint az amerikai eszme – köznapian szólva az amerikai álom – valósul majd meg a kibertérben is, amikor a digitális szomszédok nem földrajzi helyük, hanem közös érdeklődésük alapján kötnek szövetséget. Hozzá hasonlóan Nicholas Negroponte, a MIT MediaLab vezetője - a többek között a magyarul is kiadott Digitális létezés című könyv szerzője - 1997-ben azt jósolta, hogy az internet és a digitális technológia hatására leomlanak majd a határok nemzetek között, és a világbéke új, édes korszaka köszönt ránk.

"A Twitter megbuktatja a diktátorokat"

Nem igaz. A 140 karakternyi, rövid szöveges üzenetek nem buktatnak meg kormányokat, ilyet csak az emberek tehetnek. Mára megtanulhattuk, a közösségi oldalak támogathatják ugyan a rezsimekben élőket, de kárt is okozhatnak az aktivistáknak. A Twitter, a Flickr képmegosztó vagy a YouTube vidomegosztó valóban sokat segít abban, hogy az információ gyorsan érjen el nagy tömegekhez – ezt az egyre szaporodó virtuális tüntetők vezetői is jól tudják – hiszen nincs állami kontroll. Különösen igaz ez az elrettentő fotókra, videókra, a rendőrségi túlkapásokról szóló videókra. Gondoljunk csak a burmai disszidensek vagy iráni tüntetők mobiltelefonnal készített fotóira, melyek megmutatták, hogyan bánik a rendőrség a tüntetőkkel. Vagy az orosz bloggerekre, akik a Wikipediához hasonló oldalt hoztak létre, ahová bárki feltölthet képeket, neveket, címeket, akiről úgy véli, a demokrácia ellensége. Gordon Brown brit miniszterelnök tavaly egyenesen azt állítottta, a ruandai népirtás nem történhetett volna meg a Twitter korában.

De megingott-e bármelyik hatalom a Twitter hatására? Nem. Sőt, teheráni tüntetésen készült  fotókat a kormány publikálta a neten, arra biztatva az embereket, hogy segítsenek név szerint azonosítani a demonstrálókat. Miután a protestálók maguk is feltöltöttek képeket és videókat  a Flickrre és a YouTube-ra, hogy a velük rokonszenvezőknek beszámoljanak a történtekről, az iráni titkosrendőrség még több fotót ellenőrizhetett. Sem a Twitter, sem a Facebook nem képes arra önmagában, hogy segítse a forradalmat. Vajon, ha a keletnémetek tweeteltek volna 1989 előtt az érzéseikről, a Stasi szemlesütve elbujdokol?

Tény, hogy a közösségi oldalakat fel lehet használni bizonyos részeredmények elérésére – de nem biztos, hogy ugyanaz az akció a világ két pontján egyformán sikeres lehet. 2008 elején egy 33 éves kolumbiai férfi Facebook-csoportja segítségével erőteljes tiltakozásokat szervezett a marxista  FARC brutalitása ellen -  mintegy kétmillió embert sikerült az utcára vinni Bogotában. A hasonlóra tervezett „digitális forradalom” tavaly szeptemberben a venezuelai elnök és a FARC támogatója, Hugo Chávez ellen abszolút sikertelen lett.

"Az internet pártfüggetlenné tesz"

Ma már a legidealistább netfüggők sem hiszik, hogy az általános politikai és intézményi problémákat meg lehetne oldani az internet segítségével. Még a legátvilágíthatóbbnak számító Obama-adminisztrációt is gyakran éri a vád, hogy ugyan rendszeresen közölnek adatokat a lópopuláció alakulásáról az USA-ban, bizonyos olaj- vagy gázipari lízing szerződések részleteit azonban nem publikálják.  Az internet nyilván segít – ha megvan mellé a politikai akarat is.

"A Google az internetes szabadság védelmezője"

Csak amíg kényelmes neki. Ha emberi jogi aktivisták állíthatnák össze a Fortune 500 cégek listáját, a keresőoriás biztosan az élen végezne. Miután megtagadta a kínai kormány cenzúrázási kérelmét, és Hongkongba telepítette a keresőmotorját, az egész művelt nyugat tapsolt. Azóta persze nyilvánosságra hozták a többi ország cenzúrási kérelmeinek listáját is. Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a Google is csak egy IT-cég, s mint ilyen, profitorientált, nem irgalmas szamaritánus. A Kínába belépő cég anno nem az internet szabadságát terjesztette, hanem hirdetéseket adott el a világ jelenlegi legnagyobb online piacán. Négy éven keresztül cenzúrázta a keresési eredményeket, csak ez után mondott nemet a kínai kormánynak. Ha sikerült volna Kínában is piacvezetővé válniuk, valószínűleg nehezebben hozták volna meg ezt a döntést... Thaiföld,  India... sorolhatnánk az országokat, ahol a Goolge engedett a nyomásnak. Hiba lenne azt hinni, hogy a Google lesz az új Szabad Európa Rádió.

"Az internet pártfüggetlenné tesz"

Nem feltétlenül.  A brit TheyWorkforYou oldaltól a kenyai Mzalendoig számtalan projekt van, amelynek célja, hogy a parlament munkáját figyelje, némelyik még az aktuális szavazásokat is elemzi a kampányígéretek tükrében. De vajon őszintébbek lettek-e ettől a politikusok? Az eredmény – eddig legalábbis – meglehetősen vegyes.

 

"Az internet megöli a nemzetközi sajtót"

Csak ha hagyjuk. A túlélésért küzdő hírügynökségek, melyek kénytelenek felszámolni a külföldi tudósítói hálózatokat, nem hangoztatják, hogy manapság mennyivel könnyebb hozzájutni a nemzetközi hírekhez. A Google News és más hírgyűjtő oldalak  tönkreteszik a CNN vagy a New York Times eredeti üzleti modelljét, és arra kényszerítik ezeket az óriásokat, hogy a végtelenül drága tradicionális hírgyártás helyett olcsó és gyors megoldást keressenek. A hírgyűjtők ugyanakkor segítettek abban is, hogy a helyi hírek több emberhez eljussanak. Hány ember olvassa az AllAfrica.com-ot vagy az  Asia Times Online-t, aki nem a Google News-ból kattintott tovább?

Az is figyelmet érdemel, hogy az internetnek köszönhetően több forrásból, alaposabban készülhetnek fel az újságírók, rengeteg archív dokumentum áll rendelkezésre, többszörösen le lehet ellenőrizni, valósak-e az adatok. Tizenöt éve ez még elképzelhetetlenül sok munkába került volna. Az igazán nagy veszély abban rejlik, ha hiányzik a tárgyilagos, megbízható, intelligens moderátor, aki értelmezné a külföldi híreket. Az internet paradicsom a jólinformált hírfogyasztóknak, de kezelhetetlen, zavaros információözön mindenki másnak. Még a jólértesült olvasók sem biztos, hogy tudják, mi a különbség a kínai Global Times és az Epoch Times között. (Előbbi a kínai kommunista párt napilapja, utóbbi a Falun Gong disszidens csoport napilapja.)

"Az internet közelebb hoz minket egymáshoz"

Nem így van. A földrajz még mindig számít. Még a hálózatok világában is, ahol mindenki éhezik a friss információra, ízlés dolga, ki milyen hírt vagy terméket fogyaszt. Ugyanakkor számtalan cég heroikus erőfeszítéseket tesz, hogy a külföldieket távol tartsa bizonyos tartalmaktól. Ebben a „szabad” világban a britek számára a BBC-ről letölthető iPlayer tartalma abszolút elérhetetlen az országon kívül levőeknek. A norvégok ötvenezer e-könyvet tölthetnek le ingyen az online könyvtárakból, de ehhez norvégnak kell lenni, különben érkezik a kormánytól a 900 ezer dolláros számla a licenszjogok megsértése miatt.  Kína, Kuba, Irán, Törökország – mind szívesebben látja a Google, a Twitter vagy a Facebook fapadosabb, hazai  verzióját – amelyet ellenőrizni is sokkal könnyebb, hiszen a  world wide webet kisebb, "nemzeti internetekre" tagolja.

Az internet határozottan új utakat nyitott,  de még nem tudjuk, mindez fellendíti-e a demokrácia térnyerését világszerte. Ami az egyik ember szemében a civil elköteleződés biztos jele, a másiknak slacktivista bénázás. (Olyan ember, aki csekély személyes aktivitást igénylő, látszatkampányokban vesz részt. Sokan ilyennek tekintik a „ne vásárolj semmit” napot, a Föld Órája kezdeményezést, internetes petíciók aláríását vagy egy Facebook-csoporthoz való csatlakozást.)  Arról, hogyan lehet aktivizálni a hallgatag tömegeket, már a blogok feltalálása előtt is sok vita folyt. De a kábeltévé sem tette passzív, apolitikus szórakozásmániásokká az embereket, akik kizárólag James Bond filmeket néznek, a BBC híreit már nem. A másik végletnek sem lett igaza: nem alakultak át az emberek nagy tömegekben hiperaktív, tudatos állampolgárokká, akik nonstop a parlamenti közvetítéseket bámulnak. Pedig volt idő, amikor ezeket valós alternatívának látták hozzáértő emberek.

Tény, hogy az internet húsz éve valóban alapjaiban megváltoztatta az életünket, többek között a kommunikáció is sokkal egyszerűbbé vált. A drága nemzetközi hívások nagy részét kiváltotta a Skype, a Google Translate segítségével spanyol, mandarin, máltai - vagy további negyven nyelven írt - weboldalon is eligazodhatunk. De ahogy sem a telegráf, sem a rádió nem hozott forradalmat, az internet sem ajándékozott meg bennünket világbékével, a szabadsággal és a szerelemmel. Sőt. Ha például a védett állatok vagy pedofil filmek illegális kereskedelmének piacát nézzük, az internet többet ártott, mint használt. Vagy gondoljunk a homofób aktivisták Facebook oldalára, a terrorista egységek honlapjára, vagy - hogy ne menjünk messzire - a minden kirekesztő ideológiát egyszerre népszerűsítő, különöző trükközések miatt mégis lekapcsolhatatlan szélsőséges oldalunkra...  Akármilyen szomorú, a hálózatok világa maradt olyan, amilyen maga a világ, leképezve annak minden szegmensét .

Két évtized telt el, és az internet nem buktatott meg egyetlen diktátort sem, nem rombolt le országhatárokat. Felgyorsított bizonyos folyamatokat, egyes politikusokat kiszámíthatatlanabbá tett. Lehet, hogy az internet a való világ ezerszeresen felpörgetett változata, de amit a webes látnokok előrevetítettek, jobbára illúzió.