Amit megkapunk a kattintással elérhető könyvtárakkal és információforrásokkal, azt elveszítjük a feldolgozáson, a megértésen, a memorizáláson és mindezek örömén.

Szomorú esettanulmány egy nyári reggelről. Kijött a Google+, én pedig fejben rögtön keresztbefaroltam az úton, és vártam a halált. Képletesen csak, persze, de már így is két órát töltök azzal, hogy átnézzem az összes levelemet, Facebookon, Twitteren és Foursquaren a közel 2000 ember által megosztott tartalmat, bejelentkezést, fényképet, Google Readerben vagy ötven híroldal anyagait – mindezt minden reggel, fél liter kávé elfogyasztása közben. Meg is kell rágni, mielőtt lenyelnéd a falatot – ötlik fel bennem a gyerekkori intelem. Nos, ez az, amit 2011-re sikerült elfelejtenünk – legalábbis sokunknak.

Google +

Ennyi adatot ugyanis mentálisan nem lehet megrágni – disztingválni kell, válogatni, kitörölni a hanyagolható oldalakat és blogokat az RSS-olvasóból, ignorálni az érdektelen, kvízeket, sirámokat és együgyű videókat posztoló ismerősöket a közösségi oldalakról. (Ehhez persze érdemes megtanulni mentegetőzni is, vagy magunkra haragítjuk őket egy életre.) Rájövünk, hogy Twitteren 200 ember még éppen kezelhető mennyiségű információt szolgáltat nap mint nap, megtanuljuk Facebook-csoportokba rendezni barátainkat, hogy csak a legfontosabb pár tucat ember életét kövessük. Néhanapján ugyan eszünkbe ötlik, milyen régen olvastunk már Bulgakovot, Mikszáthot vagy Rejtőt, de követ igazából nem vethet ránk senki, mert ha összeszámoljuk, hány karakternyi szöveget olvasunk el naponta a neten, az bőven kiad heti egy könyvet meg egy művészeti albumot, sőt a gyakorlottabbak heti három, átlagos méretű papírfedelűig is feltornázhatják.

Erre jön a Google+, egy újabb hírfolyam, amit követni kell, ahol profilt kell létrehozni, és újra be kell jelölni a barátokat – én pedig csendben imádkozom, hátha ez is annyira tiszavirág-életű lesz, mint a Twitterre kifejezetten hasonlító Google Buzz.

Két hét múlva visszanézek a G+-ra: bejelölt hétszáz ember, és szinte mind olyan új dolgokról ír, amikről sehol máshol nem olvasok.

Ez az a pillanat egy felnőtt ember életében, amikor varr magának egy ujjbábut, arcot rajzol rá, és megkérdezi tőle, hogy most mégis mit csináljon.

Egyre nagyobb káosz

Az adattenger jelen állapotában már kezelhetetlen, és ez egyre csak fokozódik. A zaj túl nagy, a jel túl kevés. Az információ minden fronton történő áramlásával és a világ felgyorsulásával még nem is lenne baj, legfeljebb a Tumblr meg a torrentek kivégzik a szerzői jogot (bár első körben ezért nyilván a kiadók teszik a legtöbbet), a Google állandó használata a hosszú távú memóriánkat, az információtól való akaratlan függés és a félelem, hogy valamiről lemaradunk, pedig a csendet kapcsolja ki az életünkben. Legalábbis azokéban, akik aktív online életet élnek.

A közösségi oldalak használóin mindez már észrevehető nyomot hagyott. Tíz évvel ezelőtt még szokás volt fórumozni, cikkekre kommenteket írni, mostanra az interakció határozottan leegyszerűsödött: a like, +1, retweet, reblog, repost azonnali tetszést és megosztást garantál. Semmi mást. A bloggerek folyamatosan panaszkodnak, hogy a kommentelők nagy része csak a Facebookon képes reagálni, a legtöbb embernek viszont elég, ami ott van.

Megelégszenek azzal, hogy egyetértésüket, szimpátiájukat, haragjukat, tetszésüket, akár nekrológhoz fűzött őszinte könnycseppjüket egyetlen lájkkal kifejezzék. Ahogy a nyelvfilozófus Wittgenstein is megállapította: a szavak jelentése eltűnik, csak a használatuk marad meg. A gyakorlat úgyis azt mutatja, hogy bármely online közösségben legfeljebb 10% az aktív felhasználó, a többi csupán egyszerű (ez esetben újramegosztó vagy újrahasznosító) ballaszt.

Amikor 2005-ben elindult a Netvibes, mint az első webes aggregátor – amelyben összegyűjthettük a minket érdeklő hírfolyamokat, és úgy nézett ki, mint a Startlap jobb napokon, csak választhattunk hátteret is hozzá –, egyértelmű lett, hogy a feladat már nem az információ beszerzése, hanem annak összegyűjtése, kombinálása és szűrése. Az összegyűjtés talán a legkevésbé problémás: számos alkalmazás vagy oldal (a Netvibes mellett a Yoono, TweetDeck, a Hootsuite vagy akár a Google Reader is) segít összegereblyézni a fontosnak ítélt információkat.

A kérdés, hogy mindezt hogyan kombináljuk, szűrjük és tesszük elérhetővé. Mi van például, ha Párizsban tekeregve keresek egy jó éttermet? A Google mobilböngészője már automatikusan a környéken lévő lehetőségeket ajánlja fel, de arra a mai napig nincs lehetőség, hogy az étterem minőségét kiderítsem, ugyanis nincs, ami átlátható információvá fűzze össze a különféle gasztro-, turista- és térképoldalak értékeléseit.

HVG

A webes szakma azt vizionálja, hogy a szemantikus web adja meg erre a végső választ. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha beírunk a Google-be egy olyan kérdést, amit tartalmából és stilisztikai elemeiből adódóan meg merünk kérdezni a család bármely tagjától, akkor a weben szereplő adatokat úgy kombinálja össze, hogy értelmes és értékelhető választ kapunk rá. A hölgyek bizonyosan imádni fogják a szemantikus webet, és ha eljön a web 3.0 ideje, órákat fognak azzal tölteni, hogy „most mutass olyan cipőket, amik hasonlítanak ehhez, csak illenek a kosárba tett zöld táskához, és olcsóbbak is”.

Az adatok szűrését illetően már érezhetjük a kézzel válogatott vagy curated tartalommegosztás (újramegjelenésének) előszelét. Ismét fontos ugyanis a blogokban a blogroll (az oldal készítőjének kedvencei, linkgyűjteménye), még fontosabbak vagy nagyobb pozitív előjelet kapnak a hivatkozások, amelyeket egy véleményvezér vagy jelentősebbnek ítélt ember ajánl követőinek. Nyilván ez fordítva is működik: folyamatosan jó tartalom megosztása is hozhat elismerést egy kellően kitartó és intelligens vagy stílusos netezőnek.

Még ha egészen egyértelműnek tűnik is mindez, érdemes elgondolkodnunk Bruce Sterling sci-fi író és médiateoretikus állításán a világ jelenlegi kaotikus állapotáról: véleménye szerint eltűnt a történelem egyetlen kanonikus, világelrendező hangja, helyette ezermillió hang kakofóniájában kell megtalálnunk azt a valóságot, amelyben kényelmesen érezzük magunkat. Ez pedig nem sokkal különb, mint szembeszélben csinálni bármit: nagyon hamar elfárad az ember az óriási közegellenállásban. Sokkal könnyebb találni valakit, aki megmondja, igazából mit érdemes olvasni, hallgatni és nézni. A lustaság pedig a tartalomfogyasztás egyik legjobb maltere jelen századunkban.

Hardver: csak bőr alá

Néhány évvel ezelőtt az angol nyelvű szaksajtó még nipponizálódásként emlegette a jelenséget, hogy az emberek inkább mobiljukon neteztek, mint otthoni, asztali számítógépükön. Ennek oka a nyugati félteke által elképzelhetetlen munkaetikában keresendő: ha tizensok órát dolgozunk és négy órát utazunk, mobilon fogunk kapcsolatot tartani, mangát olvasni és játszani, otthon pedig nyilván nem ülünk le újra a gép elé. A japán weben szörfölve meglepődve látjuk, hogy még ma is sok szájton spártai nyitóképernyő fogad, és szöveges linkkel választhatunk mobilos vagy desktop változat között, a kettő között pedig nincsen túl sok különbség.

A főként ázsiai trend 2010-re már globálissá vált, egyúttal jól példázza azt is, hogy az információ miként szivárog a bőrünk alá. Az előző generációk a tényekért könyvtárhoz vagy szakemberhez fordultak, a 2000-es évek vége már sokunkat az asztali számítógép előtt ülve talált, alig egy évtized múltán pedig – többek között az iPhone és iPad térhódításának köszönhetően – a fókusz áttolódott az okostelefonokra és a tabletekre.

A net és a saját testünk, agyunk közötti összekapcsolódás következő nagy lépcsőfokáról már régóta regélnek sci-fi írók, technikai blogok és profi testmódosítók egyaránt. Az implantforradalom több fronton is jelentő bummot ígér: lecsökkenti a kapcsolódáshoz szükséges hardver méretét, kiiktathatja az akkumulátort, mint a készülék leggyengébb láncszemét, egyúttal biztosan törvénykezési, vallási és lobbiháborúkat generál.

Rögtön felvet persze olyan kérdéseket is, miszerint okos-e, ha a bennünk működő gép saját erőforrásainkat égeti fel, gazdaságosan működik-e vagy éppen milyen kapcsolatban áll ez az élelmiszeripari és mezőgazdasági érdekcsoportok lépéseivel. Ennél azonban még izgalmasabb: hogyan viszonyulunk majd az adatfolyamhoz, ha már a testünkön belül érjük el azt.

A Wired magazin vagy a grinding.be egyre-másra listázza a manapság még prototípus vagy koncepció szintjén létező beültetéseket, mint például az alkarunk bőre alá beültetett érintőképernyőt, amit véráramunk működtet, vagy a kontaktlencsét, ami képes csatlakozni a netre. Aki látta a Terminátor-szériát vagy más sci-fit, ahol a látómező adatokkal volt kiterjesztve, pontosan érti, miről van szó.

Az ilyen kontaktlencse szemmozgással irányítható, és csak azért nem használjuk még, mert a jelenlegi legjobb prototípus körülbelül egy nyolcszor nyolcas sakktábla grafikai finomságával vetekszik. A jövőkutatás egyik közkedvelt kiskátéja, a British Telecom Technology Timeline szerint 2030 körül már ún. brain add-onok lesznek, agyunk képességeit fokozó készülékeket szereltethetünk magunkba, az európai pszichológusok felkészülhetnek az istenkomplexusos páciensek tömeges kezelésére, amerikai társaik pedig a gyógyszerezésre. Az ugyanis egy végzetesnek tűnő szcenárió, hogy nem csupán erősebbek, okosabbak és gyorsabbak lehetünk a beültetések által, hanem a világ összes tudása egyszerre elérhető lesz számunkra monitor és billentyűzet nélkül.

Az internetről érkező adatfolyamokat jobban kell szűrnünk, ez az első és legfontosabb tanács, amit olvasóinknak adhatunk. A második és majdnem ugyanolyan fontos javaslat pedig az, hogy a túléléshez szükséges legfontosabb adatokat, módszereket és technikákat fejből tudjuk, ne a Google-ből. Amikor a telefon- vagy internetszolgáltató, netán a világmindenség esetleg úgy dönt, hogy csődöt mond, kénytelenek leszünk újból a saját fejünkre hagyatkozni. A mostani, nem az internet korába beleszületett vagy belekényelmesedett ötvenesek és az idősebbek ugyanis még papíron vagy fejből oldanak meg nehezebb feladatokat, míg nekünk már csak az internet jutott. Végülis, legalább azt már tudjuk, hogyan táncoljunk igazán jól pengeélen.