“A gyalog a sakk-készlet leggyengébb és egyben legszámosabb bábuja, amely éppen ezért meghatározza a sakkjátszma jellegét és az állás szerkezetét.”

Az emberi fejlődés oltárán feláldozott emberélet mindig is kényes téma volt. Vagyis majdnem mindig. A szó szerint természetes mechanizmus – nem mellesleg: a közösség evolúciós érdeke – az volt, hogy valaki márpedig egyen a nagylevelű bokor terméséből. Hogy kiderüljön, a bogyó a túlélés érdekében felhasználható élelem vagy mérgező. Ha ez utóbbi volt, a tesztelőnk így járt. A környékbeliek viszont megjegyezték: a nagylevelű bokor életvédelmi szempontból nem a legjobb befektetés.

Kár lenne tehát ördögtől valónak ítélni a civilizációs fejlődés érdekében történő halált, a jelenség nélkül ma aligha beszélhetnénk civilizációról. (Sőt talán: aligha beszélnénk.) Ezt belátva teljesen egyértelműen eldönthető, sőt ami azt illeti, sürgősen eldöntendő az önvezető autók legnagyobb morális dilemmája.

Miről is van szó?

A technológia bemeneti oldalán már most sem múlik semmi: egy megfelelő szenzorokkal felszerelt gép már bőven rendelkezik annyi információval egy komplex élethelyzetről is, mint egy ember.

Ehhez néhány éven belül elkészül a feldolgozás oldala: a számítási teljesítmény általános növekedése miatt helyben, a rendkívül alacsony válaszidejű 5G mobilinternet-hálózatoknak köszönhetően pedig akár távolról, a gépek kollektív erőforrásaiból merítve is rendelkezésre áll majd az a teljesítmény, amellyel egy gép/robot/autó a másodperc töredéke alatt képes lesz végigvenni az összes forgatókönyv összes lehetséges kimenetét.

Itt lép be a dilemma: kit védjen az autó egy balesethelyzetben? Merthogy kialakulhatnak igencsak összetett döntési szituációk, igencsak nehéz szívvel meghozható ítéletekkel. Amikor az autó a gyors és precíz számításoknak köszönhetően már világosan látja, hogy nem mindenki fogja túlélni az esetet.

Nézzünk pár olyan helyzetet, melyek ha soha nem fognak előfordulni a történelem során, elméleti szinten akkor is döntést kell hoznunk bennük nem is olyan soká, még az önvezető autók forgalomba engedése előtt. A leegyszerűsített alapszituáció mindegyikben egy olyan útszakasz, melynek egyik felén a környéken zajló felújítási munkálatok miatt óriási betontömbök vannak. (Vagy, ha jobban tetszik: egy hegyi út, ami mellett rögtön a nagy semmi van.) Ritkán, persze, de előfordul: nincs olyan megoldás, hogy mindenki túlélje. Az önvezető autó éppen megközelíti a helyszínt, amikor viszonylag hirtelen megpróbál átjutni az úton valaki:

• A: egy 60 éves férfi;

• B: egy 28 éves kismama;

• C: 7 évesek óvodások 4 fős csoportja.

Az autóban ugyanúgy ülhet:

• A: egy 35 éves nő;

• B: egy négytagú család, két kisgyerekkel;

• C: két 18 éves fiatal.

A gép alapvetően kétféle döntést hozhat: (a sebesség csökkentése mellett) vagy elrántja a kormányt vagy egyenesen továbbhalad. Tehát vagy az autó utasa(i) vagy az úton előtte lévő személy(ek) életét hagyja meg. Másik oldalról nézve valamilyen előreprogramozott morális szempontrendszer alapján eldönti a mortálist: hogy ki haljon meg.

Igazából nincs kérdés

A legtöbb vonatkozó témájú értekezésben ilyenkor a különböző kombinációk elemzése következik. Ki ül az autóban? Hány éves? Netán többen ülnek? Hányan halnának meg: az autóban ülnek többen vagy az autó előtt van több ember? Van az autóban gyerek? Van az úton lévők között gyerek? Az autóban egy Nobel-esélyes tudós ül, aki jó eséllyel pár hónapon belül megtalálja a rák általános ellenszerét, és megmenti a fél emberiséget? Vagy ő éppen az autó előtt van az úton? Az autóban egy olyan, halálos beteg ember van, akinek minden számítás szerint már csak néhány hete van hátra?

Ám ezek véleményem szerint lényegtelen kérdések. Teljesen mindegy, hogy ki ül az autóban. Teljesen mindegy, hogy ki van az úton. Mindegy, hogy felnőtt-e az áldozat vagy gyerek; mindegy, hogy egy felnőtt vagy sok gyerek.

Az általános társadalmi fejlődés – hadd ne mondjam, az evolúció – érdeke ugyanis egyértelmű: hogy a gyalogos haljon meg. Különben elvágjuk a technológia útját. A technológiáét, ami végső soron a mi előrehaladásunkat hivatott biztosítani. Hiszen ki merne beülni egy olyan autóba, amiről tudja, hogy nem az ő életét tekinti elsődlegesnek? Ki fektetne pénzt egy olyan eszközbe, ami előre programozott módon félrenéz, amikor veszélybe kerül az ő (és a mellette ülő családja) saját élete?

Az önvezető autóknak el kell terjedniük. Ez a technológia minden emberi számítás szerint nagyságrendekkel csökkenti majd a balesetek számát. Később, ha majd minden autó rendszerbe kapcsolva működik, a jármű-jármű balesetek előfordulása, így az emiatt történt halálesetek száma a nullához konvergálhat. Ehhez azonban az első körben, az első korban vállalnunk kell valamit. Ha úgy tetszik, a kegyetlen, de mégiscsak kisebb rosszat:

a gyalognak meg kell halnia.

(A szerzőnek ugyan van jogosítványa, de nem használja azt. A vezetést pedig egy végtelenül unalmas és anakronisztikus tevékenységnek tartja. Nem az autófetisiszták felsőbbrendűsége beszél tehát belőle.)