Ajándéklink létrehozása

Közép-Európa hősei: infantilis férfiak, nyilas nők és romantikus bárdok

Romantikus bárdok Lengyelországban; hősködő és párbajozó zsidó írók, illetve konzervatív feminista írónők és nyilas lányok-asszonyok Budapesten – a közép-kelet-európai hőskultuszról rendezett konferenciáról szóló írásunk első részében két paradoxonról írunk: miért majmolták a Nyugat modernista írói a nemességet, és miért volt attraktív a nyilas párt a nők szemében.

  • Szegő Iván Miklós

Hősök kultusza az 1880-as évektől a második világháborúig – e címmel tartottak konferenciát Budapesten azok a kutatók, akik több országból érkeztek, és a legkülönbözőbb hősöket vizsgálták Közép-Kelet-Európában. A megjelenített különbségek ellenére szinte mindegyik elemzett országról – az Osztrák-Magyar Monarchiáról, Csehszlovákiáról, Szlovákiáról, Magyarországról és Lengyelországról – elmondható, hogy történelmükben túlzottan sok a hamis, előítéleteken vagy tárgyi tévedéseken, elhallgatásokon és eltorzításokon alapuló hőskultusz. A szimbolikus politizálás ezen eszköze túlzottan nagy hatást gyakorolt a térség államaira, illetve inkább az államokat irányító politikusokra, és az államok lakóira.

A lengyel példa

A 19. századi romantikus irodalmi és történelmi felfogások egyszerűen azért formálták a maguk szája íze szerint a valóságot, mert ideológiai, nemzetépítő célokra akarták felhasználni a hősnek kiszemelteket: írókat, költőket, politikusokat, hadvezéreket. Erről szólt a varsói egyetem kulturális intézetéből érkezett Adela Kobelska előadása. A lengyel irodalomtörténetben ugyanis addig játszottak nemzeti hősként is kulcsszerepet a nagy író- és költő-triumvirátus tagjai – Mickiewicz, Slowacki és Krasinski –, amíg a lengyel területeket három részre szakítva Poroszország, Oroszország és Ausztria tartotta egymás között felosztva.

A konferencia szervezői
A budapesti konferenciára a párizsi Sorbonne-ról, a Varsó Egyetem Lengyel Kulturális Intézetéből, a pesti CEU (Közép-európai Egyetem) több tanszékéről és a Szlovák Tudományos Akadémia pozsonyi Történettudományi Intézetéből érkeztek a kutatók. A szervezést hárman vállalták magukra: a CEU szociológusként és történészként is dolgozó  tanára, Pető Andrea, a Prix Hungaricával is kitüntetett irodalmár, Clara Royer (Sorbonne) és a Kodolányi János Főiskolán tanító Balázs Eszter.

Amikor az első világháború után újra létrejött az önálló Lengyelország - tehát 1920 után - a „három bárd” megítélése objektívebbé és szakmaibbá vált. Az irodalomtörténet eszközeivel jobban elemezhető lett tevékenységük, így például a tudósok elkezdhették vizsgálni a három nagy költő esetleges egymás közti konfliktusait, s nemcsak idealizált ikonokként állították őket a nagyközönség elé.

A 20. században pedig a nyílt és bújtatott állami propaganda ártott sokat a történelmi valóságnak, hiszen hőseink – politikusok, merénylők, tábornokok - és heroizált, illetve deheroizált társadalmi csoportjaink – például a nők, a zsidók, a nyilasok vagy a kommunisták – nem egészen festettek úgy, ahogyan lerajzolták őket a két világháború között. (Tegyük hozzá: azután sem volt egészen pontos a kép róluk.) Minderről persze eszünkbe juthat Jan és Aleida Assmann tézise, hogy minden társadalom maga teremti meg a múltját, azáltal, hogy kapcsolatba lép vele. Vagyis egyszerűen azt is mondhatnánk: az emberi múlt mindig az adott kor társadalmában, kollektív emlékezetében keletkező szubjektív jelenség.

Adam Mickiewicz
Adam Mickiewicz
Wikipedia

Zrínyi Ilonáról nem derült ki, hogy horvát családba született

Az, hogy mennyire szubjektív az emlékezés, a múlt kreálása, jól illusztrálható magyar példákkal is. Jablonczay Tímea, a Zsigmond Király Főiskola munkatársa a Zrínyi Ilonáról alkotott kép torzulását mutatta be a nacionalizmus egyik legerőteljesebb hazai korszakában, a két világháború közötti, illetve a második világháború alatti periódusban. Nagyban hozzájárult az is a hamis propaganda sikeréhez, hogy – mint az az előadásból is kiderült – történelmi monográfia Zrínyi Ilona életéről R. Várkonyi Ágnes 2009-es munkája előtt mindössze egyetlen egy – Horváth Mihály 1869-es műve – jelent meg Magyarországon.

Az 1919/20 és 1944/45 közötti, a keresztény-nemzeti kurzus által irányított, konzervatív jobboldali Magyarországon a nők szerepét elsősorban családanyaként hangsúlyozta. Hőseink pedig természetszerűleg magyarok voltak – még akkor is, ha legalább egy másik nemzetiséghez is kötődtek. E két igénynek igyekezett megfelelni az 1943-ban Zrínyi Ilonáról regényt író Szentmihályiné Szabó Mária is. Ahogy a kor más szerzői, ő sem tesz említést például a hősnő horvát származásáról. Pedig I. Rákóczi Ferenc és Thököly Imre felesége a költő és hadvezér Zrínyi Miklós unokahúga, Zrínyi Péter és Frangepán Katalin lánya volt. Mindannyian a horvát és magyar nemességnek egyaránt tagjai, akik akár a maguk teljesítményével, akár a családjuk révén a magyar történelemkönyvekbe is bekerültek.

Madarász Viktor: Zrínyi Ilona Munkács várában
Madarász Viktor: Zrínyi Ilona Munkács várában
Wikipedia

A két világháború között Zrínyi Ilonát tehát nem ábrázolták a valósághoz hűen. A konzervatív rendszer ideológiája szükségessé tette, hogy inkább anyaként, családanyaként, és csak végső esetben – Munkács várának egyedül maradt védőjeként – harcos amazonként mutassák be, ez persze már 1943-ban történt (csak megemlítjük: a Don-kanyar tragédiája után). De semmiképpen sem lehetett szó a férjével közösen döntéseket hozó, a politikába beleszóló, egyenrangú nőről.

Dolgozó konzervatív nők dilemmái

A két világháború közötti „dolgozó konzervatív nők” dilemmáját Sipos Balázs, az ELTE-n dolgozó történész elemezte. Ő három írónő konzervatív nézeteit vetette össze regényeikkel, sorsukkal. Tormay Cécile keményen antiszemita, gyűlölködő, a Horthy-rendszer kezdeti szakaszának megfelelő ideológiai töltésű művet írt. A Bujdosó könyv hőse – részben ő maga – egy bátornak és hazájáért kockázatokat vállalónak beállított nő, aki a regény szerint erősebb, mint sok, a tömeg hatása alá kerülő gyenge férfi.

Ugyanakkor Tormay nem kapott a közélet első vonalában szerepet: bár ő alapította a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nevű szervezetet a Horthy-rendszer kezdetén, legfontosabb pozíciója a Nyugat ellenében indított, Napkelet című irodalmi-közéleti folyóirat szerkesztői munkája lett. Önéletrajzi ihletésű műve egyértelműen antiliberális, antifeminista, a nők szerepét az otthon megteremtésében látja, semmiképpen a munkavállalásban vagy a politikában.

Szederkényi Anna és Bozzay Margit művei viszont más, árnyaltabb képet mutatnak a Horthy-rendszer nőiről – magyarázta Sipos Balázs. E művek modernebbek, persze Bozzaynál is vannak antiszemita vonások, és ezért – illetve egy-két antikommunista utalás miatt – regénye, A lecke vége 1945 után tiltólistára került. Ám ebben a könyvben a nők dilemmája más megoldást nyer: a főhősnő elválik részeges férjétől, dolgozni megy, és egyedül neveli fel gyerekeit.

Egyre több nő kezdett dolgozni

Konzervatív, keresztény-nemzeti nézeteket vallott Szederkényi Anna is. Felszabadultak című alkotásában ő is a munka-politika-család hármasságát vizsgálja egy nő pályafutása során. Szederkényi főhőse azonban elbukik, mert e három szerepet – a dolgozó nő, a családanya és a politikailag aktív személy – egyszerre nem tudja harmonikusan betölteni.

Pedig a valóság az volt, hogy a nők egyre inkább kénytelenek voltak összeegyeztetni e szerepeket. Az első világháború már a Horthy-korszak elején megmutatta, hogy a nők könnyen beállnak a fronton harcoló férfiak helyére, a gyárakban, az irodákban, sőt az egyetemeken is. Az egyetemekről viszonylag könnyen kiszorították 1919-20-ban a nőket. A zsidóellenes numerus clausus törvényben az egyetemek hatáskörébe adták e kérdés eldöntését, azok férfi vezetői pedig – a kor hangulatának megfelelően – korlátozták a nők tanszabadságát. A pesti orvosi karon például a „numerus nullus” mellett döntöttek – mondta Sipos a hvg.hu-nak. A gazdasági válság azonban már a harmincas években úgy hozta, hogy az egykeresős családmodell megbukott, mert a korábbi polgári életmódot egyetlen családtag keresetéből nem lehetett fenntartani – folytatta Sipos. Így jelentősen megugrott a dolgozó nők körében a házasok aránya: 1910-ben Budapesten ez még csupán 12 százalékos volt, 1935-ben viszont már 22 százalékos.

[[ Oldaltörés (Folytatás: Miért vált attraktívvá a nyilas párt a nők szemében?) ]]

Ebből a szempontból volt igen érdekes Pető Andreának, a konferencia társszervezőjének elemzése is, amely a szakmai pályafutásukkal elégedetlen nők politikai motivációit vizsgálta. A CEU tanára azt elemezte, hogy miért vált attraktívvá a nők szemében a harmincas-negyvenes években a magyarországi nyilaskeresztes párt. Jóllehet a szervezet nem volt felkészülve rá, de a párt tagjainak bizonyos kerületi-területi szervezetekben 10-30 százaléka is nő volt. Összesen körülbelül 15 ezer nő lépett be a nyilas pártba, s a nyilas nők átlag feletti politikai aktivitása – 10 százalékos tagsági arányuk – azzal magyarázható Pető szerint, hogy a szakmájukban érvényesülni nem tudó nők a nyilas pártban találták meg azt az ideológiát, amely a felemelkedésüket szolgálhatta. Így például a kereszténység felvétele előtti, magyar kitalált hagyományra épülő „uraikkal együtt” egymás oldalán küzdő társak, házastársak ideálja ragadhatta meg őket a nyilas propagandában.

Ám a nyilas párt nem volt felkészülve a nők áradatára: a pártvezetés nem tekintette őket fontosnak a szervezeten belül, s inkább a szociális munka felé terelgette volna őket. Bár volt egy nőtagozata Szálasiéknak, és a nők miatt ápolták elsősorban Szent Erzsébet kultuszát is – ez történetesen egybeesett azzal, hogy Szálasi édesanyját is Erzsébetnek hívták – pozíciókat nem nagyon osztogattak a nőknek. Éppen ezért, ha ki akarták élni a modernizáció okozta frusztrációt ezek a nyilas nők, akkor másfelé kellett orientálódniuk. Pető Andrea szerint ezt a pótlékot a nyilas mozgalmon belül az erőszakban, pontosabban az erőszak kiszolgálásában találták meg. Erről ír most könyvet éppen a CEU kutatója, amelynek részleteibe beavatta a hvg.hu munkatársát is.

Mint megtudtuk, a nyilas háborús bűnösök között 10 százalék körüli a nők aránya, a korabeli népbírósági dokumentumok szerint – tehát az 1945 utáni években. Ez megintcsak viszonylagosan magas arány, a nők átlagos politikai szerepvállalásához hasonlítva kiemelkedő az adott korban. A nyilas nők között nagyon sok volt a házmester vagy viceházmester, és ők elsősorban besúgással segítették például a zsidóüldözéseket. A háború után elítélt nők felét korábbi feljelentéseik miatt marasztalták el, ennek megfelelően – minthogy bűncselekményeik inkább bűnsegédletnek minősültek – összesen hét „nyilas nőt” végeztek ki a második világháború után.

Férfiak infantilitása: irodalmi párbajok

Wikipedia

A konferencia másik szervezője, Balázs Eszter néhány híres magyar irodalmi párbajt dolgozott fel a 20. század elejéről. Nem szellemi, hanem valóságos párbajokról van szó, amelyben időnként meg is sérültek a résztvevők. (Ilyen volt például a Hatvany Lajos és Osvát Ernő, a Nyugat két befolyásos háttérembere közötti küzdelem, amelynek kimenetelét nem ismerjük máig, tehát nem tudjuk, ki győzött). Balázs előadásának lényege az volt, hogy a polgárosodás előrehaladtával, de a nem teljes értékű modernizáció során a felemelkedő zsidóság igyekezett átvenni olyan szokásokat, amelyek korábban csak a nemességre volt jellemző. (A párbaj-őrület más országokban is terjedt: 1870 után Franciaországban a németektől elszenvedett vereséget követően söpört végig ez az erőszakhullám, Németországban és Ausztriában viszont kicsit később indult, de tovább tartott a „duellomania”.)

A párbajképesség társadalmi értelemben vett kiszélesedése sajátos, paradox jelenségeket hozott magával több országban, így Magyarországon is. A Nyugat írói közül többen is vívtak párbajokat. A paradoxon az volt, hogy miközben a Nyugat – „nyugatos” – törekvése az volt, hogy az irodalom ügyeibe ne szóljanak bele más, külső erők, maguk az irodalmárok művészeti vitáikat párbajokkal – művészeten kívüli eszközökkel - igyekeztek rendezni. Így került sor például Hatvany Lajos és Osvát Ernő párbajára is 1911-ben. A Nyugat fő finanszírozója (Hatvany báró, korábban Deutsch, illetve Hatvany-Deutsch volt a cukoriparban meggazdagodott, főnemesi rangra emelt zsidó család neve) a már sikeres, befutott írókat akarta látni a lapban, és a Nyugat társadalmi szerepvállalását is hangsúlyozta.

Ekkor került szembe Osváttal, aki az állandó megújulást erőltette és a fiatalok számára akart fórumot teremteni. A párbajról nem sokat tudunk, de a vita eldőlt: Osvát álláspontja győzedelmeskedett, Hatvany külföldre ment, a Nyugat pedig minden addiginál frissebb hangot ütött meg a következő években, írók és költők több generációját kinevelve.

Különleges, infantilis jelenség volt ebben a társaságban – még rokonai és barátai szerint is – Füst Milán. Az érzékeny lelkű, de férfiasságát és párbajképességét számtalanszor bizonyítani akaró zsidó író számtalan párbajt vívott, és szinte heccelte maga ellen a konkurenseket. Balázs végül egy elszegényedett nemest idézett fel: Ady Endrét, aki fiatal korában két párbajt is vívott, aztán ismert íróként már éppen a párbajellenes mozgalom élére állt Magyarországon. Ám Ady már a párbajok között eltelt rövid időben is bírálta a jelenséget (eleinte nem magukat a párbajozókat), végül pedig a hazai párbajellenes mozgalom első – nagyváradi – szerveződése élére állt.

Hozzászólások